Péntek Orsolya új könyvének címe: Itt is istenek vannak

Csavargókönyv

Igen, ez utóbbi amolyan alcím, miheztartás végett. A Kalligram adta ki, nemrégen.

Igazi utazókönyv, de jó lehet a szobában ülve, vagy esténként, az ágyban fekve is olvasni. Én is ott kezdtem. Aztán utazott velem.

„Minden családban van fő folyam és mellékág”

Péntek Orsolya könyvei engem mind elvarázsoltak. De ez az új, a csavargókönyv különösen.

Miközben nagyon más személyisége, családi háttere, tudása lehet (van!), mint nekem, mégis lépten-nyomon párhuzamokba futottam, olyan eseményeket, élményeket idézett fel ebben a tizenöt évet felölelő történet folyamban, amelyek számomra is ismerősek voltak. És olyan városokról beszélt, amelyek többségéhez nekem is jó emlékeim fűződnek. Persze ő sokkal otthonosabb mindenhol, hiszen nincsenek nyelvi akadályai, ahogy teheti, útra kel, mondhatni, igazi, szabad ember, gyakrabban látogatja ezeket a kedvenc városait, mint én Mádot. Ami nagyon nincs meg számomra, nálam még hiányoznak, azok a portugál élmények. Pedig életem első vízumát Portugáliába kaptam meg életem első nyugati útja előtt (1983-ban…), de aztán valahogy mégsem sikerült akkor odáig eljutnom. Leragadtam Spanyolországban. De ez egy nagyon régi történet, az enyém, és már meg is írtam. Hát igen… én is szeretek írni az utazásokról, ez nagyon is közös bennünk.

Az első mondat, amivel kezdtem ezt az írást, egy a sok közül, amelyeket kiírtam magamnak a könyvből. De – belátom –, így önmagában, idehányva, kiragadva a szövegkörnyezetből (jajj, ezek a szavak milyen zsigeri érzeteket indítanak be bennem…) lehet, hogy nem mindenkit hat meg úgy, mint engem, aki nagyon is jó elő- és utógondolatok közül ragadtam ki magamnak. Ezért óvatos is leszek inkább az idézetekkel, illetve hagyom, mindenki úgy élje meg és arra figyeljen fel a könyvből, ami számára a legjobb, legszemélyesebb.

De nem bírom ki, mégis morfondírozom tovább magamban ennek a témának a mentén. Mert én is érzem, hogy a mi családunknak is van fő folyama és vannak mellékágai. És persze el is tudom magyarázni magamnak, mitől lett a fő fő, és gondolkodhatok rajta (szoktam is), vajon miért halványultak el egyes (mellék)szálak. Sok történet, akár egészen régi történetek is vannak ezek mögött, de ha csak a szüleink kapcsolatrendszerére gondolunk vissza, már akkor, a tőlük kapott mintázatokból, kötődésekből megfejthetjük a legtöbb kérdéses kapcsolatrendszert.

Az írónő családja soknemzetiségű, sokfelől jöttek ők. Ami egy nagy áldás és egy nagy nehézség is egyben. Hisz tudjuk, egészséges dolog a keveredés, ugyanakkor ott lappang a gyökértelenség veszélye mögötte, hiszen nem könnyű 'valamilyennek' lenni, ha tudjuk magunkról, sok másmilyen is van bennünk. Én csak egyetlen hasonlóról, messzi gyökerekről tudok, ez pedig a névadó családom, az apai ág, akikről egyik kedves rokonomnak hála pár éve megtudhattuk, hogy valahonnan ők is Zágráb környékéről jöhettek Mádra. Még az is lehet, hogy ismerték egymást a Péntek Orsolya és az én felmenőim. Ha nagyon spirituális akarok lenni, akkor mondhatom, hogy biztos! Miért is ne engedjek meg magamnak egy kis fantáziálást? Elvégre van írói szabadság, vagy nem? A kötődés azonban egészen más akkor, ha még él is ott valaki, ha van ott legalább egyvalaki, akihez visszajárhatsz, de minimum, ha még megtalálod a sírokat a temetőben. A kötődés számomra nagyon is ismerős érzés, fogalom, ráadásul, ahogy öregszem, egyre erősebbnek érzem. Mégiscsak ide hozok még egy mondatot a könyvből, ehhez a témához:

„A negyedik generációnak már nem lehet csak úgy visszamenni. Otthon lenni. Azt nem lehet.”

Péntek Orsolya korábbi könyvei is a családja történeteire épültek, azoknak is a mediterránium a helyszíne, beleértve Pécset is. A Vénusz jegyében, Pécs regénye egészen fantasztikus utazás, évszázadokon át visz magával, miközben felfedezhetjük magunknak (akár újra) Pécset is, megismerhetjük a város mélyebb rétegeit. Erről is írtam annak idején, ITT!

Csavargás

A felfedezés-élmény most alaposan kiterjed földrajzilag, Európa déli részeire, Bécsbe, sőt, egy kicsit még feljebb, Krakkóra is.

Jajj, ez a lengyel dolog engem annyira megérintett, hogy elképesztő! Ezt a részt a végén hosszasabban ki fogom másolni, azért, mert a lengyel barátaim általában el szokták olvasni a fordítóprogram segítségével az írásaimat és nagyon szeretném, hogy ezt ők is olvassák (nagyon szurkolok, hogy ezt a könyvet lefordítsák majd olasz, horvát, lengyel, portugál nyelvekre is!).

Én ugyan csak egyszer utaztam hosszasan, néha elhagyatottan, pénz nélkül, magányosan az életemben, de (közben is, illetve persze főként utólag) óriási élmény volt, nagy ajándéka az életemnek. Ha nem lenne férjem, több mint harminc éve, meg két fiam, akkor biztos, hogy többször is nekivágtam volna felfedező utaknak. Hisz megvolt korán a beavatás. Mert igen, van annak valami varázsa, az egyedül való utazásnak, miközben néha tényleg lehetnek nehezebb, akár depresszív napjai. Főleg, ha egyébként is sok a feldolgozatlan traumája az embernek. Többségünk pedig cipel ilyeneket. De többségünk még magának se meri bevallani, nem képes szavakba foglalni, nem tudatosodik benne. Ebben a könyvben azonban nagyon is megmutatkozik a sötét oldal, az érzékek és a fájdalmak szintén is utazunk személyes történetekben, látványban, illatokban, ázunk bőrig, fázunk, éhezünk és éljük át azt az élményt, mennyire igaz az is, hogy milyen fontos, milyen könyv legyen az utazó társa egy út során. Sose felejtem el, azon a bizonyos első, nyugati úton, útitársam, miután neki vissza kellett fordulnia (ellopták az útlevelét), én pedig egyedül kellett folytassam az utamat, otthagyta nekem Szerb Antal Utas és holdvilágát. Jobbat nem is tehetett volna velem. Istenem! Milyen értelmes, érzékeny, klassz srác volt még akkor…

Olaszországtól Horvátországon, az Isztrián át Krakkóig

Na, hát ezt tette velem ez a könyv. Nem elég, hogy repkedtem vele messzi városokba (miközben élőben éppen Szicíliában utazgattunk), eszembe juttatott egy csomó saját történetet is.

A huszonkét fejezetből a legtöbb helyszín olasz. Trieszt (kétszer is, igaz, az kicsit monarchiás, szóval nem teljesen, tipikusan olasz mégsem, ha úgy vesszük; és igen, itt így vesszük), Firenze, Milano, Anacapri, Róma, Velence, Lecce. Egyedül Leccében nem jártam. Jót mosolygok magamban, hogy miközben mi épp Szicíliát próbáljuk befalni, Cataniától Siragusán át Taormináig, azalatt az írónő éppen Genovában csavarog. Olaszország megunhatatlan, felfoghatatlan hely. Utazásainknak legalább a kétharmada ehhez az országhoz köthető. Jó, hogy a férjem beszél olaszul, ha nem is tökéletesen, de ez tényleg rengeteget hozzátesz az élményhez. Mert az olasz emberek borzasztóan kedvesek, minél délebben vagyunk annál inkább. És folyton belefutunk olyan élményekbe is, hogy ők valahogy másképp értelmezik a kereszténységet, a szolidaritást, a vendégszeretetet, mint mi. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak ezek a dolgok, még ha a hatékonyságuk nem is biztos, hogy jobb, mint nálunk. Mindenesetre a hangulat, a közérzet biztos, hogy sokkal egészségesebb, emberibb náluk. Már megint nem a könyvről mesélek, de csak azért, mert megláttam a jegyzeteim között ezt a következő mondatot. Már megint idézni fogok:

„A dóm (Firenze) közelében könyves sátor, sebtében felhúzott műanyag falú alkalmatosság, olyasmi, amiben a bálnákért gyűjtenek aláírást, a nők elleni erőszak ellen vagy a méhekért. Mindegy. Valamiért, ami alig valakit érdekel, csak a földi élet múlik rajta.”

Hát, erről beszélek! Ott ez természetes, nem pedig üldözendő, civil huncutság. Ha értitek, mire gondolok…

Később, amikor már nagyjából kész vagyok ezzel az írással, keresek még pár saját fotót a posztomhoz, épp figyelmeztet a fotóalkalmazás, hogy kilenc évvel ezelőtt ilyenkor mi is Genovában voltunk. Na, ez már aztán a szinkronicitás netovábbja, de tényleg. Nincs mese, kell keresnem saját fotókat Krakkóról is, ha már… Találok!…

Genova:

Semmi különös kép, előtte épp egy csodálatos palotát néztünk meg, és aztán fenn megláttam azokat a madarakat.

Persze Budapest végig ott van, mint otthon, mint háttér, mint hely, ahonnan újra és újra el kell menekülni. Viszonyítási alap, a nyelv, a magyar nyelv, a felnőtt élet középpontja. 

Annyira meghatott, hogy visszaemlékezett 1993 Erzsébet napjára, amikor óriási hó esett azokban a napokban. Igen, november 20-án volt az esküvőnk, épp abban az évben. És akkora hó esett, hogy alig tudtunk kijönni a templomból, aztán a vacsora után hazamenni. Fenn laktunk akkor a Szabadság-hegyen.

Sok mondatot idéznék szívesen, de inkább olvassátok el feltétlenül a könyvet!

Gyönyörű a szöveg is, a képek, a leírások, az árnyalatok festőművészhez méltóak, tényleg nagyon érzékletesek. Utazunk városról-városra, korok között is jövünk-megyünk, megtapasztaljuk az időjárási viszontagságokat, belemerülünk a lelki bugyrokba, de közben nagyon is kapcsolódunk a közeghez, a többi emberhez, élőkhöz, elmúltakhoz, valaha voltakhoz és már nem élőhöz, majd eljutunk egy olyan fokozatba, ami szerintem a könyv egyik csúcspontja is, legalábbis nálam szinte harsonák zengtek, amikor odaértem, azt olvastam. Mert miközben keressük és meg is találjuk többször istent, miközben gondolkodunk (igen, mindketten) azon, mit jelent magyarnak lenni, egyszer csak elkap az indulat és ennél jobban még tán soha nem írta le senki, hogy mit érzünk ebben az országban sokan, hogy hová vezetnek a mások bűnei, a történelem csapásai; hogy egy rohadt nagy elázás, történjen éppen Lisszabonban, hogyan tudja felnyitni a szemedet és kiszakítani belőled a sérelmeket, a fájdalmakat, az indulatokat, amelyek marnak belülről, de nem tudod helyére tenni őket, nem engeded meg magadnak, vagy magad sem érted, kitől-mitől vannak és határozzák meg az életedet, a teljes valódat.

Félek, hogy csak így a magam megélése, a magam keresetlen szavai alapján beszélek itt össze-vissza, nem tudom, mennyire számít ez könyvajánlónak és mennyire egy önreflexiós gyakorlat, mint minden könyv tulajdonképpen, de nekem most ez a könyv kimagaslóan sokat adott. Úgyhogy be is fejezem inkább, mert tényleg félek, hogy túlmagyarázom, hosszú lesz és nem olvassátok el, amit írok. A könyvet feltétlenül!!

Szép a fedele is, Giorgione Vihar című festményének felhasználásával. Érdekes megnézni hozzá a festményt!

Lengyel barátaimnak!

És akkor a lengyel, krakkói részből az ígért részlet, a lengyel barátaimra való tekintettel és azért is, mert annyira szép és én is annyiszor megélem velük, hogy milyen erős szálak kötnek minket össze.

Még előbb hozzá egy három évvel ezelőtti kép krakkói utunkról:

Persze ez is kiragadott lesz…

„Krakkó

…

Semmi sem úgy működik, ahogy várnám, de kezdettől bízom a lengyelekben. Ha én idegen is vagyok mindenhol, a lengyelek annak, aki magyarul beszél, nem idegenek.

Megpróbálom, megtalálni a szobát. Lepusztult kis lyuk, mégis barátságos és valahogyan ismerős. Amikor sikerül lehúznom a háború előtti rolót, az nyekeregve, keservesen araszol lefelé, ahogy a nagyszüleim lakásában. Még a gurtni is ugyanolyan, piros-fehér csíkos. Ettől megnyugszom. Biztonságban érzem magam a redőnygurtnitól. Nevetek magamon, amíg elalszom.

…

A felemás tornyú Mária-templomba belépőt kell fizetni. A nő, aki kiadja a jegyet, rám pillant, aztán a kezembe csúsztat egy spanyol nyelvű papírt. Ezek szerint itt is spanyol vagyok – ránéztire. Görög szoktam még lenni, de a leginkább olasz. Visszaadom. Nem mintha valószínű lenne, de megkérdezem, magyarul nincs-e ilyen. Az arca rám ragyog, a mosolya betölti a portásfülkét. Beletörik a nyelve abba az egy-két kedves magyar mondatba, amit elmond. Nem is egészen értem. A jegyet visszaveszi, kiad egy másikat, egy olcsóbbat, és odacsúsztatja a magyar papírt. Évek telnek el, a templom emléke elhomályosodik, összekeverednek a gótikus ívek az összes többi európai gótikus templom íveivel, a Máriák átfolynak egymásba: a tenger Máriájának temploma a Santa Maria in Trastevere, a Santa Maria Maggiore és a többi az idővel egyetlen térré épül, de a krakkói pénztárban ülő nő váratlan, felragyogó mosolya és a mozdulat, ahogy az üvegablakon kicsúsztatja a magyar nyelvű szöveget, soha nem homályosul el az emlékezetemben.

Közel húsz éve fel tudom idézni bármikor. Miért is? Mert a magyarok közt nem tudtam magyar lenni. Itt – életemben először – igen.

Máskülönben lenyűgöz az épület. Nem sok templomban érzem az istent, és főleg az istenanyát jelen lenni – vagy inkább úgy mondanám, nem jobban, mint a villamoson vagy a fürdőszobában reggel hatkor.

Itt igen.”

És igen, mi is megnéztük Leonardo Hermelines hölgyét, mi is kóvályogtunk a Kazimierzben, a férjem felmenői között is van egy lengyel szál, Mádon pedig tudjuk, 1844-ben befogadtak jónéhány lengyel menekültet. És a legjobb, hogy vannak Mádon olyan lengyel barátaink (akik a mi régi házunkat vették meg), akik krakkóiak, akikkel angolul beszélünk, ami persze nem olyan zökkenőmentes, mint kellene, de fél szavakból is értjük egymást.

És akkor hadd fejezzem be egy friss, szicíliai templom képével, ami Siracusában, a Könnyező Madonna temploma, egy modern épület, nem olyan régi csodának köszönhetően építették.

Mert állítólag csodák mindig vannak.

Talán ezekre is nyitva kell állni, akárcsak az utazásra, vagy a gondolataink, az érzéseink őszinte megfogalmazására. Egyik sem olyan könnyű. Ezek közül talán a legkönnyebb mégis a csodára várás. Legalább valamibe lehet kapaszkodni közben. 

Mindenesetre én az olvasást, mint legkézenfekvőbb megoldást mindenkinek ajánlom!

Koskovics Éva

Mádról jöttem