Tegnap, 2016. május 1-én volt 120 éves a Vígszínház. Nagy szerencsém volt, hogy Judit barátnőmnek köszönhetően ott lehettem a gála műsoron.

http://www.szinhaz.hu/multidezo/64813-120-eves-a-vigszinhaz

A színház annak idején egy év alatt épült fel és akkor még ez a hely a város szélét jelentette. Mögötte mocsaras, vad terület volt, fokozatosan épült be a Lipótváros. A nagykörút is ekkor alakult ki. Ugye milyen hihetetlen ez ma? Az utolsó nagy felújítás (amikor a Nyugatinál egy sátorban működtek) két évet vett igénybe. Most megint ráférne egy alapos megújítás, mint azt Antal Csabától megtudhattuk. Vajon mikor lesz rá lehetőség és hogy fog bonyolódni?

Váratlanul jött számomra a lehetőség és bevallom, nem is gondoltam, hogy ekkora élmény lesz. Nem vagyok törzsnéző, időnként eljutok a Vígbe is, a Pestibe is, de a legtöbb előadást sajnos nem láttam. Utolsó élményem az Istenítélet (Arthur Miller: A salemi boszorkányok) volt, a Mohácsi testvérek rendezésében. Ütős volt.

Persze vannak régi élményeim is, az első, amire emlékszem, a Vígszínházhoz tartozó Pesti Színház emblematikus Kömíves Kelemen előadása valamikor a nyolcvanas évekből a fiatal Hegedűs D. Gézával. De A padlás, a Dzsungel könyve (már a gyerekekkel), a Svejk, az Össztánc, a tabudöntögető Körmagyar, a Koldusopera, a Mikve szerencsére mind megvoltak nekem is és itt csak a legemlékezetesebbeket említem).

A tegnap esti születésnappal egybekötött időutazás szerintem annak is élmény lehetett, aki soha nem járt ott. Bár nem hiszem, hogy ilyenek lehettek a nézők között. Rengeteg ismert, prominens embert láttam, de gondolom, a közönség nagyobb része az a törzsközönség volt, akik nagyrészt megtöltik a színházat. Merthogy a Vígszínház mindig telt házzal megy, Eszenyi Enikő olyan színházat csinál, amit szeretnek, ami kell a közönségnek.

Amikor 10 óra előtt szünet lett, nem is hittük el, hogy eltelt három óra, olyan pörgős, színes, érdekes és változatos volt a gála. Nem is jó szó a gála, mert az általában puccos, elegáns, ez pedig hol elegáns volt, hol spontán, hol éppen felemelő, megható, vagy vicces, kabaré-szerű.

Enikő először megjelent egy csoda-estélyiben, mint egy hollywood-i sztár, aztán egy Vígszínházas pólóban és egyszerű, kislányos fekete pörgős szoknyában szaladgált (hol mikrofont hozott a halkan beszélőnek és miközben egy puszit nyomott az arcára, a kezébe nyomta, hol rendezkedett, hol csak beszaladt szólni a szünet előtt, hogy ne menjenek már még haza, mert még sokan jönnek a második részben). Igazi háziasszony volt, de az a fajta, aki nem a tökéletes terítékre és a tökéletes külcsínre koncentrál, hanem sokkal inkább az érzelmi megélésre, arra, hogy mindenkire gondoljanak, hogy mindenki kibontakozhasson és jól szórakozzon az ő szeretett közönsége.

Csodás történeteket ismerhettünk meg, volt rengeteg nosztalgiázás és többször érintett meg a varázslat, a csoda maga, ami a jó színház tud lenni. Szinte érezni lehetett a nagy lelkek, szellemek jelenlétét. Csodás fotókat, jeleneteket vetítettek időnként, elszorult az ember szíve, amikor látta Ruttkai Évát, Latinovitsot, Sulyok Máriát, Darvas Ivánt, Kaszás Attilát, Szakácsi Sándort, Bárdy Györgyöt, Páger Antalt és a többi, már fentről szereplő óriást. /Milyen szép dolog az is, hogy a színház honlapján a társulat alatt van egy ’égi társulat’ fül is, ahol láthatóak a régiek. /

Hegedűs D. Géza elmesélte, hogy ifjú középiskolásként először járt Budapesten és egy építkezésen dolgozott a XIII. kerületben és egy délután sétálni indult. Valami belső iránytű a Vígszínházhoz vezette, ott állt előtte, csak bámulta a plakátokon a tévéből ismert arcokat és hamarosan benn ült egy előadáson. Itt pecsételődött meg a sorsa. Szerintem ez a történet is egy csoda. Ha ezt nem az égiek rendezték el, akkor nem is történhetett volna meg.

Szép pillanatok voltak, amikor más színházak képviselői köszöntötték pár szóval és műsorral a Víg-et, legyen az a másik XIII. kerületi József Attila Színház, a Kecskeméti ’kis testvér’, az Örkény, a Kováts Adél-Bálint András duó, vagy a szegedi kortárs balett.

Gyönyörű pillanat volt, amikor Udvaros Dorottya, aki ugyan soha nem játszott itt, elmesélte, főiskolás korában minden szabad estéjét itt töltötte, ide járt tanulni, színházat és színészeket nézni. Aztán énekelt egy olyat, hogy az maga egy csoda volt. Komlósi Ildikó is – mint nagy Vígszínház rajongó - majdnem leénekelte a csillárt, Udvarossal ők ketten képviselték az igazi, gyönyörűséges dívákat tegnap este. 

Dorottya tegnap az új lemezéről énekelt (Hrutka-Bereményi, érdemes hallgatni!), de itt egy régi nagy kedvencem tőle:

https://www.youtube.com/watch?v=vc2dQYlkubs&list=PLE4D57A87A13B14C2

Szép volt Tordy Géza születésnapi köszöntése is (rengeteg fotót vetítettek róla, hihetetlenül jóképű volt a régi képeken és tudjuk róla, óriási repertoárt mondhat magának színészként, de rendezőként is  – valahol szomorú is volt ezt látni).

De megható pillanat volt Almási Éva és Tahi Tóth kettőse a Popfesztiválból is, Igó Éva 60. születésnapjának ünneplése és a nagy öregek mindahányan. Halász Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Marton László, Spíró, Valló Péter, Korniss, Bereményi, Dés, Rudolf Péter és még sokan mások, nem is tudok mindent felidézni. Mindenki bemutatkozhatott, aki a színházban játszik, elmondhatta, mióta van itt és mivel debütált (vidám perceket ajándékozva ezzel a közönségnek), de köszöntötték a 95 éves volt gazdasági igazgatót és a korelnök férfi fodrászt is. Éjfél után lett vége a programnak.

Voltak videó üzenetek és felolvasott levelek: Pesser, Geszti, Szász János (az ő üzenete nekem különösképpen tetszett), a szlovák és nemzetközi szakmai-baráti kapcsolatoktól, rengetegen ünnepeltek együtt.

Volt két mozzanata még az estének, amelyekről még írnom kell. Az egyiket nem részletezem, annyit mondok róla csak, hogy ha a szakmában tanítani szeretnék azt a témát, hogy ’elefánt a porcelánboltban’, akkor ezt szemléltetésként érdemesnek tartom ott levetíteni. A rutinból, rossz reflexből való, előre megírt és az előtte elhangzottra nem reflektáló (csak egy dologban, ami épp összecseng azzal, amit direkt meg akarok üzenni), aránytévesztett, stílustalan, száraz (inkább nem folytatom...) beszéd nekem fizikailag fájt.

Aztán, a másik, amire az előzőt követően nem kellett sokat várni (nem tudom, dramaturgiai húzás volt-e, vagy véletlen, de jól hatott), egy számomra váratlan csapattól kapott élmény volt, a TÁP Színház fellépése. Na, ők aztán kitettek magukért. Vajdai Viliék megtettek mindent annak érdekében, hogy borsot törjenek a kispolgári közönség orra alá, aki azonban jól vette a lapot, többségében felszabadultan évezte az indulatok elszabadulását. (Megjegyzem, én az iménti porcelánboltos eset után különösképpen örültem ennek a résznek…). Ha pedig eddig nem hittem volna el, hogy Eszenyi milyen bátor és bevállalós, akkor most már semmi kétségem nem maradt volna.

Jó élmény volt. Remélem, sokáig, nagyon sokáig lehet még élvezni ennek a színháznak a működését. Reméljük, szépen felújítják majd a jövőben is és marad a színvonal, marad a direktor asszony, csinálhatja tovább azt, amire ő született. Mert hogy erre született, afelől senkinek kétsége nem lehet. Ő született erre! Nem más!!