Tedd a szívedre a kezed! Ha bajba kerülnél és választani kellene, te kitől kérnél segítséget, kire bíznád az életedet?
Ha választanod kellene mondjuk egy vallási vezető (persze tudom, nem mindegy, kiről lenne szó), egy politikus, egy dúsgazdag vállalkozó, egy civil aktivista, vagy egy lelkiismeretes, a családjáért élő, dolgozó, átlagos apuka/anyuka között? Gonoszkodok egy kicsit és 'segítek' is benne, mondok neveket: Ferenc pápa/Iványi Gábor/Németh Sándor, Trump/Angela Merkel/a kínai, vagy az észak-koreai elnök, Elon Musk/Bojár Gábor/Soros György/Mészáros Lőrinc, ha pedig a civilekre gondolunk, akkor pl. L. Ritók Nóra/Gyurkó Szilvia..., vagy X.Y. között? Sok-sok nevet írhattam volna még, ezeket csak az érzékeltetés céljából dobtam be. Megvallom őszintén, én a legtöbb nevet a civilek közül tudnám felsorolni, ha arról lenne szó, kikben tudok megbízni, kikre bíznám a dolgok eldöntését, a világ rendbetételét, a dolgok menetének átszabását, újragondolását.
Kikből nézhetjük ki, hogy valóban képesek megvalósítani a 'világbékét' (persze a szépségkirálynők mellett...)?
Persze nem vegytiszta a képlet, hisz tudom, a gazdag vállalkozók, üzletemberek között is sokan vannak, akik komolyan segítik a civilek munkáját, vagy a rászorulókat, a politikusok hozzáállásában is óriási különbségek vannak. Óva intenék tehát az általánosításoktól!
Az érzelmi intelligencia mint alap
Vannak tipikus mondatok, amelyeket a munka (szervezetfejlesztés, csoportos coachingok, tréningek) során visszatérően hallok. Az az érdekes, hogy nem csak akkor, ha mondjuk az együttműködés vagy a kommunikáció fejlesztése a cél, hanem akkor is, ha mondjuk a karrierváltás, vagy épp egy cég sikeressé tétele, a brand megerősítése, vagy egyéb téma az elsődleges feladat. Biztos, hogy nekem is vesszőparipám és szinte nem tudom megkerülni, ezért gyakran szóba kerül, hogy mindennek az alapja az érzelmi intelligencia! Rövidítve EI vagy EQ.
Lassan már úgy érzem, ez az a bizonyos kályha! A legtöbben nincsenek tisztában vele, hogy milyen hozzáállásból, viselkedésből, tulajdonságokból áll össze ez a fogalom, milyen az az ember, aki nagyon jó ebben. Ahogy kicsit belemerülünk, beszélünk róla, jól kiszámíthatóan jön a megállapítás. A tipikus mondat valahogy így hangzik:
„Na ez az, amit leginkább kellene tanítani az iskolában is, amire már kicsi kortól kellene szoktatni, érzékenyíteni a gyerekeket!”.
Lehet, hogy sokan legyintenek, ugyan már, valaki vagy empatikus, vagy nem. Ha nincs meg benne, kár is vele próbálkozni! De ez nem így van. Az a jó hír, hogy az érzelmi intelligencia igenis, fejleszthető, tanulható. Persze, hogy nem mindenki egyformán jó alany, persze, hogy nagyon nem mindegy, milyenek az alapok, milyen a személyiség, de szerencsére kevés a teljesen érzéketlen, reménytelen ember. Senki nem ’reménytelen’, aki egészséges!
Azt gondolom, hogy tényleg nem szükséges indokolni, mennyire fontos az érzelmi intelligencia!
De mit is értünk ezen pontosan? Ez egy komplex, összetett képesség. Részben az önismeret szintjét és az önreflexióra, önérvényesítésre való képességet jelenti (annak hiteles képviseletét), azt, hogy milyen mértékben, milyen módon vagyunk urai magunknak, az érzelmeinknek, mennyire vagyunk kreatívak (átvitt értelemben), motivált, motiválható, nyitott személyiségek.
Az érzelmi intelligencia másik, társas oldala pedig arról szól, hogy mennyire van antennánk a többi emberre, és mi mennyire tudunk hatni másokra. Mennyire tudunk belehelyezkedni mások helyzetébe, vesszük-e az ’adást’, mennyire vagyunk empatikusak, tudjuk-e befolyásolni a többieket (pozitív befolyásolásra gondolok!). Tehát van egy egyéni és egy társas oldala. Úgy is mondhatjuk, hogy van önbecsülésünk és megbecsüljük a többi embert is.
Hiába jó valaki valamiben, ha nem tud hozzá megfelelő módon viselkedni, ha nem eléggé megbízható, motiválható, ha nem tud úgy kommunikálni, ahogy az szükséges az érvényesüléshez, tehetsége, tudása kibontakoztatásához, akkor a sikere nem lesz hosszú távú, nem fog tudni ráépíteni egy jó karriert, egy életre szóló programot. Ehhez több kell! Lehet, hogy most sokan azt mondják, igen, jó kapcsolatok, közel lenni a tűzhöz, ismerni azt a bizonyos embert aki majd mindenben segít, stb., szinte hallom a cinikus megjegyzéseket (nem alaptalanul). Viszont semmiképp sem az ilyen jellegű sikerekre gondolok, hanem azokra, amikor valaki tiszta lelkiismerettel, tiszta viszonyok között, egészséges közegben él és működik, vagy ilyen elveket vall. Talán mind ismerünk olyanokat, akik átlagos képességekkel is kiugró teljesítményre voltak képesek, akik nagyon sikeresek lettek valamiben. Persze nem a magasugrás vagy a matematika területén, de az élet hétköznapibb értelmében, mondjuk úgy, hogy a boldogulásban. Őket általában épp az különbözteti meg kevésbé sikeres (és sokszor sokkal okosabb, tanultabb társaiktól), hogy az érzelmi intelligenciájuk magas, fejlett.
Érdekes módon mintha a társadalom ebből a szempontból is kettészakadna. Vannak, akik érzékenyek, empatikusak, van önreflexiójuk, lelkiismeretesek, van bennük egy egészséges fegyelmezettség és nem csupán saját magukkal foglalkoznak, hanem figyelnek másokra is, meg tudnak érteni olyanokat is, akik esetleg tőlük nagyon különböző élethelyzetekben vannak, sőt, sokszor felelősséget éreznek szűkebb és tágabb környezetükért is.
Kik ezek az emberek?
Az egészségügyben dolgozók? A papok, szociális munkások? Netán a politikusok? Vagy a művészek? Pedagógusok?
Vagy nincs köze a választott pályához? Mindenhol találunk olyanokat, akiknek erős az érzelmi intelligenciája és olyanokat is, akikből ez hiányzik? Érdekes lenne végiggondolni, az életünk során megismert orvosok, tanárok, tanácsadók, segítők között mennyi volt azoknak az aránya, akiknél kifejezetten éreztük, hogy nem rutinszerűen végzik a munkájukat, hanem odafigyelnek, empatikusak, fontosak vagyunk a számukra.
Izgalmas lenne erre vonatkozó kutatásokat végezni!
Az viszont biztos, hogy a civil szerveződések résztvevői nagyrészt olyanok, akikben ezek a driverek, ezek a vágyak, álmok - segítsünk másokon, állatokon, embereken, természeten, oldjunk meg olyan problémákat, amelyeket nem old meg senki (legtöbbször az állam) - erősen dolgoznak.
Vannak, akiket ez bosszant, akik a civilekben a rendbontást látják, nem értik, miért nem férnek a bőrükbe, miért akarnak beavatkozni dolgokba, miért akadékoskodnak stb.? Könnyen lehet, hogy a kritikus hang mögött érzéketlenség van, de az is lehet, hogy valamiféle vakság, negatív elfogultság, netán korlátoltság.
Nem vagyunk egyformák, mindenkit más dolgok foglalkoztatnak, kinek mi a fontos, ki hol tart a fejlődésben, az érésben, az élet értelmének keresésében, a felelősségtudatban.
Na de mire kellenek a civilek?
Nem tudom, ki hogy van vele, milyen viszonyulása van a civil szektorhoz, mi jut eszébe először, ha meghallja ezt a fogalmat: civilek?
Talán a legrégebbi emlékeim e tárgyban a Duna-kör, aztán a Greenpeace. Amikor mutatták őket, hogy odakötözték magukat fúrótornyokhoz, mentek bálnákat menteni, esőerdők kiirtását próbálták megakadályozni. Persze ezt mindig valamilyen ’felhajtás’ keretei között, kiabálva, feltűnést keltve, hisz már akkor is ez kellett hozzá, hogy hír értéke legyen egy dolognak.
Hát ez az! Sokan nem szeretik a felhajtást, jobb a béke, a nyugalom, ne zavarja meg semmi a hétköznapokat, legyen minden kiszámítható, kerek.
/Volt olyan munkám, amiben Greenpeaces magyar szakértővel dolgoztam együtt és láttam, hogy tényleg érti a dolgát. Ez még az EU-s csatlakozásunk után nem sokkal volt, egy nagy európai vegyianyag szabályozáshoz kapcsolódó törvény előkészítésén dolgoztunk, annak magyar vonatkozásain, hatásvizsgálatán. Érdekes volt megtapasztalni azt, hogy míg az ipar különböző szereplői mind hazabeszéltek, védték a saját ágazatukat, nem igazán tudtak objektívek lenni, a minisztériumi emberek túl akartak lenni a dolgon, adminisztrálni és letudni az aktuális feladatot, a Greenpeace-es kolléga képes volt komplexen közelíteni a dolgokhoz, ő meg akarta oldani, ő az ÜGY-ön dolgozott. Sajnos volt olyan rutinos, hogy már az elején megmondta, kb. kinek milyen kifogásai lesznek, miért fog elakadni a dolog, meglátjuk, a lobbik olyan erősek lesznek, hogy az eredeti célt (az Európába érkező és nálunk használt vegyi anyagok szigorú szabályozását, a nem ismert dolgokkal szembeni kemény fellépést, a káros anyagok drasztikus csökkentését stb.) nem sikerül majd megoldani. Tudta, hogy nem áll érdekükben a gazdasági szereplőknek, valójában egészségügyi, környezetvédelmi szerepe lenne inkább a szigorú szabályozásnak, de azok jóval kevésbé érvényesíthető szempontok, mint a profit. Jórészt igaza lett. De azóta is küzd, nem adja fel./
Rengeteg példát lehetne még hozni, milyen módon működnek a civilek, mennyire közismert fogalom lett ez az elmúlt évtizedekben és milyen fura is velük a viszonyunk.
Az EU-s pályázatok, a demokratikus elveken nyugvó társadalmi programok, az olyan nagyléptékű akciók, amelyeknek súlyt akarnak adni, mindig tartalmazzák a civil oldalra való hivatkozást, törvényileg előírják már sokszor a civil egyeztetést. Sokat nyom a latba, ha egy pályázat mögött civil szervezetek is vannak (sőt, sokszor kötelezettség is, vagy épp civilekre írják ki), szóval valahogy a kultúra részévé vált. Vagy mégsem?
Azért lássuk be, a választott vezetők, a hivatalok, a hivatalból valami felett rendelkezők számára a civilek sokszor egyfajta kerékkötőnek számítanak, nem szeretik őket. Bele akarnak szólni a dolgokba, tájékozódni akarnak, kontrollként szeretnék felügyelni azt a bizonyos folyamatot, akciót, objektumot, pályázatot, bármi is legyen, amit valaki – tévesen általában – a magáénak tart.
Miért is foglalkoztat a téma?
Van most nekünk is egy annyira civil akciónk, hogy még igazán civil szervezet sincs mögötte. Négy magánszemélytől indult, azért, mert megszólalt bennünk a segíteni akarás, az, hogy ha csak a magunk egyszerű módján is, de próbáljunk segíteni ebben a nehéz időszakban a bajbajutott családoknak.
Aztán, ahogy pillanatok alatt sikerült elindítani a dolgot (milyen jó is, amikor nincs egy bürokratikus döntéshozatali procedúra, amikor nem lehet valamiből hasznot húzni, amikor valamiben sok a munka, de nem a magad érdekében teszed ezt, valahogy könnyebben mennek a dolgok…), kiderült, nagyon sokan egyetértenek velünk. Egy hónap alatt 70 családnak tudtunk segíteni, egyenként 15-15 ezer forinttal (ami sokak számára szinte láthatatlan összeg, nekik viszont nagy segítség volt, lehet, hogy épp egy heti ételt, vagy az internet előfizetést oldotta meg, ezzel a digitális oktatás lehetőségét).
Ugyan mi is tudtuk, sejtettük, hogy nem oldjuk meg tömegek aktuális életét, hiszen a többség, aki segítőkész és hajlamos az ilyen és hasonló akciókban való részvételre, már talált lehetőségeket, hol és hogyan segítsen, vagy maga is nehézségekkel küzd.
Aztán voltak, akik úgy gondolták, nem jó ez a módszer, mert ha becsatlakoznak, akkor egyben kritikát mondanak, ez pedig már politizálásnak fog hatni, ők viszont ezt nem akarják, ettől, bármilyen politikai jellegű megnyilvánulástól ódzkodnak. Van, akinél ez elvi dolog, van, aki struccpolitikát folytat, nem engedi magához közel az olyan dolgokat, témákat, amelyekre – úgy érzi - úgysincs ráhatása.
És biztos van még sokféle más szempont és gondolkodásmód, nem is kell, hogy mindenkit megértsünk.
Csupán azért gondoltam én ezeket így leírni, mert jó lenne, ha többen megértenék, hogy nagyon kellenek a civilek, nagyon kell, hogy legyenek emberek, akik érzékenyebbek, akik ki merik nyitni a szájukat, akik el mernek indítani egy akciót, akik mernek csatlakozni, akik mernek véleményt mondani, akik gondolkodnak, akik úgy gondolják magukról, lehet más véleményük, egyáltalán: lehet véleményük. Aki ezekre úgy gondol, hogy politizálás, az gondoljon arra, hogy akkor ezek szerint ha politizálunk, gondolkodunk. Ha nem akarunk politizálni (kvázi kicsit is kritikai módon megnyilvánulni, nem elfogadni automatikusan mindig azt, ami van), akkor lemondunk a szabad gondolkodás, az önérvényesítés, végső soron az önbecsülés gyakorlásáról, megéléséről. Lehet, hogy nyugodtabb lesz az életünk, nem bosszankodunk, de lehet, hogy jobban fogunk akkor hasonlítani egy növényre, mint egy XXI. századi, kulturált, írni-olvasni tudó európai polgárra.
Ha a Greenpeace nem feltűnően csinálja a dolgait, soha nem vették volna észre őket, soha nem kerültek volna be a híradókba. Ha a Duna Kör nem alakul meg a nyolcvanas években, akkor egészen másképp alakulnak a dolgok (Bős-Nagymaros, Duna), ők tekinthetők az első zöld szerveződésnek a mi kis hazánk legújabb kori történelmében.
A rendszerváltás körül és után aztán felgyorsultak már az események, tényleg rengeteg szervezet, egyesület, civil kezdeményezés született, színesíti az életünket. Ha csak a lakóhelyünkön nézünk körül, rengeteg civil szerveződést láthatunk. Most, a járvány időszakában is kiderült, mennyi segítőkész ember és szervezet van!
Azt is tudom, hogy sokan azért nem szállnak be ezekbe az akciókba, mert azt mondják, nem akarnak az állam helyett dolgozni, olyan ügyért szélmalomharcot vívni, amely magasabb szinteken dől el, amire úgysem lehet hatni. Amit fenn elrontanak, azt ne mi, kisemberek próbáljuk meg kijavítani, megoldani (legjobb példa most erre a Lánchíd esete, amely felújítására már pénzgyűjtési kezdeményezés is elindult). Nem könnyű kérdés, jó vitatéma.
Szóval, te kire bíznád?
Talán az egyik leghitelesebb ember L. Ritók Nóra. Számomra bámulatos az ő elkötelezettsége, szerénysége, kitartása.
Nemrég ő fogalmazott így a blogjában: "Sokat gondolkodom azon, miért nem tudunk még ilyenkor sem összefogni. Talán még nem tartunk ott a civil tudattal, talán még túl sokaknak fontosabb a személyes vagy szervezeti pozícionálás, mint maga az ügy. Még mindig nem tudunk úgy ránézni a segítő tevékenységre, hogy a megoldást ne a saját működésben, hanem a közösségi kezelésben lássuk.
A leszakadókat segítők nem tudják elkerülni a politikai megítélést, csak akkor, ha elszigetelik magukat mindenkitől, aki az ellenzéki bélyeget erősítheti rajtuk. Igyekeznek láthatatlanul dolgozni, kerülve a médiát, mert az kihangosítja a problémát, amiben dolgoznak, és ez konfrontációhoz vezethet. Így viszont a szűk kapcsolatrendszerükön túl nem érnek el új támogatókat, ami beszűkült forrásokhoz vezet. Mások beleállnak, és vállalják az ellenzéki szerepet is, persze érdekvédelmi munkát nem is lehet másképp végezni.
Nagyon sokszor látni, hogy a segítők „túltolják” a problémát, ami érthető, hiszen szeretnének többet segíteni, ehhez pedig több forrás kell, ám az emberek ingerküszöbét egyre nehezebb átlépni, így a valóságosnál drámaibb képet festenek. Más úgy próbálja pozícionálni magát, hogy a saját hatását túlozza el, annyira sikeresre kommunikálva a munkáját, hogy az már az ügy létét is megkérdőjelezi.
A járványveszély lassan csökken. Most meg kell küzdenünk a gazdasági hatásával, a növekvő elszegényedéssel. Azért, hogy tovább dolgozzunk, segítségre, támogatásra van szükségünk. Azért, hogy csökkenthessük a társadalmi szakadékot, és azért is, hogy egyre jobban be tudjuk tölteni azt a civil szerepet, ami segít élhetőbbé, jobbá tenni a világot. És azért is, hogy a munka során tanulhassuk az együttműködést: a tiszta, átlátható, közösségi szemléletű civil szerepvállalást."
Azt hiszem, én, ha keresni kellene valakit, kire bízom az életemet, én őrá gondolnék elsőként (persze a szeretteimen kívül), róla tudnám elhinni, hogy valóban a 'világbékéért' dolgozik. Hisz ezt teszi, már régóta...
Azt pedig vallom, hogy ha jobbá akarjuk tenni a világot, gyerekeink jövőjét, akkor magunkon, magunknak kell elkezdeni.
Legyenek szép napjaitok!
Koskovics Éva
