A férjem és én is sokat emlegettük apáinkat, akik sajnos már nincsenek köztünk, sőt, a férjemét én nem is ismerhettem, olyan régen meghalt. Mindkettőjük az a típus volt, aki nagyon szeretett más, akár vadidegen emberekkel ismerkedni, beszélgetni.

Amikor gyerekkoromben együtt utazott a család (Apu, Anyu és én), ami gyakorlatilag csak azt jelenthette, hogy nyáron egyszer jöttünk Mádról Bp-re a rokonokhoz, anyukám előre morgott, hogy „Jóska! Ne állj szóba megint mindenkivel, ne keress megint régi ismerősöket, ne kelljen neked mindig másokat szórakoztatni, utazzunk már nyugodtan, csendben, ” stb. Ehhez képest, leszálltunk a mádi vicinálisról Szerencsen, várva a bp-i csatlakozásra, apu körülnézett és tuttiziher, hogy 3 percen belül valakivel boldogan beszélgetett, mert vagy őt ismerte, vagy ismerős volt neki és valakire emlékeztette, akihez persze az illetőnek nem volt semmi köze, de az átszállásig biztos, hogy előkerült valami közös ismerős (volt katonatárs, volt iskolatárs, focistatárs, akármi).Aztán felszálltunk a vonatra, körülnézett a kupéban és folytatta. Szegény anyut halálra idegesítette. Biztos engem is, de bennem csak az maradt meg, hogy anyu előre morog, apu kedélyesen, mitsem törődve anyuval, hozza a formáját és ő nagyon jól érzi magát.

A férjem mesélte, hogy ő meg attól volt gyerekként kiakadva, amikor mentek valahova a Trabantjukkal, át egy falun, aztán egyszercsak apukája satufékkel megállt egy szép kert előtt, ahol kinn kapirgált a néni és kiugrott a kocsiból valami hasonló szöveggel:

„Csókolom Mari néni!” „Nem Mari néni vagyok, Ilonának hívnak!” Nem baj, úgy tetszik emlékeztetni az én kedves Mari nénémre, hogy kicsúszott a számon (már jó felütés, alaphang okés). Olyan gyönyörű virágai vannak Ilonka néninek, hogy muszáj volt megállni, megcsodálni őket. Nem tetszene tudni adni egy pár tövet? Én is szeretnék ilyen szép kertet, most építkezünk, gyűjtöm a növényeket. Persze Mari/Ilonka néni boldogan adott mindent, még abból is, amit nem kértek. A kiskamasz/kamasz gyerek meg fogta a fejét a kocsiban és alig várta, hogy érjenek haza és bezárkózhasson a szobájába egyedül, vagy lemehessen a leninvárosi térre a haverokkal, minél messzebb a faterjától.

Nem csoda, ha ilyenek vannak a kertünkben...

Na most, ezt azért meséltem, mert múlt hét végén, Mádon, ahol az erdőbényei Drótszamár és a Jó éjt Mád eseményei kapcsán nagyobb társasággal és a gyerekeinkkel töltöttünk el pár napot, apáink ha fentről láttak minket, biztos, hogy elégedettek voltak és jót mulattak rajtunk.

Két jelenetet osztanék meg Veletek:

Első: péntek este, a nagy program előestéjén beugrottunk a Bodnárék Sajtudvarába, venni egy kis sajtot, joghurtot, tökmagolajos zsendicét (a világ legfinomabb kencéje!!) másnap reggelire és ott találtunk egy úriembert és feleségét, akik valami gigantikus tepsikbe készítették a csodás töltöttkáposztákat másnapra (amit aztán betettek a kemencébe és ott készítették el másnap). Persze beszédbe elegyedtünk. Kérdezem emberünktől, hova valósi (merthogy ugye a mádiakat nagyjából ismerem, de ő nem volt ismerős). Mondja, Rátkára való. Jajj, hát akkor biztos ismeri a Spéder családot, a fiúkkal jártam egyetemre, az egyikkel még félig-meddig egy munkahelyen dolgoztunk is egy ideig. Emberünk zavarban, mondja, hát, valójában nem ott lakik, csak a pincéje van ott, de már kezdi őt befogadni Rátka, ez az echte sváb falu, de ilyen szinten még nem ismerős. Na és akkor valójában hova valósi, kérdezem. Mondja, mezőzombori. Jajj, hát akkor meg ott biztos ismeri a Tóth Pistát, hiszen ő kb. vele egykorú, az unokatesómat vette feleségül, itt laknak ugyan Mádon, de ez nem lehet gond. Emberünk megint hüppög, bevallja, nem, valójában Mezőzomborra csak pár éve költözött, csak a szomszédait ismeri, ő való-valójában taktaszadai. Na, ekkor már annyira benne voltam a flow-ban, hogy nem bírtam leállni és eszembe jutott az a tényleg nem régen, cirka 35-40 éve zajló úttörőtábor (talán Zánkán), ahol összebarátkoztam Bárdos Enikővel, aki taktaszadai volt. Utána sokáig leveleztünk, volt is nálunk Mádon, de persze a kapcsolat egy idő után abbamaradt. Na, ezután a kérdés után, merthogy muszáj volt feltenni, ez nem kérdés, jött aztán az asszony (mindig ők mentik meg a legnehezebb helyzeteket) és mondta: hát persze, hogy ismerjük őket! De Enikő a családjával már nem ott lakik, miután férjhez ment, elköltöztek Bodrogkisfaludra. Na, ettől tényleg mindenki boldog lett, a férjem dőlt a röhögéstől, megkóstoltuk a szintén másnapra készülődő borokat (amiket egy abaújszántói borász hozott, aki valójában tokaji, de ezt inkább hagyjuk). Finomak voltak.

A második történet:

Másnap, letekerve a Drótszamarat Erdőbényén (több mint negyven kilométer úttalan utakon, én persze nem, csak a fiúk és Bea barátnőnk, aki előtt le a kalappal), kis délutáni pihi után belevetettük magunkat a mádi forgatagba. Mentünk rögtön a Sajtudvarba, fentük a fogunkat a töltöttkáposztára és az ordás rétesre. Mondhatom, frenetikus élmény volt mindkettő.

Aztán, mivel tavaly is jól bevált, mentünk Budaházy-ékhoz, mert Bohémian Betyárs koncert volt meghirdetve és az jónak ígérkezett (az is volt, hasonlóan a tavalyi fergeteges Kerekes Band-hez).

Egyszercsak odamegy a férjemhez egy pasi, kérdezi tőle: „Szia! Ne haragudj, Te vagy az Alkonyi Laci?” /Alkonyi a híres borszakíró, aki nagy Tokaj-szerelmes, szép háza van Mádon és pincészete Tállyán./ Mondja a férjem, nem, ő nem Alkonyi, ellenben Éliás Róbertnek hívják. Na, ezt követően elkezdtek beszélgetni és másfél óra múlva úgy kellett őket szétválasztani. Én az elejét nem hallottam, csak láttam, hogy a Drágám beszélget valakivel nagy hévvel, gondoltam, valami régi tiszaújvárosi, vagy műegyetemi haverral futott megint össze. Erre kiderült, nem, egy ironman-nel, aki Budakeszin lakik, de Mádon szintén a Magyar utcában van háza (hárommal alattunk, csak most újítják fel, eddig nem sikerült találkoznunk), kiderült, hogy számtalan sok közös ismerősünk van, ő is szokott jönni Crosskovácsira, stb. Aranyos volt, amikor már én is odamentem hozzájuk és próbáltam rávenni az uramat, hogy ha már közben vége lett a koncertnek, csináljunk mást is, épp akkor mondta a srác, hogy Nagykovácsiból ő sokakat ismer a Crosskovácsi kapcsán, például a Czemmel Zolit is. Tényleg? mondom. Itt van ő is, nézd, csak háttal áll most nekünk, jó barátunk. Ja? Hogy ő az? Hát, így közelről még nem találkoztak, csak volt már több kontaktjuk így-úgy. Mostmár legalább tudja akkor azt is, hogy néz ki. Szóval találtunk egy újabb lelki rokont is.

Hát, mit mondjak, vidám volt. Kicsit olyan Hrabal-os. Persze apu maga is hrabalos volt, ezt sokan megállapították róla még életében. De majd erről máskor írok.

Az este fényét csak tovább emelték a Lenkey pince borai ( http://lenkeypinceszet.hu/ ) és az a csodás Fábián Juli. Azóta folyamatosan az új cd-jét hallgatjuk.

Mád egy csoda! Nagyon remélem, a mádiak is egyre inkább rájönnek erre, jó lenne, ha ők is megtapasztalnák, élvezhetnék ennek jeleit!!