Előre elnézést kérek, elfogultságot jelentek be! Elfogult vagyok több irányból is.

Így olvassátok! Imádom a vidéket, ott születtem, ott nőttem fel, de néha ellentétes érzelmek is elragadnak egy-egy téma kapcsán. Sokszor pedig magam sem tudom, mit gondoljak. Ezért is írok róla, hátha mást is érdekel, hátha másoknak is fontos, érdekes ez a tokaji sztori! Az biztos, hogy sokakat vonz, sokakat izgat.

Történelmi léptékek

Tudtátok, hogy a tokaji aszú háromszáz éven át a világ legdrágább bora volt? És azt, hogy ez most messze nem így van? Hogy hogy sikerült ezt annak idején elérni, és hogy sikerült ezt később lerombolni, tönkrevágni, az akár a történelemkönyvekben lehetne egy külön fejezet. Sőt, lehetne róla könyvet írni. De nem tudom, lenne-e ember, aki vállalná a legújabb kori fejezet objektív megírását, értékelését… Talán ezzel még tényleg várni kell, hadd fussa ki magát.

Lehet, hogy a tokaji borvidék történetét végigvezetve sokkal több megmaradna a gyerekekben arról, egy-egy döntés, egy-egy biológiai katasztrófa, egy háború, egy rossz politikai-gazdasági rendszer milyen mélyre be tud szivárogni, mennyi egyéb következménnyel járhat, és aztán a következmények milyen nehezen kezelhetőek.

Ha már nagyobb gyerekekkel beszélgetnénk a történelemről, az eltérő szemléletmódokról, a hitelességről, ezt illusztrálhatnánk azzal is, hogy megkóstoltatnánk velük többféle bort: egy olyat, amit olcsón árulnak a boltok alsó polcain, egy piacon, műanyag flakonban árultat, aztán egy közepes borászét, a fiatal, feltörekvő, kreatív nemzedék borait, majd valamelyik csúcsborászét, netán a borok Oscar díjával kitüntetett Szepsy Istvánét. Akiknek ez utóbbihoz volt valaha szerencséjük, azok pontosan tudják, miről beszélek.

Almási Tamás dokumentumfilmje: Folyékony arany

Amikor meghallottam, hogy Almási Tamás filmet készít Tokajról, azaz három tokaji borászról, izgatott lettem, hisz tudtam, a minőség garantált (többek között a Puskás filmet is ő készítette). Nem volt könnyű dolga, hisz sok hiteles borász, érdekes ember él és dolgozik a borvidéken, nehéz lehetett kiválasztani, kikre támaszkodjon, illetve a rendszerváltás óta zajló folyamatok itt sem voltak olyan simák és egyszerűek, sőt. Ezek kezelése, megjelenítése - gondolom - komoly fejtörést okozhatott a készítőknek.

Sokszor írtam már Mádról és a környékről, hol egy tábor kapcsán, hol saját gyerekkori élményeimhez kapcsolódóan, hol Szepsy Istvánról, aki ennek a filmnek is – lássuk be – az egyszemélyes főszereplője.

Almási Tamás jó érzékkel választotta ki ezt a három borászt, tényleg mindhármuk hiteles ember, kettő közülük tőzsgyökeres, egy pedig már majdnem az (kicsit olyan, mint Nagykovácsiban a 20-30 éve itt élők – már hogy kapcsoljam kicsit a történetet a jelenlegi lakóhelyemhez is).

Ez egy több éven át forgatott dokumentumfilm, három emberrel beszélgetve mutatja meg, milyen dolog ma Tokaj-Hegyalján a borkészítés, azon belül is az aszúé. Lassan, csodás képekkel, Dés László zenéjével, hagyva időt arra, hogy egy-egy mondatnak súlya legyen. Különösen azt éltem meg nagy élményként, hogy velem volt a 17 éves fiam, aki nem ehhez a stílushoz szokott hozzá, de mégis nagyon tetszett neki. Persze biztos volt része benne annak is, hogy ő is kötődik Mádhoz. Számára is érdekes volt látni az ismert tájat, neki is összefutott a nyál a szájában az érett fürtök láttán (ezt az érti igazán, aki evett már érett tokaji szőlőt!). És megállapította a végén, hogy nagyon nem egyszerű ez a pálya sem, hiába tűnik néha nagyon vonzónak. 

De vissza a három borászhoz!

Szepsy Istvánt gyerekkorom óta ismerem. Sokakat vittem el hozzá az elmúlt évtizedekben és mindig mindenkit elvarázsolt, hisz ő egy olyan személyiség, amilyen kb. száz évente születik egy helyen. Nagyvonalúsága és kedvessége legendás!

Bacsó Andrással a kilencvenes években dolgoztam egyszer, amikor a Tokaji Borkombinátot vezette. Én akkor a Pénzügykutató Rt-ben dolgoztam, cégeknek és bankoknak adtunk szakmai tanácsokat, készítettünk céges átvilágításokat és próbáltuk kitalálni, kinek merrefelé lehet a megoldás. Ekkor zajlott a banki konszolidáció. Szakértő cégként dolgoztunk bankoknak és jártunk végig néhány eladósodott cégüket, igyekezve megtalálni a megoldást a nagy, beragadt hitelek kezelésére. Az akkori Kereskedelmi és Hitelbank megbízásából kaptuk meg a Borkombinátot. Nehéz volt ott akkor is a helyzet. Szinte minden családnak volt szőlője és a rendszerváltás előtt úgy ment a dolog, hogy minőség egyáltalán nem számított, a mennyiség volt a lényeg, beadáskor – ha mégis kritikusan rossz volt a minőség -, akkor zutty, bele néhány mázsa cukor, bevette a szakszövetkezet vagy a borkombinát és kifizette. Akkor sem volt ez könnyű, hiszen nyáron elvihette a jég (lehetett ugyan biztosítást kötni rá, de nem volt olcsó), permetezni is kellett (volt, hogy helikopterrel oldották meg, nem is voltak évekig énekesmadarak), illetve – mint utólag megtudtam – ez is a kádári eladósodási folyamat egyik alfejezete volt, hiszen a felvásárlás mindig állami támogatással történt. De volt egy óriási orosz felvevőpiac, aminek jó volt az, ami volt. Barterbe. Már akkor is azért imádkoztunk (nekünk is volt szőlőnk, jó sokat dolgoztunk benne minden évben, én főleg nyáron, amikor otthon voltam), hogy legyen aszú, mert az megtöbbszörözhette az éves bevételt. Annak akkor is volt értéke, ha nem is a régi. 

A rendszerváltás után azonban megszűnt az orosz piac, a szakszövetkezeteket felszámolták, nem megyek bele a részletekbe. Viszont: megmaradtak a kistermelők (még ha el is indult a jobb parcellák felvásárlása a tudatosabb borászok által), akik nem tudtak volna mit kezdeni a szőlőjükkel, ők továbbra is azért dolgoztak, hogy szüret után eladhassák és a megélhetésen túl tegyenek szert némi plusz jövedelemre. A Borkombinát pedig tele volt óriási készletekkel, amelyek nem igazán voltak forgalomképesek. Legalábbis nem volt piacuk.

Szóval, Bacsó Andrásnál üldögéltem párszor és próbáltuk kitalálni, mi lehet a megoldás. Nem árulok el nagy titkot, mi is, ő is, a bank is kevés voltunk hozzá, hogy a komplex problémát akkor megoldjuk. A bankot az állam valahogy helyrerázta, az állami tulajdonú cég maradt, az stratégiailag muszáj volt, hogy maradjon.

A külföldi cégek megjelenése nagy vitákat váltott ki. Én máig vallom, hogy jót tett a borvidéknek. Komoly kultúrát, piacot hoztak, munkahelyeket létesítettek, vitték a tokaji hírét helyettünk is. Na és csodálatos birtokokat építettek, ezzel is mutatva egy új minőséget, szemléletmódot. Naná, hogy más szempontjaik is voltak, de ez szerintem természetes. Aki pénzt fektet be valahová, általában nem csak szerelemből teszi.

Alkonyi Lászlót nem ismerem személyesen. A Borbarát Magazint elejétől fogva vettük, szerettük, egy új színt jelentett akkor, a kilencvenes évek közepén, amikor Alkonyi ezt kitalálta, megvalósította. Aztán Mádra került, vett ott egy házat, szépen fel is újította és próbált betagozódni a borászok világába. Nem ismerem pontosan a történetét, azt tudom, hogy a betagozódás nem sikerült maradéktalanul, ő most Tállyán él, ott borászkodik.

Egyszer egy mádi koncerten (mert a turizmus fejlesztésének érdekében komoly kulturális élet is beindult Mádon nagy örömünkre) a férjemhez ment egy férfi és elkezdtek beszélgetni. Már jó ideje tartott a diskurzus (nem volt egyszerű, mert jó hangos volt a zene), amikor kiderült, a pasi azt hiszi, Robi az Alkonyi László (most, a filmet nézve, én is találtam bennük hasonlóságot). Viszont egy jó ismeretség, barátság így indulhatott el, ’hála’ Alkonyi Lászlónak (és szemüvegének). Ahogy a filmben a kutyáját és a kutyájával való viszonyát, viselkedését elnéztem, nem csak külső hasonlóság van a két férfi között…

Azért is írtam le ezeket ilyen részletességgel, hogy jelezzem, tényleg jól választott Almási Tamás. Három kiváló, nagy tudású, igazán küzdelmes, rengeteg munkával megélt évtizedeket maguk mögött tudó, hiteles borászokról van szó.

Izgalmas témák

Ami a legizgalmasabb Tokajban, és szintén megérne egy misét, egy filmet (vagy akár egy sorozatot – volt egyszer egy spanyol sorozat a tévében, Bor és hatalom volt a címe – hát, el tudnám képzelni akár ugyanilyen címmel…), az a történet másik fele, amit nem említ meg, elegánsan megkerül: az, hogy milyen divattá vált befektetni Tokajban. Eu-s pályázatokból és más forrásokból felhalmozott tőkékből felépíteni és csettintésre megvalósítani nagy beruházásokat, kialakítani pincészeteket akár a nulláról. Illetve a külföldi befektetők szerepe, jelenléte. Bár Bacsó egy ilyen cégnél dolgozik már nagyon hosszú ideje, tehát kvázi az egyik legnevesebb külföldi tulajdonú cég, az Oremus érintőlegesen szerepel a filmben (a spanyol Vega Sicilia a világ egyik leghíresebb borászata).

Nem egyszerű a helyieknek (legyen régi szőlőtulajdonos, vagy akár régi borász) végignézni, ha érkezik valaki, pillanatok alatt felvásárol egy közepes birtoknyi területet és százmilliókból, milliárdokból hipp-hopp csinál egy új borászatot. Igaz, közben rájön, hogy ehhez borász és munkások is kellenek, ami aztán sokszor már nehezebben megoldható, mint a pénz előteremtése volt.

Érdekesen alakultak itt a birtokviszonyok: sok új tulajdonos jelent meg az elmúlt években, évtizedekben (a legsikamlósabb téma, hagyom is) és mindig felmerül újra és újra az állam szerepe. Elvileg lehetne akár jó is, sok országban tudatosan segítette a gazdaságpolitika a borászatot, mint stratégiai üzletágat a turizmussal párhuzamosan (ja, nálunk is hallani valami ilyesmit mostanában, igen…). Hogy nem kerülhető meg az állami szerepvállalás, az Szepsy szavaiból is kiderül. Nekem ezzel csak az a nagy bajom, hogy sajnos állam és állam között is nagy különbség van. De már ezzel is messzire mentem, bocsánat!

A film

Nézzétek meg, érdemes! Nem fogom leírni, nem lehet. Csak néhány fontos üzenetét, pillanatát elevenítem fel, amelyek nekem fontosak voltak.

Már az első kockáknál elszorult a torkom, azt gondoltam, érzelmileg nagyon meg fog érinteni. De aztán szerencsére magamhoz tértem és nem is arra utazott a rendező, hogy mézes-mázos, romantikus, megható és könnyfakasztó történetet mutasson.

Filmet forgatni Hegyalján hálás feladat, hiszen csodálatos vidék! A domborzat, az ültetvények, a falvak, a változatos táj (valóban kultúrtáj!), az építészeti háttér mind adottak hozzá. Viszont remekül érzékelteti, hogy az időjárás, mint a mezőgazdaság elsődleges támasza és ellensége milyen komoly szerepet játszik (nem csak a forgatás, de főleg a borkészítés, a szőlőművelés tekintetében). Gondolom, abban is szerepe volt, hogy több évig forgattak.

Az időjárás Tokajban azért is különösen jelentős szerepet tölt be, mert egyértelműen ezen múlik, hogy beindul-e az aszúsodási folyamat, hogy érzi magát a nemes penész, van-e táptalaja, megfelelőek-e számára a körülmények.  

Szepsy-vel elfogult vagyok. Mint mindig, minden szava fontos, érezni, hogy teljes szívével-lelkével csinálja amit csinál, az a világhír, amit ő kivívott, tényleg nem véletlen. A szaktudás ehhez kevés lenne, ehhez az ő személyisége és hitelessége is kellett. És az a türelem, amivel kezeli a dolgokat, az tényleg tanítandó kellene legyen! Néha fáradt, nem csoda! Napi szinten dőlnek hozzá a népek, a csoportok, a borszakértők, az újságírók. Még jó, hogy a gyerekei és a családja ott vannak mögötte, mellette. Reméljük, még nagyon sokáig és megújult erővel, egészséggel tudja irányítani ezt az egészet, amit ő elkezdett, felépített eddig!

Alkonyi nekem rettentő szimpatikus volt a filmben! Ahogy magát apsztrofálja, ő a nejlon paraszt, aki beleszeretett és ideköltözött, beletanult, csinálja minden fázisát, imád kinn lenni. A legjobb mondata számomra az volt, amikor azt mondta (sajnos nem tudtam szó szerint megjegyezni), a minőség, a jobb működés ott kezdődik, hogy köszönünk a szomszédnak, összeszedjük a szemetet és figyelünk az iskolára, az oktatásra – később is kiemelte az oktatás fontosságát. Jó ember!

Megható, hogy lerajzolja a dűlőit!! Minden apró részlettel! És elmagyarázza, hogy az egyik dűlőben élmény a munka, a másik leszívja, ott nem tud két óránál többet dolgozni egyszerre. Ahogy figyeli a seregély rajokat, amelyek akár pár perc alatt komoly kárt tesznek az ültetvényében, az is sokat elmond róla.

Bacsó személye - a filmben - kevésbé hangsúlyos, de nála is érződik, milyen felelősséggel és mennyi tudással dolgozik. Nem egyszerű ez akkor sem, ha egy nagy, tőkeerős cég áll mögötted, akkor is el kell döntened dolgokat. Sajnos kevés az ember, hiába tudod, hogy még nem az igazi a minőség, kellene még várni, de ha sokáig vársz, nem fogod tudni időben leszedni a szőlőt. Vagy most kezded és csinálsz egy szamorodnit, közben tudod, később ebből még értékes aszú is lehetne, vagy vársz az aszúsodásra. De ha az időjárás nem kedvez számodra, akár oda is lehet a termés és nagyon rosszul jöhetsz ki a dologból. A tulajdonosok felé pedig nyilván el kell számolni, nem lehet mindent az időjárásra fogni.

Tudtátok, hogy például Mádon a háború előtt 80 nagy pincészet volt?

Belegondoltatok, mennyibe kerülhet egy permetezés? (Szepsy-éknél egy kör 2 millió forint és a forgatás évében már a nyolcadiknál tartottak – időjárásfüggő az is). Igaz, 100 hektárrol beszélünk!

Belegondoltatok abba, mekkora dilemmát jelenthet az, hogy szakmai utakat kell szervezni, kapcsolatokat építeni, reprezentálni, viszont ha nem mész ki minden nap a szőlődbe, akkor nagy bajok történhetnek közben?

Láttatok már borárverést?

Azt nem is kérdezem, hogy voltatok-e már Mádon, Hegyalján? Nem lehet, hogy még nem…!

/A fotók sajátok. Az első képen Mád az Úrágya dűlőről, a pince, ahol a nemes penészes palackok vannak, Török Béla csodálatos pincéje, Mádon, a Táncsics utcában, az utolsó előtti az Tarcal fölött, az utolsó pedig a mádi bejárat - aki nem ismerné.../

Ha érdekel, miket írtam még Mádról, a környékről, akkor itt találhattok párat. A keresőbe beírjátok a keresett nevet, kifejezést és megtaláltok mindent.

Koskovics Éva