Sport, sport és sport! Hogy állunk vele?
2021. január 09. írta: CoachCo

Sport, sport és sport! Hogy állunk vele?

Sportélet Mádon (az átkosban)

cycling-148956_960_720.png

Nagy ember volt Winston Churchill, de nem mindenben volt igaza. Amikor kérdezték a hosszú élet titkáról, azt mondta, csak semmi sport (no sport!). Ami viccesen hangzik, sokat idézik is, holott nem is biztos, hogy elhangzott. Hiszen nem is volt rá teljesen igaz, például fiatalon kifejezetten jó lovasnak számított. 

Ha magunknak tesszük fel a kérdést, mit gondolunk a hosszú élet titkáról, és ezzel összefüggésben a sportról, akkor a választ illetően az sem mindegy, mennyi idősek vagyunk, hol tartunk éppen a ’sport pályafutásunkban’.

Én például voltam kézilabdás (úttörő) Mádon és igazolt játékos Miskolcon, majd bejött hozzá a röplabda, amit 35 éves koromig űztem. Jöttek egyéb sportok (sí, tenisz, jóga), aztán később járulékosan a focis-anyukaság (a pálya szélén álldogálás is igényel kitartást és erőnlétet), jelenleg pedig a gyógytornánál és a spirálstabilizációnál tartok (ez utóbbi egy spéci gerinctorna).

De természetesen ez a történet is Mádon, Mádról indult.

img_20200614_184037_1.jpg

Kiszámoltam: a hetvenes években a felső tagozatban 2-2 osztály volt, ami azt jelenti, hogy összesen évfolyamonként volt kb. 50-60 gyerek, összesen tehát 200-240. Ennek kábé a fele lány. Amikor hetedikesek és nyolcadikosok voltunk, akkor ebből minden ötödik lány benne kellett legyen a kézilabda csapatban, ha úgy számolunk, hogy a cserékkel együtt minimum tíz főre legalább szükség volt.

Szinte hihetetlen, de igaz, hogy ez a csapat akkor, 1976-ban és 1977-ben mindkét évben megnyerte a megyei (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei) úttörő olimpiát. Képzeljétek el! A mádi iskola! Először a járásit kellett megnyerni, a Szerencs környéki iskolák közöttit. Simán ment, szinte megalázó módon. Utána mentünk Miskolcra, a megyei versenyre. Ott már több sportiskola is versenyzett, hisz a megyében több városban is voltak ilyenek Leninvárostól (ma Tiszaújváros) Kazincbarcikán át Miskolcig. És mind a két évben megnyertük a megyei versenyt!

Elképzelem, mekkora szenzáció lenne ez ma, ha hasonló történne! Nem Mádon, hisz ott nincs ehhez ennyi gyerek, de valami hasonló méretű településen. Persze nem is Felcsútra gondolok.

Mentünk aztán tovább az országos területire. Ott már nem voltunk ilyen sikeresek, de megismertünk új dolgokat is, például a bunda fogalmát. És nem a szőrösét!

De ami sokat jár azóta is az eszemben, főleg, amióta a fiaim elkezdtek focizni, hogy képzeljétek, minket a szüleink soha nem láttak játszani! Fel sem merült bennük, hogy megnézzenek. Ők dolgoztak, küzdöttek a napi problémáikkal (nem volt kevés), nem értek rá. Egyáltalán nem volt szokásuk a szülőknek eljárni iskolai programokra, kivéve persze az évnyitót, évzárót. Egyébként teljesen rábíztak minket a tanárokra, a papra. Naná, hogy soha nem vittek minket mérkőzésekre, versenyekre (volt ilyen bőven akkor is, kulturális úttörő seregszemlék, tanulmányi versenyek), hisz senkinek nem volt autója sem. Vonatoztunk.

Párszor volt ’edzőmérkőzésünk’ a mezőzombori fiú csapattal (nehéz volt edzőpartnert keresni, mert mindenkit ronggyá vertünk a környéken, beleértve a legközelebbi, szerencsi gimnázium csapatát is). Mezőzombor aztán tényleg nincs messze, kb. 5-6 km, még gyalog is leküzdhető távolság. Mivel biciklije sem volt mindenkinek, nem volt egyszerű a lejutás. Busz nem járt akkor még, vonattal pedig előbb Szerencsre kellett volna menni, ott átszállni, és egy másik vonalon egy megállónyit utazva talán egy órán belül le is juthattunk volna Zomborra. 

Engem Vera, a kapusunk vitt le a bicajával, a csomagtartóján. Erre tisztán emlékszem. Meg a nagydarab srácokra, köztük néhány túlkoros, 1-2 évet még az addigi osztályokra ráhúzó, így kiváló edzőpartnernek számító cigány fiúkra. Elsőre eléggé ijesztőek voltak, de természetesen megvertük őket is. Mi már akkor ráéreztünk a nőkben rejlő egyéb képességek csodájára (fürgeség, fifika, testcselek, trükkök, sőt, figurák!!).

Mindez valójában egy embernek volt köszönhető, egy fiatal testnevelő tanárnak, Koppány Lászlónak. És az ő lelkesedésének. Esküszöm, ma is hallom a hangját, látom magam előtt, ahogy hajt minket, adja az instrukciókat, amikor kiakad egy-két rossz bírói ítéletnél. A megyei döntőben történt, hogy a bíró mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne mi, hanem a miskolci iskola nyerje meg a meccset. Sorra fújta nekik a hétmétereseket. És akkor a mi Veránk, a Tanczik, felszívta magát. Kifogta a szemüket is. Óriási volt! Transzban voltunk mind! Koppány úgy üvöltözött, hogy leküldték a pályáról.

Aztán egyszer felvitt minket Pestre is, intézett egy edzőmeccset az MTK ificsapatával. Persze jól kikaptunk, de akkor is nagy élmény volt. Csak néztünk, mennyi pálya van még ott, sőt, a nagy focipályára is bemehettünk, megnézhettük azt is. Nagy szám volt!

Nagyon ócska, vacak cuccaink voltak, rémes cipőink. Tornaterem se volt, az a pici, annak nevezett helyiség kézilabdára teljesen alkalmatlan volt. Amíg nem esett le a hó, a kinti pályán edzettünk (talán sokan emlékeznek még rá, ott volt, ahol ma az orvosi rendelő; a tankert alatt, mert olyan is volt!). A végére készült el az iskolaudvaron a pálya. Amikor nulladik óra volt a testnevelés, ősszel-télen még sötétben kezdtük el. Imádtuk a játékot, persze a tesiórákon is jórészt kéziztünk. Török Kati volt az őstehetség köztünk, ő utána a DVTK-t erősítette, sikeres sportoló lett belőle (és naná, hogy később testnevelő tanár).

Persze nyolcadik után mindenki szerte-szét ment továbbtanulni, a többség itt be is fejezte a sportot. Nekem azt mondták otthon, felejtsem el a kézilabdát, eszembe ne jusson valami csapatot keresni Miskolcon, nehogy a tanulás rovására menjen. Értem nem törte magát a Diósgyőr sem, mint Katiért, de úgy emlékszem, kaptam én is lehetőséget, mehettem volna oda edzeni. Nem éltem vele, hisz otthon nem engedték. Szerencsére aztán a középsuliban (közgazdasági szakközépiskola) is egész komolyan ment a kézilabda (minden évben bejutottunk a négyes középiskolai megyei döntőbe), a tesitanár  az ÁFOR csapatának volt az edzője, bevitt minket néhányunkat oda. Úgy alakult tehát, hogy a következő négy évem is a kézilabda jegyében telt. Megyei bajnokságban.

Emlékszem, amikor a negyedikes ballagásom előtti napon Tokajban játszott a csapat, az edzők megkérdezték, nem ugrunk-e be Koskovicsékhoz, hátha akad valami kis finomság, egy kis frissítő a lányoknak (no és az edzőknek). Akkor már kisbusszal jártunk. Nem mondhattam nemet, az sose volt az erősségem. Beállított tehát Mádra a csapat, a két edzővel. A házban már meg volt terítve a másnapi ballagási vendégfogadásra. Készen álltak a sütik, az étel egy része is. Képzelhetitek!… A sáskahad jelentős pusztítást végzett. Vidám délután volt. Apukám rettentően (Anyukám kevésbé) élvezte a műsort, még táncoltunk is a végén.

Azt hiszem, ha ma történne egy ilyen, hogy egy kis településen így, ilyen sikereket ér el egy általános iskolai testnevelő, az óriási szenzáció lenne. Mostanában az utánpótlás sportra is nagy pénzek mennek, persze főleg a focira, és nem elsősorban iskolai szinteken, hanem egyesületek, akadémiák szintjén. Nagyon más ma minden. Több benne az üzlet, kevesebb a valós motiváció, a szív. 

Ehhez képest nekem még egy fotóm sincs a csapatról. Ilyen ’huncutságokra’ nem volt idő, pénz, energia. Tán igény sem. Tettük a dolgunkat, élveztük, hajtottunk, vitt minket a lelkesedés. Kellett egy jó tanár, aki nagyon értette a dolgát és élvezte, hogy szabad kezet kap. Nagyon motivált volt ő is, mi is.

Persze akkor is a focié volt a ’rivaldafény’. A Mádi Bányász uralta a sportéletet, sokan jártak a meccsekre. Én is, kiskoromtól kezdve. Eleinte még Apuval, később már nem. Még emlékszem olyan meccsre, ahol Kiss Karcsi volt a kapus, aki most már bizony 70 pluszos. Durva. Akkoriban még mindig focizott a csapatban egy-két rokon (ha eszembe jut Pisti, Jóska, belefacsarodik a szívem...), de szórakozásnak sem voltak utolsók a meccsek. Ha otthon voltam, nem hagytam ki.

Aztán, amikor a Mádi Bányász a Népstadionban játszotta a Szabad Föld kupadöntőt 1985-ben (az alacsonyabb osztályokban játszó csapatoknak rendezett országos, kieséses versenyről van szó). Óriási volt! Különvonat, minden bezárt aznap Mádon, aki élt és mozgott, jött Pestre szurkolni. Sajnos a Nagyatád 2:0-ra győzött ellenünk, de már az nagy szám volt, hogy odáig sikerült eljutni. A meccs után jött az MNK kupadöntő, de sajnos ment vissza a vonat, úgyhogy a nézőtér szinte kiürült. Vicces volt nagyon. A barátaimmal mi is kinn voltunk természetesen a Népstadionban, de mi maradtunk, gondoltuk, akkor már megnézzük a fő meccset is. Haláli volt, ahogy készülődött a két NB I-es csapat, már kinn voltak a játékosok a pályán (Honvéd-Tatabánya), a nézők meg vonultak le a nézőtérről, mert ment el kellett érni a vonatot. Persze maradtak így is nézők, de több szektor is üresen tátongott a mádi és nagyatádi szurkolók távozását követően.

No és milyen ma a sportélet Mádon? Nem sokat tudok róla. Mi ha ott vagyunk, nagyokat sétálunk, kirándulunk (gyönyörű erdők vannak a szőlőkön túl), sokszor viszünk bicajt is és megyünk a környékre bringázni. Épült egy nagy sportcsarnok az iskola mögött (futsal pálya is egyben), a foci ma is megy természetesen.

De gyerek sajnos egyre kevesebb van, csapatsportok elvileg kilőve. Hacsak nem a foci...tudjuk, ott mindenre van megoldás.

A baráti körünk nagy örömére volt néhány hegyibringa verseny is Mádon (Zemplén Maraton) 15-20 évvel ezelőtt, sajnos aztán az abbamaradt, pedig nagyon jó helyszín volt a Bor-tó hozzá. Most épülnek a bicikli utak, hurrá! A forró nyarakon régen rendszeresen élveztük a Bor-tó vizét, amivel nem tudni, mostanában mi a helyzet. Be lehet ugyan menni, de le van pusztulva, nem tudni, kié, mi a terv vele. Pedig jó lenne, ha lehetne használni, ha kicsit kipofoznák.

A nagykovácsiak első jógatáborát is Mádon tartottuk meg, ha jól számolom, húsz évvel ezelőtt. De ezt már tényleg nem mesélem el. Pedig milyen jó volt!…

img_20200808_141649.jpg

Szóval, a sport szuper dolog, mozogni kell, lakjunk bárhol is. Már csak a motivált, jó testnevelőtanárok kellenek, hogy a gyerekeket is rászoktassuk. No és gyerekek is kellenének. Na és persze majd a covid után…

Ne feledjük, hogy a sportnak nevelő hatása van! Egész életünkre kihat, milyen szokásokat látunk a családunkban, milyen testkultúrát közvetít az iskola, van-e egészségtudatunk, tudunk-e küzdeni, van-e fegyelmezettségünk, önkontrollunk, tudunk-e célokat kitűzni és azok érdekében dolgozni. Sokat elmond rólunk, milyen a viszonyunk a sporttal. És hangsúlyozom, nem a versenysportra gondolok! 

Bár, ez sem igaz teljesen! Mintha jelet kapnék, most jelent meg egy cikk leghíresebb és legeredményesebb olimpikonunkról, a 100 éves Keleti Ágnesről. Nem semmi! Hát, ilyenek a tipikus magyar történetek.

Vigyázzatok magatokra!

 

Koskovics Éva

coach

(És itt ez most milyen másképp hangzik, mint különben...nem, nem edző vagyok. Vagy de?)

 

A borítókép Pixabay, a fotók sajátok! Mád, Bor-tó.

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr8216377930

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása