Ne feledkezz meg róla, inkább feledkezz bele!
2020. augusztus 25. írta: CoachCo

Ne feledkezz meg róla, inkább feledkezz bele!

img_20200824_184912_resized_20200825_102026636.jpg

Fekszem az öreg ház szobájában. Meleg, sőt, inkább forró, tikkasztó nyári délután.

A kőfalak azonban még őrzik a hűvösséget, itt benn nagyon kellemes. Olvasok. Ez már nem az a ház, ahol olyan nagyon sokat olvastam. Ez egy új öreg… Az a régi, ha így visszagondolok, pedig nem is volt még akkor öreg. Tényleg! Milyen érdekes is lenne végiggondolni, hol hány könyvet olvastam ki. Mikor olvastam a legtöbbet. Voltak nagy hullámok, az élet mikor miben volt intenzív.

Az elmúlt évek - vagyis a mostani otthonunk - biztos, hogy az olvasás terén dobogósak lennének. Már nincs akkora taposómalom, felnőttek a gyerekek, kevesebb a házon kívüli program, az utazás, erős a motiváció is, nagyobb a könyvek merítése, stílusa, sőt, van közösség is, akikkel motiváljuk egymást, jókat beszélgetünk egy-egy könyvről. És olyan sokszor van az, hogy a könyv túlnyúlik önmagán, további életet él, kapcsolódik más élményekhez, tapasztalásokhoz, sőt, még az is előfordul, hogy később a munkámban is hasznosnak bizonyul, sokkal többet kapok tőle, mint amit gondoltam. Vannak könyvek, amelyeket többször is előveszek, sőt, egyre többször kiírok dolgokat könyvekből. De ez, ha figyelünk, rájövünk, mindennel így van: sokkal többet kaphatunk, mint várunk. Csak kell hozzá tapasztalat, egy kis nyitottság, kreativitás.

Szóval, visszatérve ehhez a nyári délutánhoz. Maga volt a szinkronicitás ez a mai olvasás!

Ott tartottam, hogy gyanútlanul olvasok a hűvös szobában. Nincs más dolgom, vagy ha lenne is, most megengedhetem magamnak, hogy mindent hagyjak, most belefeledkezhetek a könyvembe. Visz magával a történet. Mondhatjuk flow-nak is, vagy ha még okosabbaknak akarunk látszani, akkor beleszőhetjük a mindfullness gondolatiságát, de én most nem. Csak az történik, hogy felnézek a falra és megdöbbenek. A falon két kép, két reprodukció. Az egyik Fényes Adolf Babfejtők című festménye, a másik Renoir Olvasó nője. Az egyik a sok közül. Szeretett olvasó nőket festeni. Nem tudom, olvasó férfiakat miért nem festett, de ez most nem foglalkoztat, hisz én is olvasó nő vagyok.

img_20200824_171712_resized_20200825_094238459.jpg

Saját fotók, saját képek (naná, hogy reprodukciók), de kicsit 'belefestettem' magamat is...

img_20200824_171744_resized_20200825_094238624.jpg

 

Gyakorlatilag a falon épp azt látom, ami velem történik. Olvasok egy olyan jelenetet, ami ugyanolyan, mint a babfejtés. És per pillanat éppen olvasó nő vagyok. Még ha nem is hasonlítok Renoir modelljére. Óriási! Mert épp a jelenet, ahol Szilasi László Kései házasság című regényében tartok, az egy, a babfejtéshez hasonlítható tevékenységről, a motringgombolyításról szól, ekképpen:

„Lassú munka volt, a cél pedig az, hogy a fonal az ő kezében gombolyaggá alakuljon át, olyan puha szerkezetté, amely semmiféle módon nem akadályozza a kötést, tisztán gördül. Az a kérdés, persze, felmerül, hogy miért nem eleve gombolyagban forgalmazzák a fonalakat, gépészeti oka van, nem is érdekes, az viszont bizonyos, hogy ez a picike hiány bensőséges perceket, félórákat, órákat hívott életre a családokban. A cserépkályhából áradt a meleg. A rádióból Chopin szólt, a füles fotelek mellett kicsi bögrékben hűlt a bor, a beszédtémák pedig idilliek voltak: régi idők, gyermekek és nagyszülők, elveszett földbirtokok. Ilma úgy gondolta, most már ez lesz az élete.”

 

img_20200705_121514_resized_20200825_101140716.jpg

A képen Mád, a magasból... többnyire öreg házak

És elgondolkodom, milyen fontosak is ezek az idilli élmények, amikor nem történik velünk semmi különös, mégis teljes a béke, mégis a legjobb minden, olyan semmi és mégis minden. Mint azok a régi nyári napok, amikor naphosszat olvashattam a hűvös szobában. Persze ehhez az is kellett, hogy közben tudtam, ott van anyu és apu, vagy ha nincs, majd jönnek haza, hogy nem bánják, hogy én ezt csinálom (még ha ők nem is sokat olvasnak, ha igen, inkább csak újságot), meg azt is tudtam, elfogadtam, hogy ha kell, ha kérik, akkor abbahagyom az olvasást és megyek segíteni nekik.

Hogy vigyem tovább ezt a gondolatot, töröm a fejem, mikor is éltem meg hasonlót, mikor volt ugyanez az élmény? Amikor … és keresgélem, ötletelek magamban. Jönnek is az emlékek, de valahogy egyik sem az igazi. Mindnél találok valamit, ami miatt az mégsem volt olyan igazi. Persze én is gombolyítottam motringot is valamennyit, de annak már nagyon elhalványult az emléke. A babfejtés, kukoricamorzsolás, tollfosztás nekünk már csak a nagyanyáink meséiből lehetnek meg. Még emlékszem holmi közös női munkákra a gyerekkoromból egy-egy lagzira készülődvén (csigatészta készítés, süteménysütés), vagy a nagy családi szüretekre, disznóvágásokra, de ott mindig volt azért némi stressz is a folyamatban, voltak megoldandó problémák, nem az asszonyok elvárásai szerint közreműködő férfiak, kapatos böllérek, vagy lerobbant traktorok, vagy csak úgy általában az izgalom, rendben lesz-e minden. Ezek már nem babra mentek sosem…

Keresem ezeket a nyugodt, békés napokat, együttléteket, amikor senki nem siet sehová, amikor senki nem elégedetlenkedik valamiért, amikor senki nem izgul semmin, amikor duruzsol a kályha, szól a rádió (vagy a soptify...), és egyértelmű, hogy olyan kerek a világ. Csak én vesztettem el ezeket?

Felrémlenek a babázással töltött évek, ami szinte elvárható, hogy egy rendes nő/anya életében a legnagyobb örömforrás kell legyen. Rengeteg jó élmény és tényleg nagy boldogság, de emlékszem, hogy mindig kialvatlan voltam. És mindig voltak már akkor is izgalomra okot adó egyéb ügyek (a begyulladt melltől a síró kisgyerek feletti aggodalmon és a nagyszülők betegségén át az építkezésig).  Na jó, végül mentő ötletként rájövök, hogy elő tudok hívni ilyen pillanatokat, hisz amikor rendszeresen járok jógára, vagy amikor sétálok az erdőben, lebegek a tengerben, sőt, néha még főzés közben is vannak ehhez fogható pillanatok. De ez a közösségi megélés, ez a hasznosan-mégis-öntudatlanul-együtt ténykedés, létezés mintha kiveszett volna az életből.

img_20200824_184029_resized_20200825_094238920.jpg

Mit mondanátok, ha tőletek kérdeznék: számotokra van-e, ha igen, mi az, aminek úgy át tudjátok adni magatokat, amiben örömötöket lelitek, amiben nem elsősorban a hasznosság a lényeg, hanem maga a tevékenység, a közös együttlét, ami szinte visz magával? Megvan-e számotokra az a hely, az a közeg, ahol ezt meg tudjátok élni? Nagyon sokszor halljuk, hogy felgyorsult a világ, hogy állandó stresszben élünk, hogy nem tudunk megállni. Pedig muszáj lenne!

Most, a covid19 miatt kaptunk is ehhez egy jókora figyelmeztetést, vegyük komolyan. Jó lenne, ha sokan értelmeznék ezt úgy, hogy itt az esély, hogy most elgondolkozzunk dolgokon. Ti hogy éltétek, hogy élitek meg? Mennyire volt nehéz alkalmazkodni? Mennyire estetek pánikba attól, hogy felülíródtak a terveitek? Mennyire fogtátok fel lehetőségként, egy komfortzónából való kilökésként, amire szívetek mélyén már jó ideje vágytatok?

Most veszem észre, a harmadik falon Csontváry Magányos cédrusa. De érdekes! Hm.

img_20200825_094430_resized_20200825_094457144.jpg

Erről most az jut eszembe, hogy akitől ezeket a képeket megörököltem, már több mint 20 éve nincs velünk. Egy kedves rokon volt, akinek nem lett családja. Rosszkor született, 1921-ben. A vőlegénye a háború után inkább kivándorolt. Ő, egy szem gyerek lévén nem hagyta itt a szüleit. Egyedül élt idős szüleinek halála után, távol a rokonságtól. Csak én voltam hozzá közel, hisz az egyetem az utcája végén volt. Mi mind keresztmamának hívtuk, hiába anyukám volt csak jogos a címre. Jó történetei voltak, sokat beszélgettünk (a belvárosban volt fodrász, képzelhetitek, mennyi embert ismert!). És nagyon olvasott volt, kiállításokra, színházba járt. Fodor Magdolna. Fodor Magdus, ahogy a mádi rokonok emlegették. A képek az ő falát díszítették anno, a Molnár utcai kislakásban. Most meg milyen jó, hogy itt vannak és segítenek nekem abban, hogy rá is sokat gondoljak. Még mindig. Meg arra, hogy lehet élni örömök, élvezetek, élmények, kultúra, illetve társaság, közösség nélkül is, de ha lehet választani, akkor inkább válasszuk ezeket, így sokkal, de sokkal jobb!

Szóval, olvasás, természet, család, barátok! És még kinek mi...

img_20200824_184001_resized_20200825_094238773.jpg

Délutáni séta, alattunk a völgyben Mád

Nálam most egy Alice Munro könyv következik! És nagyon jó a nyaralás, de ez már egy ideje külön történik, lévén, nagyon megnőttek a srácok. Így alig várom, hogy együtt legyen megint a család, és főzhessek nekik egy jót! Flow-ban, lehetőleg.

Végül egy aktuális hírhez:  nem tartható meg az ünnepi könyhét, ami tavasszal elmaradt és szeptemberre halasztották. Járványhelyzet. Értem is, meg nem is. Vannak dolgok, amiket meg lehet tartani, vannak, amiket nem.

Ezért nektek, akik hozzám hasonlóan értékelitek a jó könyveket, az olvasást, azt javaslom, vegyetek sok új könyvet, vegyétek elő a régieket is, tájékozódjatok, milyen új könyvek jelennek meg a könyvhétre és olvassunk minél többet, tegyük még trendibbé az olvasást, a kultúrát, az irodalmat! 

További szép nyári és ősz eleji napokat, kevés stresszt, sok belefeledkezést!

 

Koskovics Éva

 

http://kokart.hu/

Ha érdekel, mit jelent az a bizonyos szinkronicitás, amit említettem az elején, egyszer régen már írtam róla, itt!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr7416175976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása