Csak egy lányos zavar?
2021. március 14. írta: CoachCo

Csak egy lányos zavar?

sunlight-2606451_960_720.jpg

Néha tényleg elegem van már abból, hogy mindent pszichés okokra vezetnek vissza! Bár én magam is sokszor jutok hasonló következtetésekre, még ha nem is vagyok pszichológus. De ebben a közegben mozogva, pszichológiát, coachingot tanulva, sokat tapasztalva, felgöngyölítve saját, elfeledett, vagy elnyomott élményeket, tapasztalatokat is, számos esetben volt már, és van AHA-élményem. És nem félek használni...

Hallgatom Al Ghaoui Hesna podcast beszélgetéseit most (Bátorságlabor Hesnával címen megtaláljátok, nagyon ajánlom!), a járványhelyzethez kapcsolódóan. Itt ismert, segítő szakmákban dolgozó szakemberekkel próbálja felfejteni, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy erősek legyünk ebben a nehéz időszakban, hogy megerősítsük a lelki ellenálló képességünket. És ezekről megint eszembe jutott néhány saját élmény is.

Terápia?

Sőt, nézve most egy régebbi sorozatot, biztos sokan látták már a Netflixen, a Suits-ot, ebből is jó felismerésekkel lettem gazdagabb. Nem vagyunk nagy sorozatnézők, ritkán kapunk rá egyre-egyre, tavaly a Koronát néztük meg. Olyanok ezek a profi sorozatok, hogy miközben elvezetnek egy mesébe, egy más világba, vannak bennük olyan vetületek is, amelyek – ha nem is a legfontosabb szálak -, téged nagyon meg tudnak fogni. Egészen más miatt fog meg most ez például engem, és más miatt a férjemet. A karaktereket, a színészeket nagyon kedveljük mindketten (hisz vérprofi az egész, ez itt már alap), ilyen szempontból is telitalálat. És azért is, hogy végre nem erőszakos, nem durva, viszont jó kis agymunkát igényel és imádnivaló a humora. A new yorki városképek pedig élményszámba mennek. Szóval, engem a főszereplő pszichoterápiája nyűgöz le. (Előtte a pasi nyűgözött le, a terápia a többedik szériában jött be a képbe.) És ilyenkor mindig elgondolkodom, milyen jó is lenne, ha nálunk is sokan, sokkal többen élhetnének ezekkel a lehetőségekkel. Már a Terápiát nézve is sokszor ezen járt a fejem, milyen kár, hogy ez nálunk csak a kiváltságosaknak adatik meg, nálunk ez mennyire nincs még benne a kultúrában. Nálunk ez vidéken különösen nehéz téma, de a fővárosban és környékén sem egyszerű. Ha csak az egyszerű, kézenfekvő anyagi vonzatára utalok. De nem csak ez jelent problémát.

Saját élmény, ami nem volt élmény

És akkor most nagyon személyes történetet fogok elmesélni. Intimet. Csak azért, hogy érzékeltessem, mennyire mélyen hatnak dolgok, milyen messzire el tudnak kísérni és mennyire nem vagyunk sokszor ennek a tudatában.

Nem olyan régen ébredtem rá, milyen félelem volt bennem mindig azzal kapcsolatban, nehogy beégjek, nehogy leszerepeljek, nevetségessé váljak. Persze, engem sem úgy neveltek a szüleim, hogy elolvastak előtte egy rakás szakirodalmat (akkor még nem is voltak ilyenek), hogy egyfolytában azon rugóztak, hogy erősítsék a gyerek önbizalmát, hogy segítsék abban, hogy kiegyensúlyozott, önazonos, önbizalommal teli felnőtt váljék majd belőle. Nem dicsértek nyakra-főre, de nem kíméltek meg a maguk problémáitól sem, márpedig sok nehézséggel kellett megküzdeniük nekik is. Nem is beszélve azokról a traumákról, amelyeket elszenvedtek már a házasságuk előtt is, illetve együtt. Rájuk is rájuk fért volna némi terápia, támogatás. A hiánya, és a következmények nagyon is nyilvánvalóak ma már számomra. Persze ebből már csak én okulhatok. De legalább tovább tudom adni.

Ugyanakkor éreztem mindig, hogy nem innen, nem a szüleimtől erednek az önbizalom problémáim. Volt néhány szúrás is, amit egy-egy rokontól, ismerőstől kaptam, de ezeket is lerendeztem valahogy magamban. És persze van egy-két olyan történetem is, amelyekről nem is biztos, hogy valaha fogok tudni beszélni. De ez, amit most le fogok írni, annyira nem necces semmilyen szempontból, hogy ne írhatnám ki magamból nyilvánosan is. Reményeim szerint segíthet másoknak is kikutatni, náluk milyen történetek lehetnek, amelyek a tudatalattijukban, vagy a szégyenük, a félelmeik mélyén alattomos módon ott dolgoznak.

Szóval, megint szembe jött velem ez a téma, az önbizalom, a kudarctól való félelem, Más valakinek a kapcsán ezen morfondíroztam magamban. De aztán, ahogy az lenni szokott, előjöttek a saját megéléseim, emlékeim is. Aztán az történt, hogy valahonnan a mélyből, mint valami buzgár, előbukkant egy régi élményem:

Középiskolás voltam, negyedikes. Miskolcon, a közgazdasági szakközépiskolában. És kézilabdáztam. Szerencsére a mádi alapok jók voltak nagyon, Miskolcon is folytattam a sportot, az Áfor nevű egyesületben és az iskolai csapatban. És eljött megint a megyei középiskolai kézilabda kupadöntő. A városi sportcsarnokban! Minden évben bejutottunk. A négy csapat közül mindig mi lettünk a negyedikek, de nem volt ezzel semmi baj. A másik három mindig a három sporttagozatos gimi volt, teljesen természetes módon. Nem zavart minket, hogy mindig az utolsók vagyunk, már az nagy szám volt, hogy egy szakközép ott volt a döntőben. Az a két nap pedig mindig izgalmas, mindig nagy szám volt. Abban az évben különösen, mert tudtam, eljönnek a srácok is szurkolni nekünk, a '2. számú Szakközépből', és ott lesz az a fiú is, akiért én teljesen odavoltam. Reméltem, hogy jól fog menni a játék, nagyon készültem rá. Nem én voltam ugyan a csapat sztárja, de stabil kezdő voltam.

Na, és akkor ott történt valami, ami utána rémálmaimban jött elő többször is később. Az öltözőben felfedeztem, hogy nincs nálam a rövidgatyám. Otthon maradt. Akkor még olyan szárnélküli bugyi-kinézetűben kéziztünk. Hidegzuhany. Most mi lesz?

Kiderült aztán, hogy valamelyik lánynál volt kettő, csak az volt a gond, hogy kábé két számmal kisebb. Valahogy sikerült azért magamra húzni, de ha megmozdultam, a nadrág elindult lefelé. Rémesen festettem benne, kilátszott, kibuggyant belőle minden, aminek nem kellene, és el sem tudtam képzelni, hogy abban én ott pályára lépjek. Pista bá’, az edzőnk kiakadt, nagyon dühös volt rám. Joggal. Rám nézett, jól leszúrt, azt mondta, mindegy, jó lesz ez, nem is olyan kicsi. Majdnem bőgve szálltam szembe vele (különben soha), kértem, ne tegyen be a csapatba, pláne ne a kezdőbe.

Eljött az első meccs. A srácok a lelátón. Titokban reménykedtem, hogy valami közbejön és mégsem jönnek el. Eljöttek. Igyekeztem úgy ülni a cserepadon, hogy a gatya ne csússzon le. De ez szinte lehetetlen volt. Közben persze az is égő volt, hogy a cserepadon ülök… Mit gondolnak? Aztán egyszer csak – miközben lelki viharok dúltak bennem, azt se tudtam, mennyi az állás, képtelen voltam a meccsre figyelni – Pista bá egyszer csak odavetette nekem: te dobod! Akkor jöttem rá, hogy hétméterest fújt a bíró. Az, aki általában lőni szokta, előtte már kihagyott egyet vagy kettőt. Alig fogtam fel, próbáltam kicsire összemenni, összehúzni magamat akkorára, amekkora belefér a nadrágba… és kicsit fura léptekkel, bízva abban, hogy mindenki másra figyel, nem pedig rám, akinek hétméterest kell lőnie. Még arra is emlékszem, hogy milyen durva érzés volt, amikor ráébredtem, valahogy le kell hajolnom a labdáért. Szinte mintha nem is én lennék az, valamiféle önkívületben tettem meg valahogy az utolsó lépéseket, érezve, ezt most viszont tényleg muszáj belőni, mert ha még ki is hagyom, akkor aztán elsüllyedek szégyenemben. Fújt a bíró, lőni kellett. Szerencsére sikerült. Pista bá próbálkozott, megkérdezte: Nem maradsz fenn? – Inkább nem, ha nem muszáj. És vissza a süllyedős – láthatatlanná válós állapotba.

Ennyire emlékszem a meccsből. Meg arra, hogy ahogy vége lett, elrohantam. Nem vártam meg a többieket, mentem haza, és otthon egy jót bőgtem magamban.

Milyen fura ez! Évtizedek óta nem jutott eszembe ez a történet…

Aztán még – tényleg milyen érdekes is ez a memória, olykor-olykor megállíthatatlanul beindul… - eszembe jut az a helyes srác, aki kijárt a meccseinkre sokáig, és nagyon kitartóan próbálkozott nálam. De még mélyen bennem volt ez a kudarcélmény, a fiú, akiért annyira odavoltam, mégis kerültem ezután, ha megláttam. Ő ráadásul időközben elkezdett járni egy lánnyal, és ez rémes érzés volt. Nem érdekeltek mások. Valahogy nem hittem el ezeknek a próbálkozó srácoknak utána sokáig, hogy tényleg tetszem nekik. Féltem tőle, hogy beégek náluk megint. Én úgy láttam sokszor magam, abban a lecsúszó gatyában.

És - ahogy azt már megszoktam, a történetláda kinyílása után -, megint beugrik egy sztori. Még mindig a középiskolás korszak. Talán bizony az érzékeny tinédzser évek?...hm.

Már akkor is kellett járni sportorvosi vizsgálatokra. Egyszer a doki, miközben jó sokáig hallgatta a szívverésemet (mint a Sörgyári capricció-ban Hruzsinszki doktor a szép serfőzőnéjét), egyszer csak megszólalt: nagyon szépek a melleid! És egy kicsit mintha meg is simogatta volna. Így emlékszem. De nagyon homályos az egész. Olyan volt, mint egy fejbekólintás, ami után kicsit elveszted az eszméletedet. Kifelé kóvályogva a rendelőből talán valakinek meg is említettem, hogy a doki a melleimet dicsérte, és talán még nevettünk is rajta egyet, de közben annyira szégyelltem magam, és annyira kínos volt a dolog, hogy még most is megvan az az érzés. Csak nagyon-nagyon mélyre elásva. Az persze fel sem merült bennem, hogy egy felnőttnek elmondjam. Megalázó volt. Egyáltalán nem dicséretként, bókként éltem meg!! 

travel-933171_960_720_1.jpg

Nekem fiaim vannak, őket talán kevésbé érhetik hasonló élmények. De tudom, hogy nem kizárható. Ezért igyekeztem is velük beszélgetni hasonló témákról. Például pár éve a ’metoo’ kapcsán. Amikor hirtelen komoly témává váltak a zaklatásos ügyek. A pszichológus ismerősök nagyon durva történetekről mesélnek időnként, a legvadabb fantáziát is túlszárnyaló, családon belüli abúzusokról. És ilyenkor elgondolkodom, ha nálam egy ilyen ’kis semmi’ történet ennyi zavart okozott, akkor milyen következményekkel járhatnak a durva esetek?

Ja, hogy nálam mit okoztak ezek? Abba most inkább nem mennék itt bele. Én túléltem, kihevertem, de sok kemény történetet ismerek, ahol ez nem ment ilyen egyszerűen.

Legyen elég annyi, hogy valahogy még mai napig kicsit zavarban vagyok, amikor valaki bókol nekem, pozitív megjegyzést tesz a külsőmre. Pedig ez már igazán ritka. És sajnos egyre ritkább… így ötven felett. Vajon miért lehet ez?

És igen, a kudarctól való félelemmel is volt dolgom bőven. De azt megtanultam kezelni. Ma már másoknak is segítek ebben. A legfontosabb, amit megtanultam: beszélni kell ezekről!

Nem szabad elnyomni a rossz élményeket, mert sokkal nagyobb károkat okozhatnak ott mélyen belül. És muszáj megtanítani mindenkinek, hogy nincsenek következmények nélküli dolgok, nem szabad bántani másokat! Még a végén azt hiszik, normális, elfogadott viselkedés az, hogy megaláznak, hogy beszólnak, hogy bántanak. Érezzék ők rosszul magukat, akik nincsenek ennek tudatában! Ne pedig azok, aki elszenvedték a sérelmet!

Vajon ez a sportorvos milyen gyakran szólt be és meddig ment el másokkal? Hány olyan nőgyógyász van, aki elfogadhatatlan dolgokat művelt? Sajnos ilyenre is tudok példát! Hány olyan rokon, szomszéd, nagybácsi van, aki megengedhetetlen dolgokat művelt?! Hány olyan főnök van, aki visszaélt a hatalmával?! És folytathatnám.

Vigyázzatok magatokra!

 

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

Fotók: Pixabay

 

/Ha szívesen olvastok a történeteimről (személyes, családi vonatkozású írásokat, élettörténeteket, életképeket kezdtem el lejegyezni), akkor a fb-on keressétek a Mádról jöttem nevű oldalt. Nem csak Mádról írok, de én onnan jöttem, és úgy gondolom, ez valahol minden gondolatom és cselekedetem, megélésem mélyén ott van. Tehát még akkor is dolgozik, ha látszólag semmi köze a dologhoz. Ezért lett ez a címe./ 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr3416461070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása