Sokszor megfigyeltem már, hogy ha valamilyen téma nagyon izgat, foglalkoztat, akkor azt megtalálom a legváratlanabb helyzetekben, szembejön az utcán és ha véletlenül bekapcsolom a tévét, épp arról beszélnek.

Most – készülve a Tree Vision következő témájára, a patchwork családok tagjaival tervezett munkára – hasonló élményeim vannak. A napokban néztük meg a családdal az Örkény Színházban a Hamletet, mely új fordításban, Nádasdy Ádám fergeteges, élvezetes és nagyon mai szövegével nagy élményt jelentett nekünk, felnőtteknek is

(akik már láttak egy-két Hamletet és jónéhány Shakespeare-t), de a gyerekeinknek is, akik 13 és 17 éves fiúk. Hobbijuk inkább a foci és a mai ketyerékhez, facebook-hoz és youtube-on található témákhoz, videókhoz kötődik, mintsem a színházhoz, pláne klasszikus drámákhoz (hogy finoman fejezzem ki magam).

Szóval, a színházba menet izgultam is, hogy milyen lesz, fogják-e élvezni, vagy majd megy a nyavalygás, ez unalmas, inkább maradtunk volna otthon, néztünk volna valami filmet stb. Aztán amikor felment a függöny és szemben megjelent egy foci lelátó tele piros-fehérbe öltözött őrült dán ’szurkolókkal’ és focimeccshez hű hanghatásokkal, akkor megnyugodtam, hogy ez jól kezdődik. És onnan már nem is volt kérdés, hogy úgy mondjam, a darab bejön a gyerekeimnek is.

Szokták mondani, hogy amit Shakespeare nem tudott az emberi természetről, az nincs is. És ez annyira igaz!! Persze, ahogy az már lenni szokott, ma reggel, amikor elhatároztam, írni kellene erről, valaki bekapcsolta a tévét és épp Nádasdy Ádámmal volt egy interjú, amiben arról mesélt, miért fordította újra a darabot és miért tartja fontosnak, hogy újra hozzányúljon ezekhez a drámákhoz és miért fontos szerinte az, hogy ma játsszák őket. Azt mondta, hogy azelőtt tipikusan azért jártak színházba, hogy megnézzék, hogyan éltek régen az emberek. Most meg inkább az azonosságok érdeklik a nézőket, maga az emberi természet. Ő is inkább arra törekszik, hogy megmutassa, régen sem gondolkodtak másképpen, ugyanazok a problémák és érzelmek működtették az embereket, mint ma. Na ugye! Csak akkor több volt a király (vagy így hívták őket, nem miniszterelnöknek, elnöknek), kevesebb volt a mozaik család, nem volt ennyire mindennapi dolog, hogy emberek elválnak, újraházasodnak, itt egy gyerek, ott kettő, aztán esetleg közös is, aztán vagy együtt maradunk, vagy nem. Mindig voltak bonyodalmak: tiltott szerelmek, törvénytelen gyerekek, családi viszályok, háborúk és menekülések; ha jól meggondolom, minden mai társadalmi problémára lehet találni akár több száz éve íródott drámát – nincs új a nap alatt!). A téma kifogyhatatlan, feldolgozhatatlan, megoldhatatlan (?), örökzöld: társadalmi, családi, gazdasági, szervezési, technikai problémák, nem is beszélve azok lelki, érzelmi vonzatairól.

De visszatérve a patchwork vagy mozaik családra. Szegény Hamlet, akinek nemrég halt meg a szeretett apja, a király és ráadásul anyja nagyon korán férjhez ment nagybátyjához, a király öccséhez. Nem elég neki a fájdalom, elvesztette apját, sőt, igazából anyját is. A szörnyű gyanúról itt már nem is beszélek, amikor rájön, hogy valószínűleg apját a nagybácsi mérgezte meg.

Onnantól anyja – aki láthatólag szereti fiát és aggódik érte – elérhetetlen lesz számára, hiszen ott ül mindig az új férje oldalán, legfeljebb szavakban ad hangot aggodalmának és asszisztál a férje terveihez, döntéseihez.

Na, most akkor ez a szegény Hamlet. Ha csak tényleg annyi történt volna vele, hogy meghalt az apja és anyja férjhez ment, akkor is érthető lenne, ha továbbra is vágyna az anyjával való együttlétre, arra, hogy együtt gyászolják őt el (hagyva rá kellő időt) és együtt, csak ketten tudjanak időt tölteni, lehetőleg minél többet megőrizni abból a bensőséges együttlétből, ami egy családban általában megvan. Érzi, hogy a nagybácsi-mostohapa számára ő felesleges kolonc, probléma és kapcsolatuk egyre hidegebb, frusztráltabb lesz (pláne, hogy még a gyilkosság is terheli).

Nem szeretnék további irodalmi elemzéseket és kalandozásokat, egyszerűen csak felteszek egy kérdést azokhoz a szülőkhöz, akik nem élnek egy háztartásban a gyerekükkel, vagy gyerekeikkel, vagy valamelyik gyerekükkel (és az a gyerek még nem felnőtt, nem ő költözött el otthonról önszántából):

Mennyi időt tölt el a gyerekével csak úgy, ők egyedül, a többi családtag nélkül, mondhatjuk úgy is, mennyi minőségi időt szán a gyerekére?

Mikor és miből érzi, érezheti a gyereke azt, hogy ő milyen nagyon fontos az apja/anyja számára az ezer más teendője, további családtagjai, barátai, kollégái mellett? Van-e egy külön hely, zug az ő számára a szívében, ami csak az övé és ami egy kitüntetett, különleges hely?

És figyelem! Ugye senki fejében nem fordult meg itt olyasmi, hogy „na igen, nem sok időm jutott rá az utóbbi időben, de rengeteget segítem anyagilag és mindig megveszem neki amire szüksége van”. Brrr!! Ne!!!!

És ugye azt se mondja senki, hogy de én próbáltam, de a kamasz fiam/lányom szóba sem áll velem. Ugyan!

Gondoljunk vissza a saját kamaszkorunkra! Ugye emlékszünk, hogy valójában sokszor az ellenkezőjét mondtuk, hangoztattuk annak, amit a szívünk mélyén gondoltunk?! Ne dőljünk be az első reakciónak és ne menjünk rögtön a kisebb ellenállás felé! Ne!!! Kérjük meg, vigyen el Ő minket egy moziba (még ha semmi kedvünk sincs ahhoz a filmhez), vagy küldjük el otthonról a családot és csináljunk otthon csak mi ketten valamit, bármit, akár semmit, de ne legyen ott más rajtunk kívül. Legalább kezdjük el, próbáljuk ki, érezzük, hogy ez róla szól, őérte van. És ez nem egy rövid történet, nem garantálható, hogy azonnal elérhető a siker. Ez egy kemény meló, önmagunkkal is! Az új családunkkal, párunkkal is! De ha tényleg szeretjük a gyerekünket, akkor nem sajnáljuk rá az időt!

Mi itt fogunk foglalkozni tovább a témával hamarosan:

http://kokart.hu/news/33

https://www.facebook.com/events/1515205962111382/