Egy réges-régi karácsony este - Mádon
2020. december 19. írta: CoachCo

Egy réges-régi karácsony este - Mádon

winter-4738853_960_720.jpg

De szép a karácsonyfánk! Úgy szeretem elővenni a díszes dobozt! Kitalálni, melyiket hova akasszam, hogy rakjam fel a girlandokat. Ha este kimegyek az útra, olyan jó látvány onnan is! Büszke vagyok a házunkra, mert nem pont olyan, mint a legtöbb itt a környéken. És ez most, karácsonykor még jobban érvényesül. Van középen ez az üvegfal, annak a közepén meg egy talpig üveg ajtó - amit persze alig használunk, leginkább csak nyáron -, de közben most milyen jó, hogy ezen keresztül látszik az útról az egész karácsonyfa. A színes égők olyan szépek! És a fa illata, az is olyan jó! Imádom a karácsonyt! 

Azt kértem ajándéknak, hadd rendelhessem meg a világirodalom remekei sorozat következő részeit. Bár nem szoktunk nagyon ajándékozni, én próbálom rászoktatni anyuékat, mindig kitalálok én is nekik valamit. Tudom, hogy ez a sorozat nagyon drága, de nem egyszerre kell kifizetni, kettesével küldik őket, fél éven át jönnek majd. Mert imádok olvasni! És ezek olyan szép könyvek! Sok közülük megvan a könyvtárban is, de az mégis más! És annyira szeretném, hogy a szobámban a polc legyen tele könyvekkel! Szerencsére Anyu tett félre a szüretből, mindig félretesz egy részt, amiről Apu nem tud, azt mondta, abból ki fogjuk tudni fizetni, rendeljem meg. Persze nem mondta elsőre, kellett párszor zsorválni, emlkeztetni, hogy segítettem is sokat a nyáron a szőlőben. Csak láttam rajta, kicsit izgul is azért, mit szól majd Apu, ha jönnek a könyvek. Mit mond majd neki, miből fizetjük, honnan lett rá pénz? Jajj, mindig ez a pénz! Olyan rossz, hogy sosincs elég, pedig mennyit dolgoznak! De örüljünk, hogy végre legalább lett házunk. Örülök is neki nagyon. Főleg, hogy van saját szobám!

Amióta felköltöztünk ide az új házunkba, ez most a második karácsonyunk itt, én díszítem a fát, Apu csak az égőket szereli fel rá. Persze megint nem működnek először, akárcsak tavaly, de aztán kis morgás után megszereli. Mint tavaly. Néhány égő nem ég ugyan, de még mindig sok van rajta, így nem olyan feltűnő.

Megint nagyon jókat sütött Anyu, finom volt az ebéd is, tegnapról maradt még krumplisaláta is, a kedvencem. A viliai ebédhez, a halhoz mindig azt csinálunk. Én azt ettem ma a rántott húshoz is, nagyon szeretem. Ahhoz is jó, nem csak a halhoz. Azt mondták, délután lemegyünk a rokonokhoz. Ez azt jelenti, hogy beköszönünk menet közben több helyre is, de a végén mindig Mád másik végén, Erikáéknál kötünk ki. Erikáék anyja tulajdonképpen unokatestvérem, de idősebb nálam, így a gyerekei közelebb vannak hozzám, mint ő. Viszont anyuék a keresztszüleik Erikáéknak, így ők komák is. Mondják is egymásnak, hogy koma. Milyen hülye szó! Na, mindegy. Szeretek náluk lenni, csak nehéz elindulni, mert jó messze lakunk egymástól, és télen nem mindig olyan nagy élmény lemenni. De főleg hazajönni, késő este. Tavaly emlékszem, akkora sár volt, hogy majd elmerültünk néhol. Különösen, ahol nem volt világítás és nem láttuk, hova lépünk.

Délután Apu jól megpakolja a kazánt, meg kell várni, amíg jól ég, akkor le lehet már zárni, és ha szerencsénk van, sokáig ég még, nem alszik ki idő előtt. Mert ha nagyon hideg lesz és kialszik mire hazaértünk, gyorsan kihűl a ház is, és akkor befagy majd a fenekünk a hideg házban. Az rossz, amikor hideg házra jön haza az ember. Sokszor van így iskola után is, hogy én érek haza először és kialudt a tűz. Már megtanultam begyújtani, mert nem jó a hideg házban lenni.

Félúton lakik nagymama. Valójában a dédnagymamám, de mind nagymamának hívjuk. Persze otthon találjuk, ül a sparhelt mellett és imádkozik. El se tudom képzelni, mivel töltheti az idejét így télen, hogyhogy nem unja halálra magát ott egyedül? Igaz, a ház másik felében laknak albérlők, velük válthat néhány szót, de akkor is jórészt egyedül van. Biztos ezért is jár annyit templomba. Bár mindig sokat járt, akkor is, amikor még nála laktunk és fiatalabb volt. Mindig dolgozott valamit, de a templom nem maradhatott el. A mise mindig szent volt. Anyuékkal veszekedett is, amikor nem akartak felkelni vasárnap reggel és menni misére. Ők azt mondták mindig, annyira fáradtak hétvégére, hogy legalább ennyi jár nekik, egy kis pihenés. Én nem úsztam meg. Tőlem elvárta, hogy menjek. Eleinte együtt mentünk, de aztán kiharcoltam, hogy nekem elég legyen a kismisére menni, ne kelljen a hosszú nagymisére.

Mostanában anyuval megyünk a kismisére. Mikor melyikünk győzi meg a másikat, hogy menjünk. Jó, neki nehezebb, mert a mise előtt fel kell tenni a húslevest is főni, mert annak ugye délre kész kell lenni. Ha meg nem teszi fel reggel, akkor nem lesz ebéd. Ezért mindig előtte való nap levágja a tyúkot, előkészít mindent, kiszedi a zöldséget a kertben, vagy ilyenkor télen felhozza a pincéből, megpucolja még este, és akkor reggel csak felteszi a gázra főni. A gázon ott lehet hagyni, az nem alszik ki, beállítható a kis lángra. Csak szól apunak, nézzen rá. Apu persze sose néz rá, de gondolom, azt észrevenné, ha mondjuk felrobbanna a gáz. Nekem mindig olyan ijesztő az is, amikor felteszik az új gázpalackot. Mindig kimegyek, nehogy felrobbanjon. Azelőtt nem volt gáztűzhelyünk, még nem szoktam meg. Bár az olajkályha is hasonló volt, az meg úgy tudott morogni, amikor begyújtottuk, hogy rossz volt hallgatni. De ilyesmi, hogy valami felrobbant volna, sose szokott történni. Még Mádon legalábbis nem volt ilyen. Nem is tudom, miért olyan ijesztő akkor. Olyan már volt, hogy Apu akart valamit főzni, feltette a gázra, aztán elfelejtette, és átment a szomszédba. Az meg csak égett, égett. Mire hazaért valamelyikük, minden füstölt, a fazekat ki kellett dobni, volt nagy morgás utána. Napokig büdös volt a ház. Anyu különben is haragszik Apura, ha főz. Azt mondja, az kotyvasztás, nem főzés, egye azt, ami van. Mert mindig van mit enni. Apura rájön valami hóbort ilyenkor, és ő olyat akar főzni, ami anyunak eszébe nem jutna. Na, mindegy, ezt most nem is tudom már, miért mesélem. Ja, igen, a mise és a húsleves.

Nagymama most is azzal kezdi, hogy kérdezi, voltunk-e a misén. Anyu mondja, hogy ma reggel nem tudtunk menni, mert sok dolga volt, majd éjféli misére megyünk. Mind tudjuk, hogy ez soha nem szokott összejönni, de mindig úgy csinálunk, mintha most tényleg mennénk, ha törik, ha szakad. A rokonokkal is mindig tervezzük, de aztán mindig rájövünk, hogy inkább már mennénk haza. Mire meg hazaérünk, biztos, hogy nincs kedvünk visszamenni a templomba, amikor az is egy félórai járásra van. Mert egyébként is vagy sár van, vagy hideg, vagy jeges az út. Valami mindig van. Vagy csak egyszerűen fáradtak, álmosak vagyunk.

Végre Erikáékhoz is leérünk, ott már kinn vannak az asztalon az elmaradhatatlan ennivalók, a bor, a sütemények. Szép az ő karácsonyfájuk is, nekik új égőjük van, nem házilagos készítésű. Otthon még azt gondoltam, biztos, hogy nem fogok enni semmit, mert úgy teleettem magam az ebédnél. De mire ideérünk, már nem így gondolom, ezért egy rántott husit uborkával csak úgy a kezemből elnyammogok. Az ő uborkájuk is finom, abból veszek is még egyet. Olyan érdekes ez, hogy mindenkinél kicsit más íze van a savanyú uborkának, de mind nagyon finom. Szeretem az uborkát. Van olyan rokonunk, aki zöld szőlőt tesz bele, valami vizesnek hívják, ha jól emlékszem, annak is nagyon jó az íze. Ez egy kicsit ecetesebb, mint a miénk, jól is esik a savanyú. Arra jobban fog csúszni egy kis süti.

A lányokkal behúzódunk a szobájukba játszani, bár Betti még elég kicsi ahhoz, hogy velünk játsszon, néha láb alatt van. Bár Erikával se mindig jó játszani, azért ő is sokkal kisebb nálam. Én, ha választhatnék, jobban szeretnék a nagyobb rokon gyerekekkel lenni, de ők meg már nem mindig akarnak velem játszani. Ők már nem játszanak, nagyok.

Néha, ha nem tudunk mit csinálni, tévézünk. Karácsonykor mindig szép műsor van a tévében. Csak az a baj, hogy a felnőttek olyan hangosak, hogy tőlük meg nem lehet hallani a tévét.

Eljön az idő, amikor Anyu elkezdi mondogatni apunak, hogy menni kéne már haza, mert sötét lesz, meg kialszik a tűz. Apu erre mondja, már úgyis sötét van, mindegy, hazatalálunk, nem fogunk megfagyni, ne izguljon. Apu már a többedik pohár után van, ilyenkor egyre nehezebb őt befolyásolni, ha jó a kedve, ha jól érzi magát, biztos, hogy maradni akar. Beszélgetnek a munkahelyről, mindketten a kaolinban dolgoznak. A kollégákról, a közös ismerősökről. Aztán betoppannak a másik unokatestvéremék is, kezdődik megint a kínálgatás, a beszélgetés. Már tényleg jó késő van, én is mennék, jó nagy út áll előttünk.

A gyerekek már nagyon ásítoznak, én is szólok, menjünk már, amikor végre apu is rászánja magát az indulásra. Szedelőzködünk mind, a többiek is, akik később jöttek. Beszélnek még arról, szilveszterkor jöjjenek ők fel hozzánk, ünnepeljük együtt ennek az évnek a végét. Várjuk együtt 1977-et! Nem ígérik meg. Persze, két kisgyerekkel nem szívesen mozdul ki ilyenkor az ember. Inkább mindenki otthon, az ágyból nézi a szilveszteri tévéadást. Az mindig nagyon jó.

Kilépünk a házból és akkor vesszük észre, hogy közben jól lehűlt a levegő. Minden lefagyott, tiszta jég a lépcső, majdnem hanyatt esünk rajta. Mondják is nevetve: - Hogy fogtok így hazamenni? Maradjatok itt!

Ezt persze senki nem gondolja komolyan. Egymásba kapaszkodva indulunk bizonytalan léptekkel, a rövidebbik irányba. Az szokott a sáros út lenni, a ’Malomsor’, ahogy mindenki hívja. De most nem lesz sáros, most jeges lesz. A főút, ami a másik lehetőség lenne, még rosszabb lehet, mert az sima, aszfaltos, szóval az biztos, hogy tükörjég.

Apuba kapaszkodunk, de ő meg a sok bortól ingatag. Hol káromkodik, hol nevetünk kínunkban mind a hárman, mert nagyon lassan haladunk, botorkálunk, morgunk, én visítozok néha. Különben nagy csend van, senki nincs az utcán rajtunk kívül, volt annyi esze mindenkinek, hogy időben hazamenjen. Azt hiszem, ma a papon kívül tán senki nem lesz ott az éjféli misén. Tényleg nem emlékszem ilyen jeges útra. Tavaly télen is lefagyott párszor, és amikor reggel mentünk az iskolába, volt, hogy a református köz annyira jeges volt, hogy nem mertünk elindulni rajta lefelé. Összenéztünk a többiekkel, hogy mit csináljunk, aztán kitaláltuk, hogy ráülünk a táskánkra és azon csúszunk le. Ijesztő volt, mert alig tudtunk fékezni. Persze a táskákon bőven megmaradtak a csúszás nyomai, de élveztük is a dolgot, jó mulatság volt.

Hát, most nagyon lassan haladunk. Még jó, hogy annyira erőlködni kell, hogy talpon maradjunk, hogy ettől nem fázunk, mert különben persze rohadt hideg is van. Valahogy végre elérjük a Táncsics utcát, a mi utcánkat. Tényleg, régen ezt mindig úgy mondták, hogy Cigány sor. Már meg fogom kérdezni, miért ez volt a neve. Itt is jó nagy sár tud lenni, még ez sem aszfaltos, pedig már mondogatják, hogy meg fogják csinálni. Csak persze még előtte a vizet be kell vezetni, azt mondják, jövőre csinálják. El se tudom képzelni, hogy lesz vezetékes vizünk, majd jön a csapból, meg lesz külön hideg-meleg víz, mint a pesti rokonoknál. Nem kell majd a kútra járni vízért, keresztmamáékhoz. Az nagyon jó lesz!

Most még csak hepe-hupa az egész, a nagy gödrökbe néha tesznek köveket, de a barázdák most jó is, hogy vannak, legalább valamennyire megtartják a lábunkat, mielőtt kifutna alólunk.

Egyszer csak azt halljuk, jön egy autó. Na, ez is nagy csoda. Nem sok kocsi jár itt télen még nappal sem, különösen nem, amikor jeges az út. Lépésben jön, neki is óvatosnak kell lenni. Lelassít, kiszól a sofőr: - Jó estét! Boldog karácsonyt! Jól láttam akkor, ti vagytok azok, Jóska? Hazavigyelek benneteket?

Óriási megkönnyebbülés. Még a jó hosszú Táncsics út nagy része hátra lett volna. Apu is megörül:

  • Hát, az jól jönne! Már jövünk vagy egy órája Pistáéktól, mer’ ezen a jeges úton néha többet mentünk hátra, mint előre – mondja.

Beülünk a kocsiba, ami ugyan nem gyorsan, de mégis halad. Néha csúszkál, néha a sofőr is kerülgeti a nagyobb, megfagyott barázdákat. Azt mondja, le kellett mennie a beteg édesapjához, de most elaludt az öreg, ott merte hagyni. Majd reggel megy hozzá megint, megnézi. Nem akar hozzájuk felkötözni az istennek se. Így most ő szaladgálhat reggel, este. Délben a testvére visz ebédet.

Milyen szerencse ez most nekünk! – gondolom magamban.

Végre hazaérünk!

A tűz persze kialudt, de senkinek nincs ereje most begyújtani. Annyira nem hűlt le a ház, hogy megfagyjunk. Majd reggel felkel valaki korán és begyújtja a kazánt. A jó száraz fától pillanatok alatt felmelegszik a rendszer.

Istenem, de jó itthon!

Reggel, félálomban hallom a kotorászást. Az én szobám alatt van a kazánház. A konyhából is hallok valami mozgást, Anyu már ott ténykedik. Ezek szerint Apu ment le, ő rakja meg a tüzet. Tudom, ez azt jelenti, félóra múlva már jó melegek lesznek a radiátorok és mire kimegyek anyuhoz tejeskávét inni a konyhába, már ott nagyon jó meleg lesz. Remélem, nem akar felkelteni, hogy menni kell a misére! Olyan jó ilyenkor lustálkodni, sokáig ágyban lenni és utána pizsamában átmenni a másik szobába, bekacsolni a tévét! Ilyenkor mindig karácsonyi mesék, filmek vannak. Mind láttam már, de nem baj. Sőt.

Már csak az lenne ennél is jobb, ha esne megint egy nagy hó, mint tavaly. Mehetnénk szánkózni. 

winter-4708429_960_720.jpg

 

Boldog karácsonyt!

Vigyázzatok magatokra!

 

Koskovics Éva

 

(fotók: Pixabay)

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr8316351204

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása