Mondtam már, hogy mennyire kötődök Mádhoz és a környékhez? Amikor 14 éves koromban elkerültem onnan, beköltöztem Miskolcra a középiskolai kollégiumba, még nem fogtam fel, hogy ez egy végleges elszakadás kezdete. Ugyanakkor azóta sem tudtam igazából elszakadni. Most lesz 20 éve, hogy Nagykovácsiban lakunk, de ha megkérdezné valaki, melyik település van közelebb a szívemhez, nem sokat teketóriáznék, Mád lenne a válasz. Persze lehet, hogy a szülőföld másoknak is beleégett a lelkébe, érdekes lenne erről statisztikát készíteni.

Amikor egyetemista voltam, illetve később, amikor dolgozni kezdtem Budapesten, mindig bennem volt, hogy ha eltelt már 3 hét, feszített belül valami és alig vártam, hogy mehessek haza.

Aztán szerencsém volt, mert a férjem annak idején első látásra beleszeretett a vidékbe (előbb belém…) és tulajdonképpen neki köszönhetek egy csomó felfedezést a környéken. Ő ugyan tiszaújvárosi, tehát nem messze született ő sem, mégis inkább alföldi, Tisza-parti, de imádja a hegyeket, nagy kiránduló, hegyibringás. Egyik első mádi látogatása alkalmával fogta a bicajomat (ami viszont nem volt hegyibringa) és nekivágott a mádi hegyeknek. Mondtam neki, hogy ha megjött, a rokonoknál keressen, kinn fogunk üldögélni a kertben. Megjött, de nagyon nem akart bejönni, szólt, hozzam ki a kulcsot. Persze én erősködtem, hogy ne legyen már udvariatlan, nem baj, ha kicsit izzadt és koszos, jöjjön be, köszönjön a rokonoknak. Bejött. Akkor láttam meg, hogy a bicikli kormánya derékszögben elferdült, a póló a hátán szétszakadt, véres-horzsolásos mindene az én drágámnak. A rokonok akkor elkönyvelték, nem részletezném, melyik polcra került be.

Aztán következő nyáron elvittük a család fiataljait bicajozni. Mi edzésben voltunk, két harminc körüli vagány, sportos fiatal és a 16-18 éves fiú-lány testvérpár. Gondoltuk, elkerekezünk Simára, Aranyosi-völgy, Erdőbénye, aztán vissza. Szegények, bevallottan, életük egyik legdrámaibb napját köszönhetik nekünk. Persze hőség volt, rossz utak, némi forgalom is, számukra ez maga volt a horror. Ha jól tudom, egyikük azóta sem, a másikuk mostanában már néha felül a biciklire, de továbbra sem a hegyek meghódítása céljából…

Kiskúcsor Vendégház és Tokaj Kereskedőház

Aztán mikor gyesen voltam otthon és szerettem volna valami más hasznosat is csinálni a gyereknevelés mellett, kitaláltam, csináljunk Mádon falusi vendégházat, mert a barátaink, akik jöttek volna velünk Mádra, soha nem tudtak hol megszállni. Akkor még ismeretlen volt ez a műfaj. Meg is csináltuk. Ennek köszönhetően sokan így ismerték meg a vidéket, a vendégkönyvünkben rengeteg olyan beírás szerepel, amitől dagad a mellem a büszkeségtől. Aztán azóta jó sok vendégház lett, sőt, 3 csillagos szálloda, nem beszélve a most legújabb butikhotelről. Már csak kapkodom a fejem…

Mi már nem üzemeltetjük a vendégházat, mert nagyon macerás így távolról, ha nagyképű akarok lenni, azt mondom, beindítottunk egy új üzletágat Mádon. Persze minden bizonnyal beindult volna nélkülünk is.

Az is hozzátartozik a sztorihoz, hogy a barátainkkal is sokat tartózkodtunk lenn nyaranta, illetve a gyerekeink kiskorában a tatabányai rokonsággal, a gyerekek a mádi diófa alatt cseperedtek fel, ma is látom őket ott az etetőszékben, ahol örök barátságot fogadtak egymásnak.

Rengeteg sztorim van ezekből az évekből, most kettőt osztanék meg Veletek:

Nagykovácsiban a régi házunknál Gulyás Dénesék voltak a szomszédaink. Dénes akkor még elsősorban operaénekesként volt híres, már nem utazott annyit, inkább itthon dolgozott, tanított és nevelték három gyermeküket (csak később váltott a politikára). Nagyon jó szomszédok voltunk, sokat beszélgettünk, borozgattunk, gyerekeztünk közösen. Aztán persze meghívtuk őket is Mádra. Helyesek voltak, mondták, hogy ők csak a száraz borokat tudják meginni, előre rettegtek, hogy majd Mádon mindenféle ihatatlan tokajikkal fognak találkozni és figyelmeztettek minket, hogy ez nekik nem fog menni. Aztán elmentünk együtt Gergely Vincéhez, Török Bélához, aztán Szepsy Istvánhoz és mit mondjak, élmény volt látni azt a gyermeki rácsodálkozást, döbbenetet, hogy mik vannak és ez elképzelhetetlen volt számukra, hogy ilyen létezik. Természetesen végérvényesen beleszerettek abba, amit akkor ott találtak.

Akkor már működtek a nagy külföldi boros befektetések, az Oremus, a Royal, a Hétszőlő, szebbnél-szebb épületeket, pincéket hoztak létre, újítottak fel és csúcstechnológiákat hoztak be. De Dénes nem tudott ennek örülni. Mondta, hogy azért ezt a kincset nem lenne szabad kiengedni a kezünkből, ennek magyar állami tulajdonban lenne a helye, meg kellene becsülni és nem engedni, hogy a külföldiek lenyúlják. Én ugyan már épp túl voltam (akkoriban a Pénzügykutató Rt-ben dolgoztam) egy munkán, amikor a Tokaj Kereskedőházat világítottuk át és próbáltunk segíteni a fő hitelező bankjának abban, hogy lehetne gatyába rázni azt a tohonya nagy állami céget, ami megszokta, hogy minden vackot felvásárolhat, mert mindent el tud adni a Szu-ba, illetve ha megszorul, akkor jön az állami segítség, vagy ha nem, hitel. Igen ám, de jött a rendszerváltás, változtak a viszonyok, a szovjet piac felszívódott és ennek következtében úgy eladósodott a cég egy idő után, hogy a helyzet tarthatatlan lett.

Szóval, próbáltam Dénesnek magyarázni az állami cég működésének hátrányait és buktatóit, de láttam, hogy nem sikerül meggyőznöm. Azok az érvek, hogy a külföldiek a földet nem tudják kitalicskázni, a bort bárhol adják el, Tokaji lesz a palackra írva, az itteni embereknek adnak munkát, itt adóznak, illetve behoznak egy komoly kultúrát stb. – nem hatottak.

Aztán épp Tokajban sétálgattunk, amikor a város közepén, a híd lábánál megláttunk egy kirakatot, fölötte a tábla, hogy Tokaj Kereskedőház, a kirakatban pedig (még leírni is borzalom, de higgyétek el, igaz) műanyag kannás borok, amelyek az erős napsugárzásnak köszönhetően nemhogy rondák voltak, de el voltak deformálódva, szinte szétfolytak a melegtől. Valami undorító volt! Mondanom sem kell, hogy érveim alátámasztása nagy löketet kapott ezzel…

Azóta is némileg figyelemmel kísérem a Tokaj Kereskedőház életét, hát, nem mondanám, hogy a térség és a tokaji bor marketingjének és hírnevének fő letéteményesei, sőt. De ezt inkább hagyjuk, majd most biztos, hiszen most nagyon előtérbe került és rajta vannak és…. inkább nem is folytatom.

A másik sztori a házunkhoz kötődik. Annyira jó ott aludni, hogy azt el sem tudom mondani! Nem csak én érzem így, ezt már rengetegen mondták. Van valami jó kisugárzása, az biztos. Egyik barátnőm egyszer úgy ébredt ott, hogy megvilágosodott, eldöntötte, elege van a férjéből és az a másik pasi, akivel még ugyan csak munkakapcsolat van, ő lesz az igazi. Reggel csak néztünk, ébredés után rögvest  (bébidollban) kiment az útra telefonálni, felhívta a kollégát és mondta neki (sajnos szó szerint nem tudnám most idézni, mindent azért én sem tudhatok), hogy … és kb. egy hét múlva már együtt voltak, legyőztek minden akadályt és kb. 12-13 (?) éve dúl a szerelem, tényleg nem fér hozzá kétség, hogy ők egymás igazi párja.

Aztán ugyanennek a barátnőmnek a testvére szintén a mi házunkban (egyébként az volt a neve, hogy Kiskúcsor Vendégház) töltött el egy hétvégét egy nagyobb társasággal és akkor talált rá a mai feleségére, gyermekei anyjára.

/Már csak annyit, mert ez nagyon vicces: miért lett Kiskúcsor? A szomszéd utcát (ami hivatalosan Ady Endre nevét viseli) mindenki csak Kiskúcsornak nevezte Mádon. Gondoltam, ez olyan egyedi hangzás, legyen ez a vendégház neve. Aztán mikor mindenhol bejelentettük, elkészült a tábla, akkor Zergi tanár néni (régi kedvenc magyar tanárom) felvilágosított, hogy ez Kiskút-sor. Merthogy sok kis kút volt ott régebben. Kicsit elszégyelltem magam, de aztán úgy gondoltam, nem baj, ez is a sztori része, mondjuk rá, hogy folklóros. Szerintem nem csak én nem tudtam ezt./

Aki még nem volt, feltétlenül!!!!

Ez például az Első Mádi Borház:

És még mennyi kincs!!