Izgalmas téma az 1989-es rendszerváltás. Azért is, mert sokan a mostanit is annak reméljük.

Sokszor előjön még, akár baráti beszélgetések során is, hogyan is volt ez 1989-ben, most pedig különösen sokszor hivatkozunk rá, hiszen egyfajta viszonyítási alap is lett. Mi lett akkor, ott, vagy azután elszúrva, mit tanulhatunk belőle, levonhatunk-e a mostani helyzetre alkalmazható tanulságokat, egyáltalán, melyik nagyobb  rendszerváltás, az akkori, vagy a mostani (remélt, láthatóan már elkezdett)?

A fenti fotó az idei választás estéjén, a Duna-parton, várakozva a nyertes Magyar Péter beszédére, a következő március 15-én a Hősök terén készült:

Láttuk-e, hogy jön?

1990-ben megrendezésre került egy konferencia azzal a címmel, hogy Láttuk-e, hogy jön?

Alcíme: A társadalomtudomány sikerei és kudarcai a kelet-európai politikai átalakulásban.

A rendezők az ELTE Bölcsészettudományi Karának Társadalomfilozófia és Etika Tanszéke és a MUKSZ (Budapesti Könyvszemle) voltak. Később kiadták a beszédeket, ezt a könyvet kaptam nemrég kölcsön és mondhatom, különös, izgalmas gondolatokat találok benne.

A névsor önmagáért beszél. Sokan nincsenek már köztünk, de néhány név még ma is ismerősen hangozhat, akár a fiatalok számára is.

Nehéz kiragadni részleteket, hisz minden előadásban vannak nagyon izgalmas gondolatok. Hogy mégis egy különlegessel kezdjem, itt van például ez Rév István gazdaságtörténésztől:

 „A nyugat-európai elemzők azzal a példával szokták bizonyítani, hogy Kelet-Európában nem sejtették azt, hogy mi fog történni, hogy a kelet-németek 1989 nyarán hanyatt-homlok, ingóságaikat, autóikat hátrahagyva menekültek Nyugat-Németországba. Pedig, ha előre látták volna azt, ami történt, a berlini fal lebomlását, akkor nem tették volna mindezt. De nem nehéz következtetni arra, hogyha az összes keletnémet otthon ült volna tudván előre, hogy a fal majd le fog omlani, akkor talán a fal nem akkor omlik és nem úgy omlik, ahogy leomlott. Nem az történt volna, ami megtörtént. Talán jobb így, ahogyan történt. A kelet-németeknek is, meg a társadalomtudósoknak is. Talán jobb nem látni előre."

 Szóval, muszáj időről-időre elővennem ezt a kiadványt. Hozok egy olyan részt, amit ha most írt volna le valaki, aki már nem túl fiatal, azon egyáltalán nem csodálkoznánk. Szamuely László közgazdász mondatai így hangzottak:

„Visszatérnék az összejövetelünk kiinduló kérdésére: láttuk-e, hogy jön? … Kik azok, akik látták vagy látniuk kellett volna? A meghívottak? A jelenkori társadalomtudományok képviselői, a hazaiak, a külföldiek? A legális sajtóban publikálók, az illegális sajtóba írók (legalább már ilyen nincs, ezt behelyettesíteném: a kormányközeli és a kormánykritikus szavakkal – KÉ)? Vagy azok, akik egyáltalában nem mertek ilyesmiket publikálni, de netán gondolhattak ilyet? Némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy az előttem szólók többsége benyomásom szerint azt a véleményt vallotta, amire következésként én is eljutottam, nevezetesen: valójában sem ezek, sem azok, sem amazok olyan nagyon másképpen nem látták a dolgokat előre. Sem belföldön, sem külföldön.

…

Az idő rövidsége miatt három kulcsmondatban előre elmondom álláspontomat:

Az első: történetfilozófiai értelemben a társadalomtudományok előre látták ezt a fordulatot.

A második: folyó történelmi értelemben – vagy ha jobb kifejezés -, aktuális történelmi értelemben mi, legalábbis a közgazdászok, tudtuk, hogy gazdaságilag ez a rendszer Kelet-Európában nem tartható, csődbe jutott. Sietek azonban hozzátenni: jómagam bizonyos voltam abban, hogy az összeomlás, ha bekövetkezik, nem az én életemben fog megtörténni.

A harmadik: amit nem tudtunk és ma sem tudjuk: mi az, ami jön?”

Hát igen...  

Sok ikonikus személyiség mondta el a konferencián a véleményét. Köztük Andorka Rudolf, aki a Közgáz egyetemen már az én időmben is (nyolcvanas évek) nagy tekintélynek örvendett. Ő tényleg egy szociológus ikon.

Már az élete is kész regény, jó lenyomata a korszaknak (1931-1997 között élt). A wikipédiáról néhány mondat:

Most azt hiszem, elégedett lenne a tegnapi események után. Tegnap volt az MTA 200. közgyűlése, amelyet reméljük, egy nehéz időszak záró akkordjaként értékelhetünk.

Szóval, az Andorka által elmondottak különlegesen érdekesek, muszáj részletesebben idéznem és kiegészítenem pár saját megjegyzéssel.

Hivatkozik arra, hogy 1987 végén Tellér Gyula felkérte őket, állítsanak össze egy helyzetelemzést: Tardos Márton a gazdasági,  Andorka a társadalmi, Bihari Mihály a politikai, Vitányi Iván pedig az értékek és a kultúra terén kialakult helyzettel foglalkoztak, fiatal munkatársakat is bevonva a munkába. Lett belőle Mozgó Világ cikk és könyv is. Itt, ebben a kis kiadványban egy nagyon tömör összefoglalást olvashatunk. Az benne számomra a durva, hogy miközben a nyolcvanas évek végére utazunk vissza, mégis az az érzésem, hogy nem nagyon változtak a dolgok.

Picit rövidítve idézem a 16 pontba szedett tanulságokat, zárójelbe téve a magam mai, rövid kommentjeimmel:

1. A magyar társadalom távol van a szocialista ideológia által hirdetett egyenlőségeszménytől. (Hát igen, bőven vannak saját élményeim még abból a korszakból… Mára már ideológia sincs, hacsak nem vesszük a nemzetieskedést és egyéb horgokat, ahogy Kiss Judit Ágnes fogalmazott az interjúban, amit a Miért hagytuk, hogy így legyen? c. színházi est készítői számára adott.)
2. A magyar társadalom tagjainak 10-25 százaléka él szegénységben, hátrányos társadalmi helyzetben, amely arány a nyolcvanas években nőtt. (Biztos, hogy ma sem jobb a helyzet, 20-25 % körüli!)
3. A magyar társadalom szerkezetében a hatalom igen fontos, talán a legfontosabb differenciáló dimenzió, a hierarchia csúcsán az állami és pártbürokrácia, illetve más felfogás szerint az értelmiség áll. (Khm… definiálni kellene, ki volt akkor az értelmiség és ki számít ma annak és izgalmas lenne tudni, azon belül hogy alakultak a viszonyok.)
4. Az állami redisztribúció szerint rendeződő hierarchia mellett létezik a piaci viszonyok szerinti hierarchia. (Na, ebben aztán sokat ’fejlődtünk’, ne menjünk nagyon messze, lett egy „új típusú eredeti tőkefelhalmozódásunk”, idézve az idősebb Lánczit. Épp az imént hallottam egy Oszkó Péter előadást idézve ismerősömtől, hogy Oszkó mutatott egy ábrát arról, a közép-európai országokban hogyan aránylik a társadalmi vagyonon belül a felső 1 % tulajdona. Természetesen Magyarországon a legmagasabb az arány: az összvagyon 34 %-a van a felső 1 % tulajdonában. Ez kirívóan magas arány az EU átlagán belül is!! Nem mondom, hogy minden magánvagyon maffiamódszerekkel jött létre, de ahogy ma egyre jobban kikristályosodik, bizony elég magas az ilyen arány is.)
5. A második gazdaság egyre nagyobb szerepe. (Igen, a gmk-k, a kis családi gazdaságok, kertecskék fontos szerepet töltöttek be a legvidámabb barakk életében. Nem volt kérdés a szabadidő helyes eltöltése sok családban…)
6. A lakáshoz jutás a magyar társadalom nagy részének egyik legneuralgikusabb problémája, és ebben a tekintetben nagyon lényeges társadalmi egyenlőtlenségek érvényesülnek. (Ez sajnos ma is ugyanígy van!)
7. A településtípusok között is igen erős társadalmi hierarchia érvényesül, a főváros lakói vannak a legelőnyösebb és az aprófalvak lakói a leghátrányosabb helyzetben. (Itt se tudunk sok változásról beszámolni, habár néhány vidéki nagyváros – és környezete - sokat fejlődött az oda települt nemzetközi multinacionális tőkének hála, illetve döntően az EU-s forrásoknak hála, voltak települések, ahol egészen látványos projektek valósultak meg.)
8. Az infrastrukturális beruházások elhanyagolása miatt a városfejlődés megkésett. Ennek egyik következménye a nagytömegű ingázás a falusi lakóhelyek és városi munkahelyek között. (Szerintem a tömegközlekedés vidéki viszonylatban sokat romlott azóta, tudok olyan régiókról, ahol szinte reménytelen a bejutás munkahelyekre, iskolába. Rengeteg infrastrukturális fejlesztés történt az elmúlt évtizedekben – víz-, szennyvíz, gáz, közutak -, ugyanakkor a fenntartás főleg a ’csodálatos’ rezsicsökkentésnek hála, nem biztosított. És nagy előnyt élvezett a közúti közlekedés.)
9. Az 1970-es évektől kezdve a társadalmi hierarchia csúcsán és legalján csökkentek a mobilitási lehetőségek: nehezebbé vált más rétegekből az értelmiségbe bejutni, és nehezebbé vált a szakképzetlen munkásságból kilépni. (Ez a mutató nagyon sokat romlott az elmúlt érában!)
10. A magyar társadalom tagjai más országok lakosaihoz képest igen sok időt töltenek naponta munkával, elsősorban a második gazdaságban végzett munkák és a hosszú háztartási munka miatt, tehát a magyar társadalom tagjai aránytalanul nagy erőfeszítéseiknek köszönhetik életszínvonaluk javulását, illetve az 1980-as években a romlás elkerülését.
11. Az 1960-as évek közepe óta a felnőttek halandósága egészen megdöbbentő módon romlott.
12. A családok gyermekszáma az egyszerű népességreprodukcióhoz szükségesnél mintegy 10-15 százalékkal kevesebb, így a népesség fogyása elkerülhetetlen lesz. (Sajnos itt is drámai romlásról kell beszélnünk. Egy nagyon friss beszélgetés erről a témáról: ITT)
13. A magyar egészségügyi ellátás igen rosszul működik és mind a betegek, mind az egészségügyi személyzet elégedetlenségét váltja ki, továbbá valószínűleg lényeges szerepet játszik a magyar népesség rossz egészségi állapotában. (Legyen inkább itt egy ’no komment’!)
14. Az oktatási rendszer számos vonatkozásban rosszul működik, a szükségesnél alacsonyabb műveltségi szinttel bocsátja ki a tanulókat, és a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának és fennmaradásának egyik lényeges tényezője. (Ezt ma is írhatták volna, pontosan ez az egyik legnagyobb probléma, a legnagyobb feladat az új kormányzat előtt.)
15. A magyar társadalomban értékválság van. (Szerintem ez most nem érvényes! A Tisza elmúlt két évi tevékenysége számomra azt üzeni, a társadalom érzi, hogy mi a helyzet. Ezért is lett ennyi önkéntes, ezért lett ez egy óriási összefogás, ami itt a választások előtt lezajlott. Nem mondom, hogy minden kristálytiszta a számomra, de optimista vagyok és remélem, egy nagyon jó, fejlődésnek induló időszak elején vagyunk most valóban!)
16. Az 1950-es évek első fele óta folyamatosan nőtt az öngyilkosok száma, terjedt az alkoholizmus, romlott a társadalom tagjainak lelki egészségi állapota, az utolsó években megjelent a drogfogyasztás. (Sajnos itt is van bőven tennivaló, főleg az alkohol és a drogfogyasztás terén. És amiben nagyon bízom még, az a tömegsport támogatása, a sport értékrendszerének az átalakítása. Nem akarok itt stadionozni…)

Végkövetkeztetés a szerző részéről: társadalmi válság felé tart az ország. Amit a szociológia tehetett, azt megtette: feltárta, megmutatta a valóság tényeit! A diagnózis tehát elkészült, de sok kérdés maradt még ettől nyitva. Az, hogy az adott rendszer egyáltalán lehetett-e volna jobb, hogy milyen az ideális rendszer, hogy hogyan tovább stb. (Ezek a kérdések ma is érvényesek.)

Tömegesen kommunikálunk?

Tudom, hogy már most is hosszú az írásom, de még egy témát muszáj behoznom! A tömegkommunikációt! Amivel kapcsolatban azt hihetnénk, abban az időben még minimális volt a szerepe. Pedig nem!

Szekfű András szociológus, filmtörténész mondatai egészen különösen hangoznak nekem:

„Én is azt hittem, hogy majd az unokám életében fog csak összeomlani a rendszer.

…

Az évfordulókon is két kérdés vetődött föl: mi történt az utcákon, és hogyan mutatja vagy nem mutatja be a tömegkommunikáció, ami történt. A március 15-i tüntetéseknél például 1972 óta több-kevesebb eltéréssel azonos jellegű tüntetés volt 1988-ig, kisebb-nagyobb összeütközéssel, gumibottal, őrizetbevételekkel. A közlési gépezet eleinte totális elhallgatással reagált, néhány napos késéssel jelentve be rendzavarók letartóztatását, majd 1987-88-ban eljutottunk oda, hogy a rádió már aznap késő este beszámolt.

1988, 1989 és 1990 összehasonlítása viszont drámai és végül tragikomikus módon adta tudtára a közönségnek a helyzetet. 88-an még igyekeztek agyonhallgatni. 89-ben megjelent a tömegkommunikációban is a kétféle tüntetés, a hivatalos és az ellenzéki, és akik ott álltunk a Parlament előtt, bizony borsódzó háttal jó néhányan odaképzeltük a földművelésügyi épület padlására az 56. október 25-i hóhérokat. (Nem lőtt senki.) 1990-ben pedig már a pártállam ellenzéke egymással veszett össze a televíziós közvetítés mikéntjén illetve az élő adás elmaradásán. A tömegkommunikáció itt is az idők jelen volt.”

Aztán idézi Esterházy Pétert, aki egy holland dokumentumfilmben ezt mondta az 1989. június 16-i Nagy Imre temetésről:

„(…) Akkor fogtam magam, és hazamentem tizenegykor, mert nem akartam már ott maradni, és a temetőbe se akartam kimenni. És hazamentem, és igényem volt, hogy bekapcsoljam a televíziót, és a végét televízión nézzem meg, hogy elhiggyem. Mert… mert olyan volt az egész, mint egy álom. Annyira nem volt valóságos, hogy a magyar miniszterelnök odajön, és letérdel Nagy Imre előtt… azok, akik egy héttel ezelőtt még azt mondták, amit mondtak. És akkor ez egyik napról a másikre változik. Tehát kellett néznem az állami televíziót, mert az egy hivatalos dolog… Nekem, ugye, nagyon fontos a futball. Hiába voltam kinn egy fuballmeccsen, azért akkor volt biztos a dolog, ha másnap a sportújságban azt olvastam, hogy ennyi és ennyi volt az eredmény. Valami ilyen primitívség működött bennem, akartam látni, hogy ez ugyanolyan valóságos dolog, mint az esti mese a gyerekeknek, mert azt is a televízió sugározza…”

Eszembe jut az a tizenkét interjú, amelyeket Schlanger András készített a Miért hagytuk, hogy így legyen? esthez. A téma az volt, hogy mi az értelmiség felelőssége abban, hogy a rendszerváltáskor annyira jól induló Magyarország mára oda jutott, ahova. A legtöbb interjúnál én is ott voltam, ahol nem, azt felvételről láttam. Iványi Gábortól Romsics Ignácon, Sz. Bíró Zoltánon és Bod Péter Ákoson át Kiss Judit Ágnesig és Lannert Juditig kérdeztünk embereket erről. Én, mint a produkció menedzsere, szervezője, mindenese. Többeket ismertem személyesen is a megkérdezettek közül. A válasz annyiféle volt, ahány ember. És ez nem is csoda. Hiszen ki-ki milyen területről jött, mi a számára fontos téma, mennyire vannak saját tapasztalatai, élményei.

Ezért is nagyon fontosak a társadalomtudományok, mert mi, emberek sokfélék vagyunk, ugyanakkor csak együtt vagyunk képesek élni, építeni, fejlődni. Nagyon nem mindegy, ki vezet minket, milyen elvek alapján; mennyire vagyunk okosak, mennyire rendelkezünk információkkal, képesek vagyunk-e a kritikus gondolkodásra, tudunk-e tanulni a hibáinkból.

Koskovics Éva

A felhasznált fotók sajátok.