Hogy vagyunk és kik vagyunk a digitális térben?
2021. március 05. írta: CoachCo

Hogy vagyunk és kik vagyunk a digitális térben?

img_20200411_155524_li.jpg

A fantáziánk határtalan! Vagy néha azért nem ártana határt szabnunk neki?

Tudnak-e mások is velünk 'repülni'? Értjük-e egymást? Vagy magunkkal kommunikálunk? Akár a fiatalkori önmagunkkal?

Az online működés térhódítása akár erre is lehetőséget nyújt. Izgalmas, vagy hátborzongató?

Közel egy éve kezdődött el a pandémiás életünk. Mára beleszoktunk a maszkos életbe, szinte leszoktunk az utazásról, sok egyéb másról is, és beleszoktunk a home office-ba. Azok is, akik korábban nehezen képzelték el ezt korábban. Ismerek többeket, akik a napi több órás munkábajárás kapcsán többször is hiába próbálkoztak vezetőjüknél, legalább heti egy nap hadd maradhassanak otthon. A főnök nem hitte, hogy itthon is tudnának olyan megbízható módon teljesíteni. Most látja, hogy igen. Minden nap! Egyre több cég jelenti be azt is, hosszabb távon tervezi megtartani a vegyes rendszert: 2 nap otthon, 3 benn, vagy fordítva. Így kevesebb a kontakt, nem kell annyi iroda, elégedettebbek a munkatársak. Ez az, amikor a kényszerszülte megoldásról kiderül, több potenciál van benne, mint hitték.

Én is beleszoktam a különböző felületek használatába, zoom, teams, skype és egyebek, az egyéni és csoportos munkák egyaránt működnek ilyen módon, az egyéb kapcsolatokról nem is beszélve. A legrosszabb élményem ezen a téren a szülői értekezlet volt. Kicsit az is hozzájárult, hogy minden bizonnyal életem utolsó szülői értekezletén vettem részt. Érettségiző gyerekem szülői értekezletén nem volt rá mód, hogy lássuk egymást (nem olyan a rendszer, az a rendszer, amin ők nap mint nap megélik a digitális oktatás csodáit). A terhelés miatt, azért, hogy ne szakadozzon, az osztályfőnököt se láttuk. És még így se volt tökéletes. Messze nem. Teljesen odavoltam, hogy a gyerekek ezt mióta kénytelenek így. Persze ennél kicsit velük többre képes a rendszer, de a mai technikai lehetőségekhez képest rendkívül buta és kritikán aluli.

Most, amikor írom ezeket a sorokat, ráébredek, hogy épp két hónap múlva ezen a napon már a harmadik írásbeli érettségi megírásában lesz benne a gyerek. Ma mentek be tablófotózásra az iskolába, szigorúan kis csoportokban. Ma tűzik fel nekik a szalagot is. Durva. De ez van. Nem akarok morogni, értek mindent. Csak a szakszerűség hiányától, a szerencsétlenkedéstől akadok ki időnként. Hogy is lesz idén az érettségi? ... De most nem erről akarok írni.

Egyéni megélések

Van-e már virtuális alteregótok? Szeretnétek ilyet?

Érzelmi intelligencia, vagy mesterséges intelligencia?

A rádióban hallottam, hogy a jövőben lehetséges, hogy legyenek digitális, virtuális alteregóink! Akár úgy is kommunikálhatunk, hogy nem kell tennünk hozzá semmit, mert a program pontosan fogja tudni, mit mondanánk. Ahogy ma is számos jelét észlelhetjük, a háttérben sokan figyelik a szokásainkat, a kommunikációnkat, amire alapozva készülnek az algoritmusok, amire alapozva jönnek hozzánk a reklámok, a fb üzenetek, találnak meg egyéb ügyek, netán kerülünk bele bizonyos csoportokba.

A virtuális személyiségünk megszületése után akár lehetővé válik, hogy kommunikáljunk a fiatalkori önmagunkkal is, vagy ha esetleg itthagyjuk a földi létet, fenn is maradhat a digitális személyiségünk, viheti tovább az oldalunkat, a brand-ünket. Azt is mondták a rádióban (a Tilos-ban hallottam), ez a szolgáltatás már előfizethető és már százezerszám bejelentkeztek rá emberek. Gondolom, Amerikában.  Nem tudom, ki hogy van ezzel, engem nem hozott lázba, inkább kirázott tőle a hideg. Nagyon falanszteres, Orwell-i szaga van a dolognak.

De a téma nagyon fontos, nem mehetünk el mellette!

Volt az elmúlt heti Magyar Narancsban egy cikke Tari Annamáriának, Kitaláljuk egymást címmel, alcíme: A home office és az online meetingek lélektanáról. Részletesen elemzi, külföldi kutatásokra is hivatkozva, hogy milyen hatásokat váltott ki belőlünk az elmúlt év, köszönhetően a digitális élet megnövekedett arányának. Hivatkozik egy Stanford egyetemi kutatásra is, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy az internet drámai eltolódást okozott az identitásokban, a viselkedésben. Eltorzíthatja a személyiségünket, és egészen másképp működhetünk online, mint offline. Javasol egy olyat, hogy nézzünk rá az elmúlt időszakban küldött email-jeinkre, chat-jeinkre, sms-einkre, egyéb online produktumainkra és próbáljuk meg tiszta fejjel átgondolni, vajon mennyire a valós énünk jelent meg ezekben? Sokszor az a tapasztalat, hogy amíg magunkat rendben találjuk, másokat idegesítőnek, agresszívnak érzünk. Eleve azt gondoljuk, ha valamit leírunk, üzenünk, másoknak az épp ugyanazt jelenti, amit mi gondolunk. Pedig ez többnyire nem így van! Különösen, hogy rövidítve fogalmazunk, az emojikat nagyvonalúan kezeljük, és nem számolunk azzal, hogy a legtöbb ember felületesen olvas, telítve van információval, no és akkor még nem beszéltünk a diszlexiáról.

img_20210305_092753_resized_20210305_010843076.jpg

Kommunikáció

Érdekes, hogy én épp a kommunikációhoz kapcsolódó tréningjeimet kellett, hogy elsőként átvigyem online üzemmódra. Mivel csoportoknak tartom (akik között általában így lehetnek olyanok is, akik külföldről jelentkeznek be), az volt a legnehezebb benne, hogy nem látom egyben őket (bizonyos létszám felett), nem látom az érzelmeket az arcokon, nem érzem a hangulatot, nincsenek meg azok a rezdülések,  finom interakciók, amelyekre alapozva máskor tudom vezetni a folyamatot úgy, hogy a résztvevők ne aludjanak bele, hogy én ráérezzek egy-egy téma kiemelt jelentőségére, hogy bele tudjak kérdezni konkrét esetekbe, stb. Ezért rájöttem, nincs mese, szorosabban kell tartanom a gyeplőt, szigorúbb szabályokat kell kialakítanom. Pedig ha valami, akkor épp a szigorú szabálykövetés nem az erősségem. De belejöttem hamar. Rájöttem arra is, hogy nem lehet feltenni olyan kérdéseket, mint élőben (pl. Van-e ehhez valakinek hozzáfűznivalója?), nem lehet várni, hogy valakinek van-e hozzászólása, nem lehet hosszasabban beszélnem, és vigyáznom kell rá, amikor felkérem őket, mondják el a saját gondolataikat, akkor tudják, ki mennyit beszélhet maximum. Míg élőben ez inkább team coaching, így, a monitor előtt tényleg tréninges lett, felturbózva persze ’titkos’, saját fejlesztésű összetevőkkel.

 A személyiségek torzulása, az online üzemmód személyiségünkre gyakorolt hatása témájában az a saját tapasztalatom, hogy van két véglet:

  • aki nyíltan, semmilyen következménytől nem tartva kiteszi a gondolatait, megosztja az általa érdekesnek tartott cikkeket, bejegyzéseket, kvázi meztelenül kiáll a közönség elé, azzal sem törődve, esetleg meglátják olyanok is, akiknek nem biztos, hogy szánta, sőt, akár aberrált, beteg emberek (ezt főleg a fiataloknál tartom nagyon veszélyesnek);
  • a másik véglet pedig az, aki betegesen fél mindenfajta online megnyilvánulástól, elzárkózik minden ilyen platformtól. Sokan irtóznak a facebook-tól, mondván, nem hiányzik nekik az a sok szenny, ami onnan dől. /Csak csendesen jegyzem meg, onnan azok dőlnek ránk nagyvonalakban, amiket magunkra húzunk. Hisz épp a fb nagyon jó abban, hogy tudja, milyen témák érdekelhetnek téged. Persze ez kicsit ijesztő is, de én például számos témát fel tudok sorolni, amelyekről soha semmi nem jelenik meg az oldalamon. Hisz soha nem néztem én sem olyan cikkeket, posztokat./

Persze a kommenteket nem tudjuk kivédeni, legfeljebb moderálni. De néha az a vicces, hogy épp a sértegetni akaró kommentelők erősítik meg a te üzenetedet, segíthetnek abban a maggyőződésedben, hogy jó úton jársz. Amikor például volt egy blogbejegyzésem az érzelmi intelligenciáról, és leírtam néhány tipikus esetet, jött pár nagyon durva hozzászólás, inkább beszólás. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ők magukra ismertek, és ezt nehezen kezelték. Ettől viszont megnyugodtam, hogy igen, a témaválasztás jó volt, sőt, gyakrabban kell foglalkozni ezekkel a kérdésekkel: nyílt kommunikáció, konfliktuskezelés, empátia, megértés, önismeret.

Ugyanakkor el kell fogadni, hogy offline is nagyon különbözünk egymástól: van, aki soha nem mer saját véleményt megfogalmazni, van, aki nem tudja magában tartani a magáét. Van, aki csak a saját életével, a közvetlen családjával foglalkozik, abból a nagyon közeli körből nem lát ki, mások pedig egész életükben a világbékéért küzdenek. Vannak, akik politizálnak, vannak, akik nem. És ez teljesen természetes! Különbözőek vagyunk, és ez hatványozottan megjelenik a látható, nyilvános térben. Persze vannak láthatatlanok, vannak, akiket ez hidegen hagy. Nekik ez így a komfortos, így biztonságos. Ne akarjuk tehát erőszakkal meggyőzni egymást! 

Szóval, csak azt akarom mondani, hogy legyünk önazonosak bátran, de próbáljuk meg ezt okosan, mértéktartóan és másokat nem megítélve, ha ők máshogy működnek!

Nagyon úgy fest, hogy még jó ideig itt fogunk élni, az online térben.

Csináljuk jól, amennyire csak tőlünk telik! De nézzünk közben a tükörbe is! 

A saját módszerem az, hogy időnként kérem a fiaimat (18 és 22 évesek), szóljanak, ha rossz érzésük van az anyjukkal kapcsolatban. Emellett természetesen vannak a kollégák is, akikkel szintén rendszeresen megbeszéljük az online jelenlét témáját. Nem egyszerű kérdés, az biztos.

Ha pedig néha magunkban beszélünk, attól ne ijedjünk meg, tök normális! Főleg bizonyos kor fölött, főleg akkor, ha sokat vagyunk egyedül. Csak vigyázzunk, ne kerüljünk komoly konfliktusba... magunkkal!

people-2585847_960_720.jpg

                                    Fotó: Pixabay

 

Koskovics Éva

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr1016451058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása