Kisgyerekkor: a rokoni szálak, a várakozás, mire szüleim hazavisznek a rokonoktól, otthon vár a karácsonyfa és némi pici ajándék (ami persze ott, akkor óriási volt).
A legjobban a narancsra emlékszem (igen, 40-50 éve Mádon az még csak ünnepnapokon volt, ha a vasutas rokon hozott karácsonyra Bp-ről) és egy babára. A legmélyebb emlékeim azok, hogy megyünk egyik rokontól a másikhoz és olyan biztonságos, vidám, szeretettel teli légkör vesz körül. Isteni sütik vannak és mindenhol eszünk. Reggel megyünk a misére (mindig készülünk az éjfélire is, de általában elalszunk, nem jutunk el…).
Nagyobb, kamaszkori karácsonyok: már én vagyok a fa-felelős, besegítek anyukámnak a főzésben, takarításban, de a fő feladatom a fa feldíszítése. Reggel időben szólok Apunak, hogy megint nem ég az égősor, csináljon vele valamit (magát az égősort is ő csinálta valamikor évekkel korábban, mert ő igazi ezermester volt, eredetileg géplakatos, de sok egyéb dolgot csinált: drótkerítést font éjjelente fusiban, kerítéseket kovácsolt megrendelésre a saját készítésű kovácstűzhelyén és mindent meg tudott javítani). Volt azonban egy olyan tulajdonsága, hogy azzal szeretett foglalkozni, amihez neki épp kedve volt, nem szerette, ha mások mondták meg, épp mit kellene csinálnia (pláne, ha a családtagok próbálkoztak ezzel…). Ebből persze anyukámmal rendszeresen konfliktusai adódtak (különösképpen, ha a hangulata épp a bármit csinálás ellentéte, a barátokkal való időtöltés, pláne borozgatás közben, vagy a focimeccsre járás és annak lecsengetése volt…). És ez volt az a fix, minden évben megismétlődő alkalom, amikor velem is hasonló ’élményt’ kellett megélnie, mint a házastársával. Szóval, én jeleztem időben (tapasztalatokból tanulva), hogy rossz a füzérsor, mire ő morgott valamit, hogy minek is az, elvan anélkül is a fa és különben is most más dolga van. Ezen én kiakadtam és mondtam, hogy anélkül nem karácsonyfa a kfa. Aztán eltűnt, nem tudtam, hol van és mit csinál, csak abban lehettem biztos, hogy nem a fűzéremmel van elfoglalva.(Régi, cseh filmekből lehet ismerni ezeket a típusú férfiembereket. )
Ma már mosolygok ezen (ha nem pityergek), hiszen apu már évek óta nincs köztünk, de akkor nagyon tudtam rá haragudni. A vége persze minden évben az volt, hogy utolsó pillanatban (amikor már a rántotthal az olajban sült), elkészült, kiegészült a füzér és be tudtam fejezni a művemet. Mindig volt egy veszekedés azon is, hogy „Jóska, hol vagy már megint, most kellene ebédelni, mert készen van a halászlé és a rántotthal is, ami csak frissen jó” (mi mindig ebédeltünk időben, akkor még nem volt szokás nálunk az, hogy késői reggeli és majd valamikor késő délután ünnepi estebéd és gyertyagyújtás.
Anyukám még ma is sokszor álmodik Apuval és hihetetlen történeteket ad elő arról, hogy most éppen szüreteltek, disznót vágtak, vagy éppen bányásznap volt (ami mindig óriási buli volt a férfiak számára Mádon, ellenben a nők nagyobb része már előre hergelte magát azon, hogy az ’ember’ majd megint mikor és hogy megy majd haza stb.). Még mindig át tudja álmában élni a konfliktusokat, aztán reggel megállapítja, hogy pedig ő már régen nem haragszik és olyan volt amilyen, azért jobb volt ketten, mint egyedül. Pedig ha az álmokat komolyan vesszük, akkor azért én úgy látom, ezen lenne még mit dolgozni… 49 évet éltek le együtt, fél év hiányzott az 50-hez.
Aztán arra is emlékszem, hogy amikor már egyetemista voltam, kollégiumban laktam Bp-en, jó messze Mádtól, kb. 3-4 hetente utaztam haza. A téli szünetet és a karácsonyt is nagyon vártam mindig, de kínszenvedés volt, hogy mindig muszáj volt betenni egy vizsgát a két ünnep közé és ez megkeserítette a karácsonyaimat. Egyszerűen képtelen voltam ilyenkor otthon rendesen tanulni. Készülődés az ünnepre, aztán jöttek-mentek a rokonok, jó filmek a tévében, végre nyugodtan alhattam a kollégiumi nyüzsi után, szóval, mindig úgy mentem vizsgázni dec. 28-29-én, hogy messze nem tanultam annyit, mint kellett volna. Nem is ezek lettek a legsikeresebb vizsgáim.
Az elmúlt 17 év legemlékezetesebb karácsonyai azok voltak, amikor megszülettek a gyerekeim és velük élhettem, élhettük át megint ezt a csodás ünnepet. Az első gyermekünk november közepén, a kisebbik karácsony előtt egy héttel született, tehát mindkettőnél volt egy olyan karácsony, ami még bódulatban, félig alva, kábán, boldogan, az új jövevénnyel való ismerkedés jegyében telt.
Aztán volt pár év, amikor túlpörögtem ezekben a készülődős hetekben, ilyenkor az iskolákban, ovikban is felpörög az élet, anyukák sütiket sütnek együtt, szülők mennek műsort nézni, közben beköszönnek az első járványos hetek, valaki mindig lebetegszik, persze a munka is beindult már és ott is őrület van és a csúcs, a karácsony előtt egy héttel aktuális születésnapi zsúr! Na, az már kész harakiri volt. Aztán persze 2-3 alkalom után rájöttünk, hogy meg lehet dumálni a gyerekkel, a bulit tegyük át januárra, mindenki sokkal jobban fogja élvezni, mint így karácsony előtt.
Sajnos már túl vagyunk azon is, amikor eljött az első év, hogy már nem a Jézuska hozta a fát (és az ajándékot), hanem együtt díszítettünk. Akkor az jelentősen leegyszerűsítette a helyzetet, ugyanakkor szomorú is voltam, hogy már nincs kisgyerek, akinek el lehet játszani a csodát, akit el lehet bűvölni. Még emlékszem arra, hogy második vagy harmadikos volt a kisebbik gyermekünk (inkább 3.), amikor mesélte a tanító néni, hogy az osztály kettészakadt, óriási vita alakult ki arról, hogy ki hozza a karácsonyfát. És mesélte, hogy a „hívők” semmi bizonyítékra nem voltak vevők, sőt, a végén szegény „felvilágosult” osztálytársakon látszott, már szinte sajnálják, hogy elkezdték ezt a témát, szégyellték magukat.
Arra gondolok, milyen jó is lenne, ha mindenkinek ilyen szép emlékeket, ilyen kellemes napokat hozna a karácsony, ha minden család asztalán lehetne ünnepi menü és senkinek nem kellene egyedül, esetleg fűtetlen szobában, vagy még ennél is rosszabb helyzetben, netán kinn az utcán töltenie a karácsonyt. Milyen jó lenne, ha minden szerencsétlen embernek lenne egy pártfogója, lenne hova mennie enni, melegedni. Fantasztikus, hogy vannak emberek köztünk, akik odafigyelnek ezekre a dolgokra és tesznek azért, hogy változzon, aminek változnia kell. Minden tisztelet és hála a munkájukért. Aki tud, segítsen!
