Kicsit eltérve az előző tárgytól (bár valójában minden mindennel összefügg és nem hiszem, hogy egyéni, családi sorsunk és életünk független lenne a társadalmi folyamatoktól, problémáktól) most a szülő-gyerek témáról írnék pár gondolatot. Azért foglalkoztat nagyon ez a téma, mert szülő is vagyok és gyerek is, mindkét szerepemben napi szinten élek meg konfliktusokat, ugyanakkor  látom azokat, akik nem élhetik meg már vagy még vagy már soha ebben az életükben ezeket a kötődéseket.

A saját érzelmi világom, tapasztalataim mellett a fiatal felnőttekkel dolgozva (ÉletBElépő program) is az jött át, hogy a külvilág problémái, a munkakeresés, a karrier, a párkapcsolati gondok mind eltörpülnek azok mellett a problémák és lelki lenyomatok mellett, amit saját szüleink okoztak, okoznak. Amikor a fiatal húszas-harmincas emberek nem arról álmodoznak, hogy milyen karriert futnak majd be és milyen életmódot folytatnak majd, hanem arról, hogy 'unalmas, átlagos családi életet szeretnének majd botrányok, veszekedések nélkül', ez legalábbis elgondolkoztató.

Felfogjuk-e, milyen felelősségünk van, illetve túljutottunk-e saját traumáinkon, feldolgoztuk-e, jobban mondva leraktuk-e az ősöktől kapott batyut?

Daniel Goleman, a Társas intelligencia c. könyvében ezeket írja:

"Az állati nyalogatás és simogatás emberi megfelelője, úgy tetszik, az empátia, a ráhangolódás és az érintés....A mi, gyerekeinkkel szembeni bánásmódunk szintén nyomot hagy az ő génjeiken. Ez a felfedezés arra utal, hogy a szülői törődés apró megnyilvánulásai maradandó nyomot hagynak - a kapcsolatoknak pedig lényeges szerepük van az agy folyamatos átrendeződésének befolyásolásában.

... Röviden összefoglalva, azok a gyerekek rendelkeznek biztonságérzettel, akikhez szüleik empátiával viszonyultak; a szorongó szülőknek szorongó gyereke lesz; a zárkózott szülők gyereke is zárkózott lesz, aki mind az érzelmeket, mind az embereket kerüli majd. Felnőttkorban ezek a fejlődési minták a magabiztos, a szorongó, az emberkerülő típusban ötlenek testet a kapcsolatok terén.... A szülők kötődési stílusa mintegy hetven százalékos valószínűséggel előrevetíti a gyerek leendő kötődési mintáit. 

Ám ha egy szorongó gyerek talál egy magabiztos pótszülőt - egy idősebb testvér, egy tanár vagy más rokon személyében, aki többnyire gondoskodik róla - akkor érzelmi alapállása magabiztos irányba mozdulhat el."

Az elmélet után gyakorlati javaslatként annyit tennék ehhez, hogy a legfontosabb, figyeljünk a gyerekeinkre, legyünk velük, csináljunk velük értékes, érdekes programokat, ismerjük őket! Ez nem vicc! Szerintem sokan nem ismerik a saját gyerekeiket, nem kommunikálnak velük eleget és nem őszinték velük. Éreztessük velük, hogy ők fontosak nekünk, mert akkor az esetlegesen elkövetett hibáink sem hagynak bennük olyan mély nyomokat. Egy kamasznak odavetett ledegradáló megjegyzéssel életre szóló traumát okozhatunk. De ha utána rájövünk, hogy hülyeséget csináltunk, lecsillapodunk, oda kell menni hozzá és őszintén megbeszélni vele, hogy ne haragudjon, elragadtak az indulataink, esetleg a munkahelyen felbosszantottak és ő csak az utolsó csepp volt a pohárban stb, akkor helyre tehetjük a dolgot és érezni fogja, mennyire fontos ő nekünk.

A másik véglet, amikor mindent ráöntünk, sokszor túl korán a gyerekre, megterhelve saját problémáinkkal az ő idegrendszerét (különösen hajlamosak erre az elvált, gyermekükkel egyedül maradt szülők). Nem háríthatjuk át rá a saját hibáink következményeit ilyen mértékben! Ez súlyos bűn! Olyan óriási felelősség ez, jó lenne, ha belegondolnánk és megpróbálnánk tenni érte/ellene.

A másik, a gyerek szerepünk, az idősödő szüleinkkel való bánásmód, a hozzájuk való viszonyunk egy másik alkalommal kerül majd terítékre, arra külön is rá kell készülnöm lelkileg.