Amikor 1986-ban a diplomamunkámat egy olasz témából írtam, még fogalmam sem volt róla, milyen csodálatos ez az ország. Ezt megelőzően életem első nyugat-európai körútjáról hazafelé vonatozva mindössze egyetlen napot töltöttem el Milánóban.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan találtam meg magamnak a témát: Az állam szerepe az olasz gazdaságban. Azt tudom, állami intervenciós szakszemináriumra jártam és akkor, a nyolcvanas évek elején-közepén is érződött már, hogy nem annyira egyértelműen menő a sok állami intervenció. Hm. És Olaszország nagyon izgalmas terep volt akkor is. Ez egyébként megérne most is egy misét... Azaz egy dolgozatot. Kicsit lesz is szó róla. Élménybeszámoló jön, a magam módján, illetve egy lopott ötlet felhasználásával. Kell rá egy kis idő, bár a témához képest a szöveg nem lesz túl hosszú, csak a szokásosnál sokkal több képpel (saját fotókkal) illusztrálok mindent. A borítókép Trani kikötője!

Puglia 

Ez Olaszország egyik legizgalmasabb vidéke (van olyan, amelyik nem izgalmas?)! Jártunk már délen, még ifúkorunkban, a gyerekeink születése előtt, Calábriában, Szicíliában. Csodaszép volt az is. De még nem futok így előre...

Van Kadarkai Endrének egy beszélgető műsora, podcastja, címe a Szavakon túl, ahol a meghívott kap egy hosszú listát szavakból, amelyek valami régi interjúból vannak. Persze nehéz kitalálni, melyik pontosan mire is utal, de ennek ellenére a vendég választja ki, melyikről beszéljenek, melyikhez kapcsolódóan kérdezze őt Kadarkai. Most én is rendhagyó módon mesélek erről az utazásról (nem nagy dolog, egy hét Olaszországban, Puglia tartományban, a csizma sarkán), úgy, hogy témákat dobok be, azokról mesélek a magam módján. Ezeket azért többnyire könnyű lesz kitalálni, miről szólhatnak, viszont az olvasó eldöntheti, érdekli-e, vagy inkább megy tovább a következőre. Nem teljeskörű, nem lesz benne részletes történelmi háttér és látnivaló felsorolás, hisz minden megtalálható az interneten, inkább csak amolyan fényképalbum-nézegetés, befogadható mennyiségű, szubjektív kommentárokkal. A fotóim telefonnal készültek, minőségük nem tökéletes, de talán a célnak megfelelnek.

A helyszínek: Bari – Trani - Castel del Monte – Putignano - Martina Franka – Alberobello - Locorodondo – Taranto – Matera  – Polignano a Mare – Monopoli – Bari

Az én szavaim a következők lesznek: repülővel, Szent Miklós, II. Frigyes, tenger, fehérség, szegénység, James Bond, kapuk-lépcsők, zöldség-gyümölcs, ételek, virágözön, víz, barokk, kövek-növényzet, templomok, esték, üzenetek, humor

Repülővel

 

A két kép az oda- és a visszaút során készült, ahogy elhagytuk a szárazföldet

 Autóval azért nagyon nagy távolság lenne, kb. 1600 km. Persze ha van idő és van vezetési hajlandóság, akkor nem rossz dolog ide leautózni, megállni pár helyen közben, megnézni néhány útbaeső várost. Van bőven, nehéz kiválasztani, melyik legyen. De a mai üzemanyagárak mellett ez nagyon is megfontolandó. Meg aztán idő is kell lejutni, az idő pedig mindig szűkös. Nem beszélve az anyagi lehetőségekről. A repülőjegyet mi még márciusban vettük meg, régóta tervbe volt véve ez az út. A fapados járatok beindítása jó hatással van egy-egy kevésbé ismert, felkapott régióra, ez tény. Biztos, hogy Pugliának is jót tettek az olcsó repülőjáratok. Persze jött a covid, most pedig a gazdasági helyzet, de így is sokan látogatnak el ide. Meglepően sok magyar szót hallottunk a hét során, amit ott töltöttünk, illetve sok ismerősünk járt már itt, ezért is tudtuk, hogy érdemes ide utazni. A turisták túlnyomó része inkább olasz volt, nyugat-európai nem volt olyan sok, mint Észak-Olaszországban, vagy Szicíliában tapasztaltuk korábban, de hallottunk többször lengyel, szlovák szót is. Egyszer-egyszer még oroszt is.

Egyébként én a magam részéről ott tartok, hogy lelkiismeret furdalásom van, ha repülünk. Nem egy környezetvédőhöz illő utazási forma, belátom. De amíg van rá módunk, talán 1-1 ilyen úttal nem ártunk túl sokat, az ottani embereknek kell a turista, nekünk pedig jót tesznek az élmények, ha megismerünk távoli tájakat, embereket. Ki tudja, meddig lesz rá lehetőségünk…

A férjem egyetemista korában tanult olaszul (BME), volt is kinn ösztöndíjjal pár hónapot, illetve nyaranta dolgozott a veronai Arénában. Így nem csoda, hogy nagyon szeret Olaszországba menni, gyakorolni kicsit a még megmaradt olasz tudását. Ami nagyon hasznos, ha van. Főleg délen! Én a szintén nagyon megkopott spanyol tudásom és a korábbi utak során felszedettnek köszönhetően sok dolgot megértek, a kevés szókincsemet bátran használom is, hisz nagyon kedves nép, borzasztó nyitottak. Alig vártuk...

 Csak még annyit itt az elején, mielőtt belemelegednék az olasz képekbe, hogy visszafelé nagyon megörültem neki, amikor felfedeztük, épp Nagykovácsi felett repülünk. Így sikerült megörökíteni kedvenc kiránduló helyünket, a Nagy-Szénást. Még ha kicsit homályos is...

Szent Miklós

Azért is jó utazni, mert olyan történeteket ismerhetünk meg jobban, amelyekről korábban csak keveset tudtunk, ismereteink csak nagyon felszínesek voltak. Nekem most ilyen volt ez Szent Miklóssal kapcsolatban. Tudtam, hogy támogatta a szegényeket, hogy szerette a gyerekeket, még az is rémlett, hogy csodákat tulajdonítottak neki. De azt nem, hogy az ereklyéi Bariban vannak. Azt sem tudtam, hogy hol született és mikor. Az pedig kész horror történet, hogy mi történt a földi maradványaival. A harmadik században született (a Wikipédia szerint 270-286 között valamikor), Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén. 350-ben halt meg, Myrában. Már életében is többször vitt végbe csodákat a tengeren, ezért a tengerészek védőszentje lett. Amikor meghalt, egy kis szigeten temették el, de később onnan elvitték a maradványait, ugyanis a háborús helyzetben féltették az arab flottáttól.

Aztán Myrában is csak pár évszázad nyugalom adatott meg szegénynek, mivel 1087-ben újra bonyodalmak támadtak arrafelé. Itáliai kereskedők (velencei és bari illetőségűek) kereskedelmi flottájának nagy része odaveszett a viharokban. Ők azt gondolták, Szent Miklós védőszentjük elpártolt tőlük, ezért - akkor is voltak, akik kreatív megoldásokkal próbálkoztak - kalózokkal feltörették sírját, csontjait ellopatták és ereklyeként Bariba vitték. Mindenesetre furcsa megoldás. A törökök és olaszok között azóta is vita van a csontok visszaszállításáról, de a Vatikán már ez ügyben Bari mellett áll. Még jó, hogy... Persze a csontok közül több helyre is kerültek még darabkák, így ma, ha módja van rá, valószínűleg Szent Miklós elborzadva nézheti a mennyekből, mi minden történt a testi maradványaival itt, a Földön.

A Trani Székesegyházat is az ő nevére szentelték fel, emlékezvén arra, hogy itt élt hosszú ideig. De sírja – a fenti költözések után ma - a Bari San Nicola bazilikában van. Mondjuk kétségtelenül csodálatos hely:

Ha valaki nem ismerné a történetet:

Az altemplom:

Kedvenc jelenetem volt egyik este, közel éjfélhez, a Bari Szent Miklós (San Nicola) bazilika előtti téren egy népes család, baráti társaság üldögélt a lépcsőkön, élénk közösségi életet élve. A gyerekek futkostak, egyáltalán nem tűntek fáradtnak. A tér másik oldalán Szent Miklós megvilágított szobra olyan volt számomra, mintha őrködne e fölött a békés, szép életkép fölött. Szerintem egyáltalán nem vette rossz néven, hogy ilyen későn még nincsenek ágyban a gyerekek.

 

 

II. Frigyes

Valahol olvastam menet közben, hogy II. Frigyes azért szerette ezt a vidéket, mert felfedezte, milyen finomak itt az ételek, mennyire különleges zamata van itt mindennek. II. Frigyes, mármint a német-római császár és szicíliai király, a 13. században sok időt töltött itt, és többek között építtetett egy elképesztő, nyolcszögletű várat, kastélyt, nehéz megmondani, pontosan mi is ez. Legtöbben azt mondják rá, vadászkastély.

Eredetileg nem terveztük ide eljönni, a Castel del Montéhoz, de utazás előtt két nappal egy kedves ismerősünk mondta, ezt nehogy kihagyjuk, különleges hely. És tényleg. Ahogy megláttuk a távolból az egészen különös, geometrikus, szabályos, mégis nagyon szokatlan formájú épületet, már örültünk, hogy a nagy forróság ellenére meggyőztük magunkat, ha már mondta a Zsuzsa, akkor talán tényleg érdemes. Egészen elképesztő, miért és hogyan juthatott eszébe a XIII. században II. Frigyesnek, hogy építsen egy ilyen nagyszabású épületet itt, mindentől távol?

Az alaprajz:

 

Kedves lengyel történész barátunk, meglátva a képeket a facebook-on, azonnal írta, ez az ő bakancslistáján egészen elől van, ugyanis II. Frigyes az egyik legkedvesebb történelmi alakja. Tőle tudtam meg, hogy II. Frigyes az egyik legszokatlanabb ember volt a középkor történelmében. Sokkal jobban, mint mások, ő már tudatosan befogadta, sőt kombinálta a közel-keleti, az arab és a zsidó kultúrát, tradíciókat az európaival. Az embereit szigorú feltételek szerint válogatta meg, ugyanakkor nyitott volt, toleráns és befogadó. Német-római császár volt, de életének legnagyobb részét Szicíliában töltötte, amelynek szintén ő volt a királya, és amely akkoriban, a 13. században egy virágzó kulturális központ volt.

Jó ha tudjuk róla, hogy már akkor, a 13. században letört mindennemű feudális partikularizmust, a magánvárakat leromboltatta és nem tűrte a városi önkormányzatokat sem. Erről, ez utóbbiról azért jó lenne tudni ma kicsit többet, miért. Én például kifejezetten az önkormányzatiság híve vagyok… Az állam irányításában és centralizálásában szakszerű, bürokratikus hivatalszervezeteket hozott létre, amelyek tagjai úgynevezett justiciariusok voltak. Ezek a jól képzett polgári vagy kisnemesi hivatalnokoknak semmiféle magánérdekkel nem rendelkezhettek a hivatali körzetükben: nem lehetett birtokuk a környéken, nem köthettek üzleteket, nem létesíthettek rokoni kapcsolatokat, még feleségüket sem vihették magukkal. Szolgálataikért nem kaphattak hűbérbirtokot, kizárólag csak pénzbeli fizetést, s hivatalukból bármikor elmozdíthatóak voltak. Ez óriási! Nem is értem, miért nem terjedt el ez a módszer. Frigyes 1224-ben, Nápolyban jogász-hivatalnok egyetemet alapított a fenti szakemberek képzésére.

A gazdaság és a kereskedelem szigorú állami felügyelet alá került, a külkereskedelem állami monopóliummá vált, a görög-szír admirálisok által vezettet nápolyi-szicíliai flotta az irányítása alatt tartotta a fontosabb tengeri pozíciókat.

Dél-Itália Frigyes uralkodás alatt a korabeli Európa bürokratikus, központosított mintaállamává vált, egyedülálló és sokáig példanélküli vallási toleranciával. Számos történész II. Frigyesben látja a felvilágosult abszolutizmus előképét.

Állítólag hat nyelven beszélt és hobbija volt az ornitológia. Van, aki szerint a kastélyok jó részének építése is ennek a hódolatnak köszönhető, a vonuló madárseregek megfigyelése volt a fő funkciójuk. Igazán jó magyarázat ugyanis nincs arra, miért épp ott és úgy épültek meg egyes várai, mint például az, amit mi láttunk.

Anyag van benne, az biztos!

 

Tenger

Úgy terveztük, négy napot Martina Francában lakunk, onnan kirándulgatunk és nézzük meg a környező, izgalmas kisvárosokat. Aztán majd a végén három nap Bariban, tengerrel. De a carabinierik (olasz rendőrök) változtattak a tervünkön.

Amikor megállítottak minket a bérelt autónkkal, először volt kis morc, szemöldök összevonás, mert nem találtuk a forgalmit. Az autókölcsönző egy sajtfecnit adott a kezünkbe, azt adtuk át. Mondták, ez kevés. Aztán szerencsére nekem eszembe jutott, hogy talán a kesztyűtartóban megtalálom, és valóban, ott volt. Vicces volt, ahogy az olasz rendőr, miután elsőre rájött, hogy mi nem vagyunk honfitársak, angolul akart gyakorolni, amiben lehettünk volna ugyan partnerek, de az én férjem legalább hasonló elszántsággal próbálta használni a maga kicsit megkopott olasz tudását. Láthatóan aztán valójában megkönnyebbült ettől az út- és a rend őre, nagyon is tetszett neki, hogy ezek itt Magyarországról jöttek, olyan messziről hozzájuk, és még tudnak is olaszul. Innen már simán ment minden. Hová megyünk, milyen terveink vannak, végül: ugye megyünk a tengerre? Mondtuk, hogy igen, majd a végén, Bariban. Erre ők vadul csóválni kezdték a fejüket, hogy nehogy már az Adriára menjünk, amikor itt van a csodaszép Jón-tenger! Egészen részletesen elmondták, hová kell menni, megmutatták a térképen. Nyilvánvaló volt, mennyivel fontosabb kérdés ez, mint az, közben mi történik mellettünk, az úton.

Amikor aztán úgy alakítottuk az egyik napunkat, hogy legyen néhány óránk a Tarantó melletti strandolásra, a lefelé vezető úton először komoly kétségeink voltak, valóban jót akartak-e nekünk a tisztelt kollégák. Mert az út hihetetlen ronda volt. Hol szemetes, hol valami világvégi elhagyatottság jellemezte, hol pedig kiégett mezők, vagy épp füstölgő tarló mellett vitt. De a végén, a tengernél megértettük, miért is ajánlották. Már a tengerhez közeledve alakult át a környezet, a kopárságból hirtelen ligetes, beépített, tipikus tengerparti településre jutottunk, szép házakkal, gazdag, változatos növényekkel, rengeteg virággal. Nagyon szép volt a part, megérte odamenni!

Tudjátok, hogy az olasz rendőrök ruháját a híres divattervező, Armani tervezte? Hozzá a menőbbnél menőbb napszemüvegek, többnyire Alfa Romeo, meg az a laza tartás, ahogy ezek a fickók tudnak ácsorogni egy-egy történelmi tér szélén (általában ott van a rendőrség épülete is), vagy egy kávézóban, lazán kávézgatva, olyanok szinte, mint Ausztriának a tehenek a zöldellő hegyoldalakon. Az ország brand-jéhez tartoznak. Legalábbis én így vagyok ezzel. Mindig felvidít a látványuk. Most egy kicsit meg voltam ugyan szeppenve, amíg nem találtuk a forgalmit, de onnantól minden rendben volt.

Bariból vonattal mentünk el két helyre aztán, ahol a városnézést összekötöttük a tengerparti élményekkel: Polignano a Mare és Monopoli volt a két hely, mindkettő gazdag múlttal és eszméletlen szép tengerparttal rendelkezik, csak ajánlani tudom őket. A vonatozás pedig teljesen rendben ment, nem volt drága, kényelmes, pontos volt.

 

 

Monopoli városka híressége, Domenico Modugno híres dala a Volare ooooh, oh, cantaré...ki ne ismerné? Az egyik sétálóutcában a dal teljes szövege fényfűzéren van kiakasztva, este szenzációs látvány lehet. A híres szülött szobra pedig az egyik tengerparti téren emlékeztet arra, milyen magasra énekelheti fel magát az ember, ha ügyes és híres (ő a parlamenti képviselőségig vitte).

 

Fehérség

A mediterrán országokban különösen hangsúlyosak a fehér épületek. Visszaverik a napsugárzást, praktikusak, de szépek is, főleg az olasz, köztudottan kék (azurro) égbolttal, a sok virággal, vagy épp színes kerámiákkal.

 

Locorotondo kör alakú, kicsi városa (14 ezres lakossággal) fehér házai messziről világítanak, Alberobello híres trullijai pedig, amelyek kör alakú, mókás építmények, szintén. Utóbbi olyan, mintha egy film díszletei lennének, holott korántsem viccből vagy turisztikai célból kezdték őket építeni jellemzően a 17. századtól kezdődően. Hanem – kapaszkodjatok! - adómegkerülési céllal! Lám, nem csak a magyarok ismerik a kreatív számvitelt és adózást! Mivel ott már akkor létezett ingatlanadó, a fix házakra, ezért alkalmazták ezt a szárazon rakott építkezési módszert, építették ezeket a kör alakú építményeket az ottani lapos kövekből, mondván, ezek csak ideiglenes házak, ezeket (elméletileg) el is lehet bontani, és máshová átköltöztetni! Így nem vethettek ki rájuk adót. Arról nem szólt a fáma, hogy a helyi, korabeli NAV és kormányzat meddig hunyt szemet a dolognak, elfogadta-e a koncepciót, de az építmények számából ítélve működhetett a rendszer. Látjátok, soha nem tudhatjuk, mikor mivel teszünk jót az utókornak! Nem hinném, hogy sokat elbonthattak, elköltöztethettek közülük, mert tele van velük a város. Az ősök biztos nem gondolták, hogy egyszer ezek az építmények jóformán eltartják majd a települést.

Kicsit sok ugyan a turista, hisz nagyon különleges látvány, távolabbról is, közöttük sétálva is, nagyon vidám hangulata van, olyan, mintha valami elvarázsolt világban járkálna az ember.

 

 

Szegénység

Bariban sokszor sétálgattunk úgy, hogy csak mentünk az orrunk után. Azért ott, a belváros szűk kis utcáiban nem a nagy jólét jött szembe. Sokszor láttunk be lakásokba, egyáltalán nem azért, mert leskelődtünk. A nagy nyári melegben sokszor csak egy függöny volt az ajtón, az pedig ellibben, jönnek-mennek, este ég benn a villany. Szóval, többször is emlegettük Marokkót és Marakesh-t, ahol hasonló, pici lakásokban élnek. Igaz, felmerült bennünk, hogy esetleg hátul lehet lépcső, ami az emeletre vezet, nem lehettünk biztosak benne, hogy valóban egy lakás nagyobb része. De amikor azt is láttad, hogy ott van az asztal, a tévé, az ágy, akkor nem sok kétség maradt. A jólét ellen leginkább az kiabál a magunkfajta, Budapesten, annak környékén élő, viszonylag normális körülményekhez szokott emberek szemében, hogy rengeteg a szemét. A városokban gyűjtik rendesen, szelektíven. Iszonyatosan bonyolult lehet megszervezni ezeken a településeken, ahol alig lehet autóval közlekedni a szűk utcácskákban. De valahogy megszervezik mégis. Ellenben kicsit kijjebb már nem sikerül. Az utak mentén, a külvárosi részekben nagyon piszkos, szemetes helyeket láttunk. Pár éve, amikor Szicíliában jártunk, hiába tudtuk ezt előre, emlékszem, ott is ledöbbentünk a látványtól. Persze tudjuk, hogy az olasz gazdaság évek óta nagy bajban van, ami ugye általában elsőként a közszolgáltatásokon látszódik meg. Azt is lehetett hallani, hogy délen valahogy a maffia rátette a kezét erre a témára, de hogy ne lehessen ezzel valamit kezdeni, ezt nem értem. Ez nagyon gáz!

És nem hiszem, hogy csak a pénzen múlik!

Erre nagyon jó példa Matera, az a csodás kisváros, ahol az utolsó Bond film játszódott. A Nincs idő meghalni.

Micsoda város ez, elképesztő! Jónéhány filmest megihletett már.

Csatangoltunk az évszázadok, sőt, az évezredek között!

Persze barlanglakások vannak nálunk is, de ennyi, 36 emeletnyi, ez hihetetlen látvány! Megoldották a ciszternákkal a vizet is, mindent.

 

Az állatokkal éltek együtt, ami nem csupán a helyszűke miatt volt praktikus megoldás, de télen a fűtést is megoldotta. A megejtően szép, egyszerű kis templomtól a különleges díszítésűig itt is megtalálható minden. A rengeteg látnivalót jelentős lépcsőzéssel, vagy kis taxik igénybevételével próbálhatja meg minél jobban végigjárni a kíváncsi turista. Persze he kifog egy forró nyári napot, ez jelenthet további nehézséget, de megéri!

Az egyikben Benedek rendi monostor volt (ez a 14. szinten volt), ott az egyik helyiség padlója három részből állt: 3., 8., és 13. században rakták!! Ugyanitt pékség üzemelt, igen, ezen a padlón (!) 1900-tól 1980-ig! Lásd a következő képet!

Nagyon megfogott a település története, illetve az a sztori, ahogy a barlanglakásokat felszámolták. Ez pedig nem is történt olyan régen. 1950-ben óriási vihart kavart, amikor kiderült, hogy itt emberek élnek, rettentő szegénységben. Mégpedig egy Carlo Levi regénynek köszönhetően derült rá fény! Amikor a regényből tudta meg az ország, hogy ez a hely tényleg létezik, rivaldafénybe került, utána a politika azonnal lépett. Kifejezetten jól jött a dolog, hisz készültek a választásokra... Ott is folyton azokra készültek, mióta az eszemet tudom. 500 családot költöztettek ki, megoldva számukra a városban az emberi körülményeket. A barlangokban nem volt semmi, az állataikkal laktak együtt, akiknek komoly szerep jutott a téli fűtésben is. Persze nem szeretnék ezzel most tippeket adni...

Az is eszembe jutott, hogy miközben mennyi rettenetesen szegény ember élt itt (is), azért a barokk bazilika és a számtalan templom nem a szerénységet, a visszafogottságot tükrözte. Ez ma egy hatvanezres város. Nagyrészt a turisztikából él, de az itt forgatott filmek is jó bevételt hozhatnak nekik.

 

Viszont az nagy tanulság, hogy mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Nem is értem, miért nem állnak végre neki, hogy a hulladékhelyzetet is rendezzék valahogy.

 

James Bond

A 007-essel idén nyáron kétszer is sikerült (majdnem) találkoznom. Különleges nyár volt, kétszer is jártunk Olaszországban, és az első alkalommal is megnézhettük az egyik forgatási helyszínt, a Casino Royal-ból. Ez a Comoi-tónál fekvő Villa del Balbianello. Ha már Bondról beszélek, akkor erről is ide csempészek pár képet.

 

 

Olaszországban egyébként is nagy kultusza van a filmeknek, meg egyáltalán, minden művészetnek. A legújabb korokban talán épp a filmművészetük emelkedik ki a többi művészeti ágból. Itt, Materában is jól szemléltette ezt egy plakát. Van náluk nagyobb ikon a filmművészetben?

 

 

Materában elképesztő motoros jelenetekre emlékezhetnek azok, akik látták az utolsó Bond filmet. Most rághatjuk a körmünket, mi lesz, hogy lesz, olyan nincs, hogy ne készüljön több James Bond!

 

Kapuk, lépcsők

Ami itt feltűnt, hogy nagyon sok meredek bejárati lépcsőt láttunk. Szegény idősebb nénik és bácsik, nem is tudom, hogy bírják ezt. Vagy lehet, hogy az állandó edzéstől náluk kevésbé vannak kopásos, ízületi problémák? Még az is lehet.

Csípőproblémák esetén nem lehet könnyű. Vagy épp ez tartaná karban?

De amikor olyan kapud van, amin már többszáz éve közlekedhetnek, hogy is gondolhatnál az ízületeidre?...

Inkább látványnak, hangulati elemnek mutatok pár kedvencemet.

Kapu cicával... ez is lehetett volna külön téma, de visszafogtam magam. Így csak egy kerül be a szortimentbe: 

 

 Végül egy különleges templom még különlegesebb kapuja. Monopoli Székesegyház, Szűz Mária nevét viseli, a 11. századtól épült, majd később mutatok róla benti fotót is, nagyon különleges. A kapuja pedig, hát, az egészen fantasztikus!

 

Zöldség-gyümölcs

Mivel a kis, sokszor kanyargós, helyenként épp meglepően szögletes, de mindenképp szűk utcákban nehézkes a közlekedés, ezért akárcsak Marokkóban, itt is ezek a kis mozgóárusok a jellemzőek. Friss az árujuk, ha kifogy, hazamennek, vagy hozzák a következő adagot. Volt egy zöldség, amit nem ismertem. Esetleg ha valaki tudja a nevét, megírhatná. Olyan, mintha a pitypangot és a rukkolát kereszteznénk. Párolva ettem egyszer, kicsit a mángoldra emlékeztetett az íze. A pult közepén látjátok!

Ami még nekem feltűnt ezekből, hogy nem volt jellemző a messzi földekről jött cucc, inkább csak a helyi, idényjellegű zöldségeket, gyümölcsöket árulták. Ahogy ez normális kellene, legyen. Nyilván a nagy piacokon és nagyáruházakban van minden, de utóbbit nem is láttunk.

 Sok szőlő van ezen a vidéken is, Puglia is egyike az ismert olasz borvidékeknek. Láttunk csodás csemegeszőlő ültetvényt is, épp azon a részen, ahol a Jón-tengerhez vezetett az út Martina Francából. Ez még a szép része volt.

 Ez itt egy borszőlő ültetvény:

Ez pedig a csemege:

 A vidék legnagyobb részét talán az olíva ültetvények foglalják el. Csodálatos idős fák, némelyik olyan, akár egy szobor.

 

Ételek

Hiába mentünk folyamatosan, a vonalaimnak nem tett jót az út. Iszonyú sok finom ételt ettünk. A street food-juk főleg a helyi specialitásokból áll, de ezeket sajnos nem nagyon fotóztam. Focacciák, arancinik (sült rizsgolyók, mindenféle ízesítéssel), csodás édességek, pizza minden mennyiségben, tengeri herkentyűk, húsok (rengeteg kis gazdaság, állattartó telep mellett mentünk el, disznók, marhák, bárányok egyaránt bőven ’teremnek’ ezen a vidéken).

A vidék egyik jellegzetes étele a capocollo. Van, ahol az angol fordításban sertés nyakként írják. Tehát ez kvázi a tarja. De hogy milyen?! Nagyon jó lehet az alapanyag, van valami titkuk, valami pác, fűszer, mert olyan elképesztően finom volt, amit ettünk, hogy hihetetlen. Az egyik Martina francai étteremben a tulajdonos külön kis műsor keretében szervírozta ezt minden asztalnál, ahol ezt rendeltek. A fiatal pincér odavitt egy kis asztalkát a másik mellé, rátett egy nagy vágódeszkát, aztán megjelent a tulaj két óriási késsel, amelyeket ott, a vendégek feje fölött néhányszor élezgetett még, a fémes hanggal magára vonva a környék asztalainál ülők figyelmét is, aztán fogta a vágódeszkán fekvő, vastag hússzeletet, és kecses, könnyed mozdulatokkal vékony csíkokra vagdosta. Mindenkinek folyt a nyála, kivéve, akinél még volt a saját tányérján is hasonló. A férjem szintén sertést evett, magyarázta a tulaj, hogy ez sertés lábszár, lassú tűzön készült hosszú ideig, mutogatta a saját lába szárát, nehogy véletlenül félreértsük, és mondta, ha már ettünk capocollot, akkor ezt próbáljuk ki, nem fogjuk megbánni. Lehet, hogy a képen zsírosnak tűnik, de valami olyan omlós volt és annyira finom, hogy elképesztő. Előtte ettünk sült cukkinivirágot, az is isteni volt, én pedig nem akartam késő este nagyon nehezet enni, ezért a szokásos insalata mista mellé egy kis szarvasgombás raviolival beértem. Ez a cukkinivirág:

Mit szóltok ehhez a brutális képhez? A húst lassú tűzön sütötték, olyan omlós volt, mint a vaj. Ez a sertés lábszár, a mi Tomi hentesünk szerint a comb legalsó része!

Nem tudom, ettem-e életemben jobb pizzát a locolotondóinál (Casa Pinto). Véletlenül keveredtünk oda, valami kis könnyű ebédre vágytunk, és ketten rendeltünk egy pizzát. Utána tudtuk meg, hogy ez az egyik legjobb hely, többen is írtak már róla. Amikor fényképezni akartam, a szakács és kollégája szinte ajánlkoztak, látszott, megszokták, hogy virítanak a fotókon, büszkék a helyre, ahol dolgoznak. A faliújságon lévő pénzek között több magyar ezres is volt, honfitársaink is jártak már itt.

 

Olaszország speciális boltjai a salumeriák. Ezek olyan delikát üzletek, ahol főleg húsáru (de nem friss!) és sajtok, tészták vannak, valamint ezekhez kapcsolódó áruk: szószok, fűszerek, borok, ilyesmi. Mi beleszerettünk egy bari üzletbe, ahol harmadik alkalommal már közös fotózás volt a bácsival, aki a testvérével, a fiával és a feleségével viszi az üzletet. Nem kérdeztük hány évesek, de amikor mondta, hogy idén lesznek hatvanéves házasok, akkor leesett az állunk. Jól be is vásároltunk ennek örömére utolsó este. Jól tettük.

 

Csak megemlíteném azért közben, hogy szerencsére nekünk Nagykovácsiban van egy hasonló fantasztikus boltunk, igaz, ott friss húst is árulnak. A Zozi Hentesüzlet. Zoliék sokat tesznek hozzá a település brandjéhez, a lakosság gasztronómiai igényeit messzemenően kielégítik. A saját készítésű húskészítményeik nagyon finomak. Elképzelem, milyen jót tudnának beszélgetni a bari barátunkkal. Tomival, a hentesek gyöngyével ki is tárgyaltam azóta a sertésnyak és –tarja titkait. Ha pedig speciális fűszereket, a kedvenc olasz kekszünket, vagy valamilyen más delikát dolgot keresek, tudom, náluk minden megtalálható. Persze capocollo (még) nincs. De füstölt tarja igen.

Az egyik kedvencem (a tengeri dolgok mellett) úgy általában egy jó kis tészta, mellé egy insalata mista. Ebben még soha nem csalódtam. Mindig friss a saláta!

 

Bariban sok a turista, nagyváros, 300 ezres. Ezért a belváros természetesen tele van étteremmel, kisebb-nagyobb helyekkel. Többször is szemtanúi voltunk annak, hogy a péknél este 10-11 körül még hosszú sor állt. Mi olyankor épp vacsora után voltunk, tehát nem kaptunk kedvet, de nyilvánvaló volt, hogy valamit tudnak ezek a pékek.

Bariban külön látványosság a tésztakészítők utcája is. Ki is lehet próbálni, ördögi ügyesen készülnek a fülecskék és egyéb tészta-különlegességek. A nénik nagyon helyesek, annyira jó lett volna érteni, miről is beszélgetnek, sugdolóznak egymás között. Azért elképzeltem… Tutira a magyar menyükről meséltek, és annak az anyjáról, aki ide akar költözni, és tésztát szeretne ő is készíteni, árulni. Mert otthon nem akar többet dolgozni, azt mondja, bedőlt neki a Katája vagy mije... 

 

Virágözön

Ehhez nem kell kommentár, ezeket csak úgy ide teszem, nézegessétek a képeket!

 

 

Víz

Itt is nagy aszály van. Több leégett részt láttunk, még leégett szőlőt is! Feltűnt, hogy sok helyen körbeszántották az erdők szélét, illetve a rengeteg olajfa ültetvény is sok helyen fel volt szántva. Nyilván azért, hogy a száraz fűbe ne tudjon belekapni a tűz.

Ami nagyon elgondolkodtatott, a régi, sokszáz éves épületekben, városokban azok a vízgyűjtő rendszerek, ciszternák, amelyek biztosították a túlélést. 

Ennek a víztoronynak pedig azért örültem nagyon, mert ennyire közel a házakhoz még nem láttam hasonlót. Különleges volt. Szeretem a víztornyokat. A vizet…

 

Mindenhol találtunk ivókutakat, de ezekből nem folyik állandóan a víz mint Svájcban, Auszriában. Hisz nincs elég ivóvíz. Ezeket meg kell nyitni, el kell zárni. Mindenhol ittunk belőle, nem lett bajunk a víztől. Vettünk sokszor ásványvizet, de az hamar elfogyott.  

Olvastuk, hogy komoly gondok vannak az egész országban, a Pó is a kiszáradás szélén... Márpedig az olasz mezőgazdaság víz, locsolás nélkül nem tud működni!

Barokk

Gondolom, sokan vagyunk úgy vele, hogy a barokk kissé megfekszi a gyomrunkat. Egyszer-egyszer érdekes egy ilyen templom, pár épület, de amikor már többet látunk, az sok. Érdekes módon most Martina Franca minden eddigi előítéletünket megcáfolta. Négy napot laktunk ott, onnan kirándultuk körbe a környéket. Ez egy barokk kisváros! Ötvenezres. És gyönyörű! Valahogy olyan jó arányokat és mértékeket sikerült megvalósítani, hogy csak ámultunk a látványtól is és magunkon is. Persze néha kicsit sok, főleg, ahol még este plusz színes lámpákkal tolnak egyet rajtuk, de itt mégis természetes, épp ettől egységes a város. Ki ne hagyjátok, ha arra jártok!

 

Kövek- növényzet

Nálunk is aktuális téma a kövek-növények egymás mellettisége, arányuk. Itt mindenhol nagyon régi terméskövekkel kirakott utcákon jártunk, imádom a simára kopott köveket, amelyeket látva elképzelem, hány ezer, hány millió ember taposhatta már őket. Szép a természetességük, praktikus, hogy ki tudja, hányszor szedték fel és rakták vissza őket. Főleg esti fényekben érvényesülnek igazán.

 

Itt, a déli vidékeken is nagy a hőség, ezért fontos, hogy legyenek növények, kell az árnyék. A szűk utcákban ez lehetetlen, ott maguk a házak árnyékolnak, nem véletlen, hogy így épültek. De minden városkában láttunk olyan parkokat, amelyeket láthatóan arra létesítettek, hogy árnyékot biztosítsanak.

Bariban különleges látványt nyújt a hosszú pálmasor, ugyanakkor nem ad olyan nagy árnyékot, mint amire szükség lenne a nagy nyári melegben. Este tényleg olyan, mint egy díszlet:

 

Templomok

Templom templom hátán, mint mindenhol ebben az országban. Szűk utcák, néhol szinte egymás hegyén-hátán a templomok is. A legszegényebb régiókban is, minden korban épültek, tudjuk. Persze Olaszország hagyományosan, tradicionálisan nagyon keresztény ország, itt van az ország szívében a Vatikán is. Azzal nyugtatom magam mindig, hogy milyen sok munkát is adtak ezek a gigantikus építkezések.

Nem hinném, hogy a turisztika fellendítése szerepelt volna a templomépítők céljai között, de ma nem sok turista megy el mellettük úgy, hogy ne nézne be. Talán vannak, akik még el is mondanak egy imát. Esküvőkre pedig igazán nehéz lenne jobb, szebb helyszínt találni. Sok esküvőt láttunk, keresztelőt is.

Rengeteg különleges templomot néztünk meg. Megszoktuk már, hogy Olaszországban bárhová megyünk, ez egy fix program. Általában nyitva voltak mind sokáig, a nagyobbak akár este 10-ig is, és sehol nem kellett belépőt fizetni.

A Martina Franca barokk katerdrálisa előtti tér mindig tele volt élettel, este mutatványosokkal, zenészekkel. 

Ez a kép a humor kategóriába is bekerülhetett volna. Mert a mutatvány vége az volt, hogy amikor már a hangulat a tetőfokán volt, aki élt és mozgott, remegve nézte, hogy nyeli le a tüzet a pasi, egy váratlan mozdulattal eldobta a fáklyát és beintett a közönségnek. Megkönnyebbültünk...

És ugyanebben a városban, egyik este tanúi lehettünk egy modernebb templom előtt egy zenés, szabadtéri misének:

A Bari Szent Miklós Katedrális tényleg különleges épület. 

 

Monopoli Katedrálisa szintén különleges a rengeteg színes márványtól:

Materában a 2019-i évi Európa kulturális fővárosa Dalí kiállítás emlékére megrendezett Dalí kiállítás egyik darabja teszi még érdekesebbé a templom előtti teret.

 

Esték

 

Sokszor emlegettem anyukámat, mit szólna, mennyi kisgyerek van a szüleivel az utcán. Nem tetszett volna neki. Ő meg volt róla győződve, hogy a gyerekeknek nem jó, ha sokat hurcoljuk őket mindenfelé, és az főleg nem jó, ha nem kerülnek időben az ágyba. Azért ha ő is mediterrán élethez szokott volna, lehet, hogy ez utóbbit másképp gondolja. Itt még késő este mindenki az utcán, ami azért is érthető, mert ilyenkor van jó idő. Napközben inkább a falak között viselhető el az élet. Este aztán lehet kinn rohangálni, együtt ülhet ki a család a térre, mehet le a tengerpartra sétálni. Az éttermekben este kilenctől van a legnagyobb tömeg. Ma már csak mosolygok azon az emléken, amikor életünkben először utaztunk a déli vidékeken és ugyan éreztük, hogy meleg van, mégis úgy működtünk, hogy dél körül ebédelni támadt kedvünk, igényünk. De nem volt hol! Ugyanis minden zárva volt. Este 6-kor kezdtek kinyitni, de akkor még senki nem ült az asztaloknál, akkor még úgy néztek a vendégre, hogy szinte megkérdezték: komolyan gondolja? ilyen korán? biztos?

A bari focipályán még este 11-kor mindig nagy élet volt:

 

Üzenetek

Olvasom a Telex cikkét, Olaszországban is erős a gyanú, az oroszok bekavartak, próbálják manipulálni az őszi, előrehozott választásokat. Miközben Olaszország gazdasági helyzete évek óta az egyik legkritikusabb az Unión belül, valahogy azt érzem, az olaszok ezen jobban felül tudnak kerekedni. Bár sokszor látni, hogy itt is vannak megoldhatatlannak tűnő problémák, akár az észak-dél szakadék, talán az ő személyes életükbe mégsem kúszik bele a politika olyan mélyen, mint a miénkbe. Legalábbis olasz ismerősünk ezt magyarázta nekünk néhány éve, és viszonylag sokat utazva az országban, ez érződik is.

Ez a kép a bari tengerpart egy hosszú épületét és az előtte zajló estét mutatja. Az az érdekes benne, hogy az épületen végig kivilágított szavakat látunk: közösség, béke, barátság, szeretet...

Az egyik étteremben megkérdeztem a pincért, árulja már el, hogy élhet egy ekkora szőlőtőke, lugas egy ilyen kis edényben. Azt mondta, a szeretet a titka mindennek. És én el is hittem neki.

Persze itt is vannak Salvinik, szervilis gazemberek, nem beszélve a maffiáról, de az olasz ember tud élni. Itt a falakból is dől a kultúra. Hol fesztivál, hol egy groteszk, papírmasé szoborkiállítás képében.

 

 

 

Szeretem, hogy sok náluk a szivárványos zászló, Pace, vagyis Béke felirattal. Hogy úgy ábrázolják Putyint, ahogy megérdemli (szürkének, gonosznak).

 

A korábbi évek menekültáradatában is jártunk Olaszországban és annak ellenére, hogy náluk tényleg komoly gondokat okozott a probléma, inkább olyan üzenetek jöttek szembe az utcákon, az épületeken, amelyek a befogadást, a keresztényi segítségnyújtást hangoztatták. Fotókiállítások, városházák felíratai, egyéb formákon keresztül. Van, hogy csak egy kis egyszerű üzenettel, mint itt, ahol a játék a színekkel jegyében mutatták ki szimpátiájukat Ukrajna felé.

 

Humor

Sokszor tudtunk jókat nevetni is. Nem csak azért, mert ők vidámak és vidámnak akarnak látni téged is. A legjobbat a lengyel recepciós hölgy tudott egyébként nevetni, Bariban. Néha zengett tőle a ház. Olyan jól beszélt olaszul, hogy először fel se tűnt nekünk, hogy nem olasz. Pedig szőke volt. Pont, mint egy lengyel nő. Egy hatszobás apartmanszállás. Ha megjött valaki, onnan tudtuk, hogy ő akkorákat kacagott, hogy zengett tőle a ház.

Muszáj szólni itt a fiatal lányok itteni tömeges őrületéről: csizmában járnak! Ebben a hőségben! Nem tudom, ez a pompomlányos stílus hozzánk is betört-e, hát, nem is tudom...

A másik jóízű kacagás ettől a kislánytól jött, aki az anyukája hátán utazott. A mama fiatal lányoknak fonta be a haját tele gyöngyökkel. Sorban álltak hozzá a nyugat-európai lányok, és közben szórakoztatták a kislányt, aki iszonyú édes volt:

 

 Aztán óriási volt a jelenet, amikor egy vacsora reményében beültünk egy helyre és hosszú idő után végre odajött hozzánk egy pincérnek tűnő srác. Megállt fölöttünk, köszönt, aztán elményedt a telefonjaiban. Szám szerint háromban! Mi egy darabig szó nélkül vártunk, figyeltünk, mikor melyikhez nyúl, ír egy kicsit, nyom egyet, majdnem leejti, átteszi, visszaveszi... A végén annyira röhögtünk, hogy azt már ő is észrevette. Kicsit zavarba jött, de aztán ő is nevetett, elnézést kért, mondta, tiszta őrület van, aztán végül még rendelni is tudtunk. Na azért nem túl gyorsan... naná, hogy lefotóztam! Leplezetlenül!

 

A telefonról jut eszembe egy másik jelenet, a tengerpart fölött, brutálisan szép kilátás, egy bárra kiírva, Panoráma! Benézünk, és azt látjuk, mindenki kényelmesen üldögél, és nézegeti mit is? Hát természetesen a telefonját!

A kedvencem azonban ez a tengerparti strand volt. Ahová az élelmes ruhaárus olasz kereskedő is kijött, gondolván, sose lehet tudni... És tényleg! Volt, aki rávetette magát a soha vissza nem térő alkalomra:

Ilyenek ezek az olaszok! Tudnak élni!

 

Hasonlóan szép, vidám, elgondolkodtató élményeket kívánok nektek is (önöknek is) még a nyár további részére!

 

Koskovics Éva