Lassan a csapból is az érzelmi intelligencia témája folyik. Nem véletlen!
Hivatkozunk rá, olvashatunk róla rengeteget, nagy a szakirodalma, találunk izgalmas előadásokat is a neten.
IQ és EQ
Tudjuk, az IQ (vagyis Intelligence Quotient, egy olyan mérhető kompetencia, ami az értelmi képességre vonatkozik). Emellett van (vagy mondhatjuk, 'lett'!) ez az ún. ’EQ’ (Emotional Quotient), ami legalább annyira fontos, bár kevésbé mérhető jellemzője az egyénnek. Sőt, sokak szerint a jövőben még nagyobb szerepe lehet a sikerben, abban, hogy képesek legyünk másokkal együttműködni, elérni kitűzött céljainkat. A kettő pedig nem jár kéz a kézben, nem egyenesen arányos az egyes személyekben való megnyilvánulása. Annál is inkább igaz ez, mert míg az IQ jellemzően nem, addig az EQ egy fejleszthető tulajdonságunk.
Ami ebből talán a legfontosabb, hogy ha el szeretnénk érni valamit, akkor nem elég, ha rendelkezünk hozzá a megfelelő tudással, értelmi, logikai, tanulási képességgel, de kell, hogy legyen megfelelő önismeretünk, önbecsülésünk, sőt, tudjuk szabályozni magunkat! Meg kell tudnunk érteni a többi embert is, jó, ha másoktól is vesszük a ’jelzéseket’, rá tudunk hangolódni másokra és tudunk velük megfelelőképpen kommunikálni.
Megfigyelhetjük, hogy a magas önbecsüléssel rendelkező emberek általában képesek arra is, hogy féken tudják tartani az indulataikat, erős az érzelmi önszabályozásuk. Újat mondtam volna? Nem hinném! Már egy régi kínai közmondás is megmondta:
„Ha a harag pillanatában türelmes vagy, száznapnyi szomorúságtól menekülsz meg.”
De mi is tudjuk ezt régen, vannak erről nekünk is jó mondásaink:
Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
Aki bottal köszön, annak doronggal felelnek.
Konfliktusaink
A minap egy nagyobb csoporttal dolgoztam. Épp a konfliktuskezelés volt a téma. Azért, hogy legyenek jó, emlékezetes pillanatok is ilyenkor, igyekszem lehetőleg mindig élvezetesen elővezetni a komoly témát is. Úgy megérttetni a lényeget, hogy az maradjon is meg, ne csak ott, az adott pillanatban tűnjön úgy, érti mindenki, miről van szó.
Mert a konfliktus senkinek sem ismeretlen! Mégis lehet róla újat mondani? Ajaj!!
Szépen levezettem a csapatnak, hogyan juthat el egy szervezet a rossz hangulattól, a szaporodó vitákon és apróbb konfliktusokon át a klikkesedésig, aztán az arcvesztésig és végső stádiumként – ha közben nem történik semmi – a teljes megsemmisítésig. Igen, akár mindkét fél megsemmisüléséig.
Ennek megnyilvánulása sokféle lehet: valami nagy kárt okoznak a cégnek, mindkét hangadó elmenekül, kiborul, kirúgják őket, tönkreteszik magukat és részben vagy teljes mértékben akár a szervezetüket is. A lehetőségek tárháza korlátlan.
Arról is szó volt, melyik stádiumnál hogyan lehet megállítani a lavinát, hogy érdemes közbeavatkozni. Meddig van meg az a lehetőség, hogy még kezelhető házon belül, és honnan számítható nagyjából az a fokozat, ahol már jobb, ha külső szakértőt vesznek igénybe. Mennyi múlik azon, van-e egy olyan tekintélyes vezető, aki be tud avatkozni, akár hatalmi szóval is (amire néha – még ha nem is szeretjük annyira, azért lássuk be - szükség lehet egy munkahelyi közegben is).
Persze tudjuk, a hatalmi szó hatékonysága alapvetően azon múlik, mennyire van tekintélye annak, aki él vele és azon is, milyen gyakran alkalmazza. A hitelesség döntő tényező ebből a szempontból (is). Ja és mondanám, a hatalomgyakorlás, a 'hatalmi szó' itt semmiképp nem egyenlő a félelemkeltéssel, fenyegetőzéssel! Inkább egy meggyőzésen alapuló, határozott közbelépés, konkrét, odaillő, kompetens intézkedés.
Szóval, ahányszor megtalál ez a téma, mindig eszembe jutnak esetek, történetek. Ki ne ismerne ilyeneket?
Az eset
(De mondhatnám azt is, Az ügy – pláne, hogy a minap láttam a Katonában egy új darabot ezzel a címmel. Ajánlom!! Eléggé ütős.)
Egyszer volt hol nem volt, volt két pasi. Két határozott, de valójában valahol mélyen mégiscsak hiperérzékeny, korábban komoly sérüléseket megélt pasi. A nők (életük párjai) révén közeli baráti viszony volt, ami a pasik között valamiért soha nem tudott úgy igazából kiteljesedni. Nem hiányzott a nyíltság, időnként voltak jó beszélgetések is, de valahogy mégsem ugyanaz a nyelvezet, ugyanaz az értékrend, ugyanaz a habitus. Nem volt az a felhőtlen, mély kapcsolat. És persze valahogy mindig érződött egy kis rivalizálás. Mindketten nagyon ügyesek voltak a maguk területén: az egyik komoly vezetőként dolgozott régóta, a másik számára a vezetés soha nem volt vonzó, ő inkább alkotni szeretett, többre tartotta mindig a lelki nyugalmat és a biztonságot.
Aztán egyszer úgy alakult, a vezető pasi elhívta cégébe a másikat. Kicsit poénosan indult, kétértelmű mondatokkal, nagy nevetésekkel, a csajok kerek szemmel nézése, mondhatni szorongó, óvatos megjegyzései által kísérve.
Aztán elindult a közös munka. A cég érdekes volt. Hovatovább. Kemény játszmákkal, mondhatni, korukat meghazudtolóan illiberális demokrata módszerekkel, nem kifejezetten coaching típusú vezetési eszközökkel.
Új pasink komolyan vette a kimondott és leírt feladatait, és nem próbált olvasni a sorok között megbúvó utasítások, üzenetek között. Ő mindig a konkrétumok, a számok, a tiszta kommunikáció embere volt. Nem, ő sem volt hibátlan és ő sem akkor jött le a falvédőről, ahogy mondani szokták. Sőt, nem voltak ismeretlenek számára sem a játszmák, látott már ilyeneket, néha maga is hajlamos volt belecsúszni hasonlókba (főleg otthon, mint az a bizonyos 'szigorú, korlátozó szülő', ha tudjátok mire gondolok). A saját gyerekkori családi mintája sem volt a legjobb, legpéldaszerűbb, de kinek ne lennének ilyenek a tarsolyában??
Egy ideig tartott a kezdeti lendület, az ismerkedés az új hellyel, az új feladattal, beleállt a dolgokba, csinálta. Még sikerélmény is volt, hisz érződött, jól jön az ő szakmai tudása a cégbe, nem minden zajlott elég szakszerűen korábban. Ezt többen is visszajelezték felé.
Aztán jöttek a konfliktusok. Nem köztük, nem! Más emberekkel, más témákban. De hozzájuk is kapcsolódóan. Aztán kezdtek a dolgok bonyolódni, a kép homályosabb lett, zavarok, porszemek a gépezetben. Kezdett formálódni a hógolyó, sőt, a gravitáció és más (rendszerelméleti) törvényszerűségek hatására gurulni lefelé. A főnök nem mindig tette azt, amit mondott ("ne azt figyeljétek, amit mondok, hanem amit csinálok"… - van ez a sokat emlegetett klasszikus mondat, úgy látszik, sokaknak meg kellene fogadniuk...), voltak fura jelek, történések.
Gurult-gurult a hógolyó, egyre nagyobb lett, mígnem odáig fajult, hogy megkerülhetetlen volt, már nem halasztható tovább, ketten is le kellett üljenek beszélni a dolgokról. Itt még lehetett azt hinni, visszaáll valamiféle rend (ami ugye még sosem volt, lévén eléggé új, néhány hónapos a szituáció).
De aztán valami mégiscsak félrecsúszhatott, mert a feszültség egyre nőtt, az új pasi egyre hülyébben érezte magát a cégnél. Azt vette észre, hogy a titkárnők és egyéb kollégák mintha már nem lennének hozzá olyan kedvesek, mint korábban, nem néztek a szemébe, kvázi igazodtak ahhoz az elváráshoz, hogy itt ezzel az emberrel valami nem stimmel. Ők megszokták már, hogy ha meg akarnak felelni, kimondatlan szabályokhoz is gyorsan kell alkalmazkodniuk. Megvoltak már a kifejlesztett antennáik ehhez. Ők már nagyon tudtak a sorok között olvasni! Nem hiába, sokat jelent a rutin! Aki ezt nem tanulta meg, hamar kihullott a rostán.
Emberünk még mindig azt gondolta, neki van egy feladata, amit el kell végeznie, és erőből kitartott. Azt gondolta, megküzdött már nagyobb problémákkal is. De egyre frusztráltabb volt, egyre kevésbé érezte, hogy ez még elsülhet jól is. De kitartott, mert ő egy kemény férfi, aki nem futamodik meg az akadályok elől, aki megmondja a véleményét (ha kérdezik) és különben is, övé az igazság.
Aztán jött egy nagy pofon. A megszégyenítés. Az arcvesztés. A játszma dramaturgiai csúcspontja. Vezetőnk egy kínos szituációban beáldozta a ’havert’, kvázi védve saját pozícióját egy kényes helyzetben. Na, itt már akkora lett a lavina, hogy nem lehetett megállítani. Lezúdult, rombolt, majd robbant.
Igen, a vége az lett, hogy mindketten megsemmisültek valamilyen formában.
A következmények: komoly egészségügyi problémák, céges vizsgálat, kirúgás, per. És egy hosszú barátság vége.
Hol az igazság?
A konfliktuskezelési tréningek során mindig hangsúlyozom, soha nem az a megoldás, hogy keressük az igazságot!
Igazság nem létezik! Létezik Péter igazsága, Margit igazsága, a titkárnő igazsága, a HR-es igazsága, a tulajdonos igazsága, de hogy megvan-e ezekben a közös pont? Hogy összetalálkoznak-e valahol? Az teljesen mindegy. Az, ha évekig is keressük, már nem old meg semmit! Persze erkölcsi győzelem és morális elégedettség lehet, de nem biztos, hogy az kompenzálja az okozott károkat.
Az igazság az, hogy jobb az ilyen hasonló helyzeteket megelőzni, elkerülni. Még időben!
Nagy igazság az is, hogy rokonnal, baráttal nagyon óvatosan, de inkább ne kezdjünk közös bizniszt! Vagy ha igen, ha muszáj, akkor fogadjuk meg, hogy nem játszmázunk, hogy ha mégsem megy a dolog, időben lépünk, időben befejezzük a közös munkát/projektet/építkezést. És pontosan határozzuk meg a játékszabályokat!
Nem tudom, a két pasi mennyit és mit tanult a sztoriból. Biztos sokat. Ha jól tudom, túlélték.
Sok dolgot megélünk, túlélünk, sokszor érezzük azt is, jó, hogy valami nagy pofára eséssel járt, utólag hálásak vagyunk érte. Sokszor nehéz kilábalni egy kudarcból, de később még sokat köszönhetünk neki. De ez már a reziliencia témája. Az is izgalmas!
Ha esetleg a történet vagy a személyek kapcsán bárkiben bármi azonosság felmerülne, úgy vélné, fedezhető benne egy valós sztori, az csak a véletlen műve lehet. (Valahogy így szokták mondani, nem?)
Ha arról szeretnétek olvasni, hogy mit tehetünk az önszabályozásunk, az önfegyelmünk fejlesztése érdekében, akkor itt olvashattok róla!
Koskovics Éva
közgazdász, coach
