Felmentem ma a hegyre, aztán megláttam egy som bokrot. Erről eszembe jutott ez a régi történet, ahogy néhány éve mindig, amikor érik a som.

Kisorosziban, Péterfy-ék kreatív írás táborában is ezt olvastam fel az utolsó este, gondoltam, a sok súlyos téma után megpróbálkozom egy ilyen 'párterápiás' vidámmal.

Mert jegyezzétek meg, ha már semmink sincs, ha mindent veszni látunk, a humorunkat akkor sem érdemes elveszíteni!

Na és, hogy legalább látványilag aktuális legyek (mert még a som nem elég érett a lekvárfőzéshez), a mai képeimmel illusztrálom ezt a blogbejegyzést. Hangsúlyozom, augusztus közepe van!

Szóval, a régi sztori kicsit átfazonírozva:

Elnézem lengyel barátunkat, ahogy tüsténkedik a konyhában. Borzasztó lelkes, mindig újít az ételeken, ad arra is, milyen formára vágja a zöldséget, hogyan tálalja. Flow-ban főz. Mondja is a párja, hálás érte a sorsnak… Ő csak sütni szeret, főzni utál. Szerencsések. Jól passzolnak.

Ismerek olyan pasikat (apám is ilyen volt), akikből alkalmanként kitör az alkotási vágy a konyhában és akkor durr bele, kő kövön nem marad. Gigakaják, elképesztő pörköltek, bográcsosok, jórészt húsos kalóriabombák megalkotói. Ez is az önkifejezés egy formája… Még fiatal korunkban történt egyszer, hogy egyik barátunk azzal az ötlettel állt elő, hogy főzne nálunk egy igazi jó halászlét. Nem fogtunk gyanút. Lelkesen álltunk elébe. Azt mondta, ahány fő, annyi kiló hal és plusz a belsőség. És ő ezt hozza, mi csak a többiről gondoskodjunk, nagy fazékról, paszírozó alkalmatosságról, éhes szájakról, italról. Ezt akkor mi boldog naivitással vállaltuk. Nem gondoltuk, hogy a konyha kvázi felújításra szorul majd az akciót követően. Még egy év elteltével is találtam halpikkelyeket. Bár szó se róla, isteni lett a lé, igaz, mindenki vitt még haza is belőle egy-egy befőttesüveggel. Drága barátunk kissé nagyvonalú volt a méretezés tekintetében. Egyébként mindenben nagyvonalú, azóta is. Hiába, művész ember. Nem ismer határokat.

Aztán vannak azok a pasasok, akiket kivet magából a konyha, akik minden önbizalmukat elveszítik a tűzhely közelében. Belőlük a maximális konyhai teljesítmény a mosogatógép kipakolásával hozható ki, és már akkor örülhetünk. Nekem ilyen jutott. Mielőtt bosszúság lenne ebből, rögtön hozzáteszem, emellett számtalan pozitív tulajdonsága van. Azért is jutott eszembe ez a téma, mert tudom, az sem véletlen, hogy kinek milyen párja lesz.

Jó esetben passzolunk, vagy ha jók az alapok, akkor lassacskán igazodunk egymáshoz.

Miért is jövök ezzel a sztorival? Személyes élményt  szeretnék megosztani, ami egy amolyan szokásos fáradt, ’ne-szólj-bele-az-én-dolgomba’ - feszültséggel indult, aztán fuldoklós röhögésbe fulladt. 

Mi egy lekvárevős, lekvárfőzős család vagyunk (vidéki gyökerek). Annyira azonban nem, hogy napokat elpacsmagoljak vele, hogy üstben kavargassam egész nap. Már komoly rutint szereztem a gyors, villám lekvárfőzésben.

Szóval, a tavalyi első sikerünkön felbuzdulva elhatároztuk, hogy idén is főzünk somlekvárt. Azért használok többes szám első személyt, mert ez aztán tényleg nem magányos műfaj. A somot leszedni nagy meló. A már korábban kiszemelt bokorhoz felviszünk magunkkal egy nagy lepedőt, leterítjük, és aztán megrázzuk a bokrot. Hullik minden mint a ménykű, de nagyrészt persze az érett som. Megmondom őszintén, azoknak, akik nem bírják a bogarakat, félnek a kullancstól, semmiképpen nem ajánlom ezt a módszert. Talán piacon is árulnak somot... Utána persze ki kell varázsolni belőle a bogarakat, pókokat, szemetet, meg kell jól mosni, aztán be a fazékba, főzni, szétnyomkodni, végül a húsukhoz meglehetősen ragaszkodó magok miatt lepasszírozni. Most úgy alakult, hogy rengeteg, kb. 8 kiló gyümölcsöt szedtünk, szóval jól elő kellett készülni a melóra és tudtam, hogy nem fog menni a szokásos egy-két óra turbó-üzemmód alatt.

Amikor épp a lepasszírozásnál tartottam és már majd leszakadt a karom, akkor jött a férjem. Tudjátok, amikor úgy rákerül az ember a robot üzemmódra, van egy elképzelése a továbbiakról, ugyanakkor már rohadt fáradt, türelmetlen, akkor nem szereti, ha megakasztják, pláne, ha valaki okoskodni kezd.

Szóval, ekkor jött az én életem párja és közölte, ez biztos, hogy nem jó módszer, így reggelig nem végzek, miért nem használok valami más módszert, tüll zsákot, ilyesmit. Mondtam, azért, mert nincs ilyenem, mindig ezen a nagy műanyag szűrőn át szoktam, fémet nem használnék, tüllöm momentán nincs, ő pedig foglalkozzon különben is mással... De nem hagyta magát. Felhívta a szomszédainkat, nekik sem volt semmijük, húzgálta a fiókokat, vizslatta a spájz fentebbi, ritkán használt polcait, mondván, kell, hogy legyen más megoldás. Nem tudom, ismeritek-e azt a lelkiállapotot, amikor érzitek, megy fel az adrenalin, mindjárt földhöz vágjátok a kezetekben lévő dolgot, ha nem hagyja abba az illető a témát…, hát én most ide jutottam.

Erre azt mondja a férjem (akin látszott, fejébe vette, nem hagyja a dolgot megoldatlanul, ő most kezébe veszi az irányítást):

"Megvan! Egy olyan szüleink-féle nejlon függöny kellene!"

Mondtam, az sincs, de ekkor már rajta volt a pályán és nem törődött egy ilyen mondvacsinált érvvel, folytatta: "itt van ez a mi függönyünk, ami a terasz ajtón lóg (tudjátok, a skandináv nagyáruházból), jó lesz ez is!" Ugye az, amit csak nyáron – vagyis épp most - használunk (legyek, szúnyogok ellen). És már fogta is az ollót. Néztem, mint a moziban, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. És akkor vettem egy nagy levegőt úgy döntöttem, nyitottan állok a dologhoz, a második alternatívát választom.

Kivágott egy nagy darabot a függönyből és elkezdte megtervezni a további műveletet. Mielőtt belerakta volna a drága somomat, még sikerült megszereznem, hogy kimossam gyorsan a tüllt, aztán visszakapta. Belerakta a tűzforró somot, elkezdte volna facsarni, ami azért nem volt egyszerű, tekintettel a hőmérsékletére, de aztán arra is talált megoldást. Persze, azonnal szuper módon jött belőle a som-trutyi, mint az állat…, férjem elégedetten vigyorgott rám. Kis idő után, amikor a tüll lyukai eldugultak, már nem voltunk restek, nem vacakoltunk azzal, hogy kimosogassuk a beleragadt gyümölcsdarabkákat, rostokat, hanem vágtuk tovább a függönyt, mondván, „van másiiiik!!”. (Persze, elengedtem korábbi fenntartásaimat, beláttam, hogy tud a pasi, innentől teljes jogú partnerként vehetett részt a folyamatban.)

Annyira röhögtünk a végén, hogy a gyerekeink csak néztek, mi bajunk van. Közben eszembe jutott a Liza a rókatündér c. filmből az a jelenet, amikor a lány megjelenik szép új, fehér csipkeruhájában, majd később a kamera mintegy véletlenképpen végigpásztázza a szobát, ahol a függönyből hiányzik egy ruhányi darabka, de pontosan a ruha formájában! Óriási jelenet!

A nagy sikert végül megünnepeltük egy kupica áfonya pálinkával (csak hogy legyünk következetesek, maradtunk a bogyósoknál) és elégedetten, boldogan zártuk a napot. Engem most megfőzött a férjem. Néha – ha nehéz is - be kell látni, úgy jó a pasi, ahogy van!

Idén, 2020-ban még a somtermés is nagyobb lesz, mint máskor. Legalábbis jelen állás szerint. De résen kell lenni, mert csak éretten jó. Viszont ha picit is túlérik és jön egy szél, vihar, leveri, aztán oda a som. Márpedig viharok most jönnek-mennek, az időjárás kiszámíthatatlan. Akárcsak sokszor mi nők. Vagy férfiak. 

Résen kell lenni tehát a sommal, akárcsak életünk párjával. El kell őt ismerni, nyitottan kell fordulni hozzá, mert tényleg előfordulhat, hogy belőle is kitör a segíteni akarás, a kreativitás. És ha olyankor nem élünk a lehetőséggel, lehet, hogy máskor meg sem próbálja...

Koskovics Éva