Most olvastam:

Tan Twan Eng: Az esti ködök kertje

Malajzia hegyei között, a teaültetvények szomszédságában bújik meg Jugiri, az esti ködök kertje. Gazdája a megközelíthetetlen Aritomo, a japán császár hajdani kertésze, aki  a japánkertek tervezésének művészi fogásain kívül számos más titok őrzője is. Mellé szegődik Jün-ling, a fiatal kínai lány, akinek a lelkét súlyos emlékek terhelik. Kettejük lassan és nehezen kibontakozó kapcsolatáról szól a könyv, amelyet eleinte csupán a megállapodás tart össze, később azonban az egyre szorosabbra fűződő barátság vagy valami annál is több… írja a fülszöveg a könyvről.

A történet – amellett, hogy nagyon kemény dolgokról, egy lány/nő pokoljárásáról szól - varázslatos, egy olyan világba, filozófiába visz el minket, ami tőlünk nagyon messze van, idegenszerű. Aztán egyszer csak arra eszmélünk, hogy olyan kérdések merülnek fel benne, amikről aztán arra jut az ember, hogy úristen (!), hiszen ezek a mi aktuális problémáink, a mi történelmünk, a mi emberi működésünk, nem is gondoltam volna, hogy ott is, ők is…

A menekültkérdés napi szintű hírei, vitái - melyekhez saját értékrendünk, előítéleteink, aktuális élethelyzetünk, kulturális környezetünk és nem utolsó sorban politikai meggyőződéseink függvényében állunk hozzá – mostanában elég rendesen felkavarták életünket, érzelmeinket. Esetleg saját családunk története, őseink eredete segíthetne, átformálhatná hozzáállásunkat, de sokszor ezzel sem vagyunk tisztában. Sok családban vannak nagy, elhallgatott történetek, vagy egyszerűen elfelejtődtek a dolgok, szőnyeg alá söprődtek. Bele sem gondolunk, ha ez vagy az a nevünk, nagyanyánk, nagyapánk neve, az mit is jelenthet. Pedig, ha ezek kapcsán elgondolkoznák azon, hogy amikor kijelentünk dolgokat, ítélkezünk, akkor vajon mennyire átgondoltak ezek az ítéletek, mennyire keresztényiek, emberiek, életszerűek.

Szóval, a fenti könyv azért is volt nagyon érdekes, mert ez a kelet-ázsiai térség számomra nagyon ismeretlen, alig tudok valamit a történelmükről. Persze azt tudtam, hogy a kínai népesség (ami persze önmagában sem egy homogén csoport) szerte a térségben jelentős arányú (hogy pontosan mikor és milyen módon telepedtek le a különböző vidékeken, azt jórészt homály fedte számomra, most kicsit többet tudok már); hogy a (nem is olyan) régi gyarmatosítási viszonyoknak, fennhatóságnak köszönhetően sok európai ember élt és él, de legalábbis utazik ma is arrafelé, és azt is sejtettem, hogy a japánok második világháborús ténykedése sok nyomot hagyott és (egyéb irodalmi művekből is ismert történetekből tudhatjuk), hogy borzasztó bűnöket követtek el errefelé is.

Van a könyvben egy rész, ahol összejönnek egy születésnapi bulira a teaültetvényen a birtokos (aki ráadásul Afrikában nőtt fel és harcolt a búr háborúban az angolok ellen), a bennszülöttek jogainak helyi védelmezője, ez a nő, aki egyébként államügyész helyettesként éli le élete nagy részét épp azért, hogy valamiféle elégtételt szolgáltasson a háborús bűnökért és még néhány helyi potentát, barát, ismerős. Előjön a beszélgetésben az, hogy egyrészt mennyire nem tudták az emberek arrafelé a második világháborút követő években, hogy ki és hogyan győzött le pontosan kit („a kínai földfoglalók még mindig azt hiszik, hogy a kommunisták győzték le a japcsikat”), másrészt az is vita tárgya, hogy maga Malájföld kinek mit jelent, hiszen ilyen ország nem is létezett korábban:

„Senki sem találja furcsának… hogy amit maguk angolok olyan hanyagul Malájföldnek neveztek el... az hivatalosan egészen a közelmúltig nem is létezett?

• Ez az én hazám is… szóltam közbe.
• Maguk, a kínai orang (urak) mind bevándorlók leszármazottai … és mindig Kínához lesznek lojálisak.
• Ez badarság – feleltem.
• Ó, elnézését kérem. Ön szorosbeli kínai, ugyebár? Az még rosszabb! Maguk egytől egyik Angliát tekintik a hazájuknak – egy olyan helyet, amit a legtöbbjük soha életében nem is látott - Hamíd megdöngette mellkasát az öklével. Mi malájok vagyunk a föld valódi fiai,…
• A régi országok haldokolnak, Hamíd – kezdtem féken tartva haragomat – és újak vannak születőben. Nem számít, hogy honnan jönnek az ember ősei. Ön talán teljes biztonsággal kijelentheti, hogy a maga valamelyik felmenője nem Sziámból, Jáváról, Acehből vagy a Szunda–szoros szigeteiről hajózott ide?
• …
• Hogy érti azt, hogy Malájföld a közelmúltig nem is létezett? tette fel a kérdést az egyik gumiültetvény angol igazgatója, aki a közelmúltban érkezett Londonból…
• Ez mindig is csak egy kényelmes megnevezés volt azoknak a területeknek a szedett-vedett együttesére, amelyeket a britek az uralmuk alá vontak…

Felháborított, hogy a Malájföld igazgatására kiküldött európaiak között még mindig ilyen tudatlanság uralkodik; nem csoda, hogy a malájok torkig vannak, és ki akarják seprűzni a mat szalleht (fehér/európai férfiakat) …

• És mindet tőlünk, malájoktól rabolták el – tüzelt Hamíd.
• Mert túlságosan lusták voltak, hogy bármit is kezdjenek az országukkal… ön is nagyon jól tudja, hogy mi kínaiak fejlesztettük ki az ónipart. Mi építettük a városokat, és mi honosítottuk meg a kereskedelmet. Kuala Lumpurt egy kínai alapította! Ne tegyen úgy, mintha nem tudná!”

Ugye érzitek ezeket az általánosításokat, leegyszerűsítéseket? A fél-informáltságot, az önérzetet, a nemzeti büszkeséget? Mi kié, ki mire formálhat jogot, ki jött előbb, ki volt ügyesebb, okosabb, tisztára mint a homokozóban, csak nagyobb tétekkel.

Eszembe jutott ekkor egy régi baráti beszélgetés, ahol valaki szóba hozta, hogy mennyire nem hálálta meg Európa soha nekünk magyaroknak, hogy megállítottuk a törököket. Nem hittem a fülemnek. És nem csak azért, mert tudom, hogy azért mások is megállították őket itt-ott. Időnként, amikor eljutok valamelyik csoda budapesti régi gyógyfürdőbe, eszembe szokott jutni, hogy a törökök annak idején ezeket csodálatos módon építették meg, hihetetlen, milyen maradandóak, elképesztő fürdőkultúrájuk volt (és akkor mehetünk tovább a rómaiakig). Tényleg: a görögök, olaszok hogy élik meg azt, hogy egész Európa tele van az ő őseik által épített, ihletett értékekkel, épületekkel? Hivatkozzanak most a görögök netán arra, hogy sehol nem lennénk ma sem az ő kultúrájuk nélkül? Milyen hálátlanok vagyunk, hogy nem húzzuk ki őket a gödörből ezért cserébe?

Bele lehet szeretni, aztán belekapaszkodni, foggal-körömmel ragaszkodni jól hangzó gondolatokhoz, amelyek aztán elvakítanak bennünket és eltorzítják a realitásérzékünket. Az persze nem baj, ha vitatkozunk és megosztjuk a gondolatainkat másokkal, de ezekből a meggyőződésekből, lélekre hatni tudó, önmagunkat mások fölé helyező elméletekből aztán kinőhetnek olyan fixációk, amelyek tömegesítése a politika által oly sokak vesztét okozta már és olyan nagyon meg tudja osztani a társadalmakat.

A világ soha nem volt statikus, az emberiség akkor is úton volt, amikor ehhez jóformán semmi infrastruktúra nem volt még. Pedig régen azt sem tudták, mi vár rájuk, alig volt információjuk. Mi pedig mindent tudunk, látunk, hallunk, szinte on-line éljük az életünket (persze, hogy mennyire manipulált formában, az más kérdés).

Szóval, a változásban most is benne vagyunk, még ha ez nem is mindig kellemes nekünk, zavarja a komfortérzetünket. Kicsit olyan ez, mint a globális felmelegedés. Sokat hallunk róla, ugyanakkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez el van túlozva, nem a mi dolgunk, minket nem érint, nem eszik olyan forrón a kását. Aztán, amikor a torockói bácsi (Erdély, 500 m magasság) elmeséli, hogy azelőtt náluk soha nem érett be a paradicsom, de az elmúlt tíz évben már mindig beérik, akkor azért komolyan elgondolkodunk a dolgokon.

Semmi nem olyan egyszerű, mint gondolnánk és ugyan pici kis porszemek vagyunk, mégsem mindegy, hogy egyenként hogyan gondolkodunk, mennyire vagyunk nyitottak és toleránsak (keresztények? hm...) és mennyire látjuk reálisan a világot.

Most olvastam egy interjút Dan Brown-nal, a világhírű íróval, aki ezt mondta: „Szerintem alapvetően ugyanazokat érzik az emberek, bárhol, bárhogyan is éljenek a világban. Ugyanazok a reményeik, álmaik, félelmeik, ugyanúgy vágynak szeretetre, társra, barátságra, törekszenek biztonságra.”

Na ugye?!

További szép nyári napokat!