Sikerült zavarba hoznom a precíz svájciakat! Előbb csak az épületet akartam megnézni, aztán megláttam, Fellini kiállítás van, ezért gondoltam, na, azt mindenképp látni kell! Aztán a pénztárnál mondták, az csak pénteken nyílik. Csodálkoztam, mert a prospektus szerint már egy héttel korábbi pénteken kezdődött el. Ettől annyira meglepődtek, hogy azonnal kaptam egy plusz jegyet, ajándékba, fájdalomdíj gyanánt. Valószínűleg ritkán nézegetnek már prospektusokat az emberek, jellemzően inkább mindenki mindent az interneten néz meg, így talán ezért nem tudhattak róla, hogy elírták a dátumot.

Még szerencse, hogy Fellini bevonzott, mert – kvázi neki köszönhetően - végül mindent megnéztem!

Gyertek, megmutatok pár dolgot!

A zürichi Kunsthaus, azaz művészeti múzeum 1910-ben nyílt meg, azóta negyedik alkalommal bővítették. A képen a régi épületek:

2020-ban adták át ezt az új épületet, amelynek tervezője a híres angol építész, David Chipperfield.

Az új épületre azért is volt szükség (2 ezer négyzetméter!), hogy a három fantasztikus magángyűjteménynek (illetve azokból létrehozott alapítványi gyűjteményeknek) megfelelő tere, helye legyen: a főleg impresszionista és korai modernista (fegyvergyáros) Bührle gyűjtemény mellett az expresszionista és fauvista (Vadak) Merzbacher kollekcióról és az amerikai absztrakt Looser gyűjteményekről van szó. Önmagukban ezek története is érdekes, képzelhetitek! Annyira érdekes és gazdag volt a kiállításanyag, hogy ezekre a történetekre nem nagyon jutott időm, csak futtában olvastam el róluk néhány dolgot. De majd legközelebb célirányosan megyek, vagy utána olvasok jobban.

A régi és új épületek közötti átjárást egy hosszú, föld alatti folyosó biztosítja, amely önmaga is egy látvány, egy performance. A méreteit, arányait jól mutatja a kép:

Jellemző az én magyar beállítottságomra, hogy amikor először benéztem a folyosóra, az volt az első ösztönös reakcióm (sok-sok magyar építkezést, beruházást látva kívülről-belülről), hogy a mennyezeti világítás még nincs készen, ezért valami biztonsági burkolatot tehettek fel rá (kvázi zacskókra gondoltam...), mégse a vezetékek lógjanak a látogatók feje fölé. Aztán rájöttem viszonylag hamar, ezek mégsem lehetnek azok. Mármint zacskók. Nem csupán a műanyag mivoltuk miatt, ami Svájcban egyébként is másfajta elbánásban részesül, mint nálunk, hiszen nem gyűjtik szelektíven. Csodálkoztam is ezen nagyon... De folyton elkalandozom... Szóval, amikor elolvastam, pontosan mit is látok, valójában mik ezek a nem-zacskók, sajnos rá kellett ébrednem saját korlátoltságomra... Istenem! Hát Zürichben vagyunk, nem az EU-projektek, a félkész, pláne befejezetlen építkezések országában!

Már csak egy ilyen fogadókép miatt is gondolhattam volna ezt azonnal, nem is tudom, hogy képzelhettem. Ekkora mezeivirág csokrot életemben nem láttam, mint ami a pultot díszítette!

Hiába, a művészethez nyitottnak, befogadóképesnek kell lenni!

Aztán természetesen nagyon is befogadtam hamar, sőt, következő pillanatban már nagyon tetszett is amit látok, sőt, azóta is fogannak bennem a gondolatok, mi mindent kellene le-scannelni még időben (vagy már most is késő?) a saját környezetünkben, Magyarországon… De mindjárt jön a bővebb magyarázat is, érdekes lesz! Csak még egy kis személyes...

Azért is különleges ez a mű számomra (főleg így utólag), mert a férjemhez és a gyerekeimhez hasonlóan ’Éliás fia’ az alkotó (csak tudjatok róla, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy a skandináv nyelvekben ez a ’…son’ jelentése). Ha életem párja tudta volna, micsoda különlegességet rejt ez az épület, biztos, hogy velem tart ide. Bár, reggel még én sem tudtam. Ahogy ő elindult (bepakolva a kocsiba a biciklit) egy Zürichtől jó kétórás autóútra lévő Greenderwaldba, az Eiger-gleccserhez bicajozni (érthető módon ide nem tartottam vele), én utána ébredtem rá, hogy leginkább valamilyen kulturális programhoz lenne kedvem. Meg akartam nézni Chagall csodás ablakait (sokadszor is) a Fraumünsterben, de sorakozni kellett volna, belépős lett a belépés, előtte pedig elidőztem a Grossmünsterben, annak ablakaiban gyönyörködve, ezért Chagall ilyen formában most kimaradt. Aztán mégsem, mert a kiállításon kaptam belőle is.

A különleges ablakok készítője (egy kis ízelítővel):

Izsák áldozata és a bűnbak:

A Grossmünster főbejárata előtti szoborcsoport is látványos volt! Már csak ezért is megmutatom, mielőtt teljesen elmerülnénk a Kunsthaus-ban.

Mi ez a 'kunst'?

Szóval, visszatérve a gyanús képződményekre a folyosó mennyezetén, képzeljétek, valójában faragott, mégpedig milliméteres pontossággal megalkotott carrarai márvány testek voltak! Az Ólafur Elíasson (vagyis Elías fia, Ólafur!) alkotta hét darab amorf formájú márvány testek pedig nem mások, mint a dél-izlandi Diamond Beach-re került jégtömbök másai, amelyek egy gleccserről szakadtak le. Az alkotó éveken keresztül követte az átalakulásukat, az olvadásukat, ezért scannelte folyamatosan őket. Azzal pedig, hogy márványba foglalta őket, azt akarta szimbolizálni, hogy a tartósság nem mindenre igaz, főleg nem a környezetünkre. Ezzel akarta felhívni a figyelmet a riasztóan gyors éghajlatváltozásra. Az is izgalmas, hogy épp egy ilyen folyosót díszítenek ezek, ami a régit köti össze az újjal. És az is jelenthet valamit, hogy a mennyezetre helyezték ezeket a tömböket, nem a földre. Ennek üzenetét azonban nekem nem sikerült megfejtenem.

A múzeum állandó kiállításai mellett mindig vannak időszaki kiállítások is, én most – ugye Fellinit még sajnos nem láthattam, helyette viszont megnézhettem – az egészségügyi, Take care: Art and Medicine c. kiállítást.

Számomra a legnagyobb meglepetést egy fantasztikus performance hozta, amit életem egyik nagy vizuális élményeként éltem meg. Pipilotti Rist egy zürichi művész, 1962-es születésű, a városban több helyen is vannak dolgai. Itt, a múzeum előtti téren is van egy oszlop, ami olyan, mint egy nagy szál virág. A bejárati ajtó fölötti üvegben láthatjátok a tükörképét (imádom ezt az arany kaput!).

Ennek a műnek (performance-nak) a címe Pixelwald Turicum, 2021 (Turicum volt a mai Zürich területén lévő római kori település neve).

Úgy érzed magad a kristályok között, mintha egy elvarázsolt erdőben járnál. Vagy valami trópusi tengerben, világító tengeri élőlények között. Kagylók. Azt is írta a művész, hogy kristály kagylók. Némelyeknek még farkincájuk is van... Mivel fel vannak függesztve, folyamatosan mozgolódnak, be is lehet menni közéjük.

A zene, a színek és a fények váltakozása összehangolt, valami hihetetlen harmónia árad az egészből, nem akarsz eljönni, legszívesebben befeküdnél közéjük (én erre adtam is volna lehetőséget, bár az is lehet, hogy felmérték, akkor tényleg ottmarad mindenki, nem akarnak majd eljönni onnan). Csak bámulsz, hol buta vigyorral az arcodon, hol nyeled a könnyeidet a meghatottságtól.

A fő kiállítás

A fent említett magánygyűjtemények, illetve azon részük, amelyek az alapítványokba kerültek, elképesztően gazdagok. Csak néhány kedvencemet mutatom itt meg, tényleg, csak jelzés értékkel, de nehéz lenne mondani a nagy nevek közül olyat, akinek nincs köztük képe.

Miro:

Chagall:

Picasso:

Klee:

Krisztina barátnőm kedvence, Jawlensky (Helene sötétkék turbánban):

Mary Cassatt (milyen ritkák a női festők!...):

Renoir dáliái:

... és nyári kalapjai:

Ez a Modigliani sem maradhat ki:

Na és Kandinszky:

És folytathatnám...

Nehéz leállni, de önmérsékletet gyakorolok.

Egyébként sok módja van annak, hogy lehet, hogy kell becsábítani a 'népeket' - ahogy ezt Mádon mondanák - a múzeumokba. Nálunk is rengeteg, izgalmas program van, a Múzeumok Éjszakájától a színházak időnkénti beköltözésén át a kibérlési lehetőségekig. Itt is épp egy céges fogadáshoz készülődtek, ami egyáltalán nem zavarta meg az élet rendjét:

Az új múzeumi szárny nagyon hívogató. Hiába tudod, hogy több helyen is beléphetsz a múzeumba és át tudsz menni az egyik épületből a másikba a föld alatt, azért az mégiscsak nagyon vonzó, amikor egy óriási aranykapun léphetsz be egy impozáns épületbe. Csak ráteszed a kezed a kilincsre és már nyílik is az az óriási kapuszárny.

Ahogy bejutsz, az ugyancsak látványos földszinti térben a falon egy óriási vászon. Ez ki másra is emlékeztethet, mint az előző kiállító művészre, Yoko Ono-ra. Gondolnátok, hogy jövőre már kilencven éves lesz? Olvasom a prospektusban, hogy a kiállítás egész művészi karrierjének válogatott darabjait mutatta be, de főleg a korábbiakat. A hatvanas-hetvenes években befutott békepárti, feminista művész hol radikálisan, hol játékosan, humorosan közvetítette ezeket az értékeket. És közvetíti ma is, máig is. Szívesen megnéztem volna. Nem hinném, hogy az üzenetei aktualitásukat vesztették volna, sőt. Az Imagine-ről pedig kinek ne Lennon jutna azonnal eszébe?

Kaptatok tőlem egy kis csokrot. Ha már csokor, akkor a kiállítás elején is volt egy, csodás liliomillatot árasztva.

És hogy szolgál a kedves egészséged?

Az egészségügyi témát körbejáró kiállításról csak nagyon röviden. Végülis - írja a prospektus - miért is ne úgy tekintsünk a betegségekre - ahelyett, hogy csupán egy rendszerhibának élnénk meg azt -, mint egy kreatív folyamat felé vezető útra, hajtóerőre? És tényleg!

Hat témát járt körül, köztük a gyógyszerek aranykorát, a járványokat és pandémiákat (minő meglepetés...), illetve az alternatív medicinát, a kiegészítő kezeléseket. Humorral, művészettel, figyelemfelkeltéssel. Minden kiállításra érvényes, hogy vezetéssel sokkal érdekesebb, informatívabb. Erre különösen érvényes lehet. De nálam ez most nem fért bele.

Láttatok már erényövet? Én most igen:

Egy kis (bizar) visszaemlékezés:

És egy másik:

És egy 'műalkotás' az orvosi hulladékokból:

Valójában nagyon, rettenetesen jó dolog elmerülni a művészetben. Persze ha az jó, ha meg tud fogni.

De ez a kiállítás is bizonyította, hogy nagyon hosszasan nem időzhetünk benne, vagy ha sikerül is, utána biztos, hogy jön a nagy büdös valóság. Ha pedig egy művészben van társadalmi felelősségérzet (márpedig sokukban volt és van), akkor összeköti a kettőt, felhívja a figyelmet, megmutatja, érzékelteti, üvölti, kiemeli, vagy éppen próbálja emészthetővé tenni. 

Mert van mit emészteni...

Utolsó, ha úgy tetszik, záró képnek (mindent én fotóztam, igaz, csak telefonnal, ezért elnézést a minőségért!) megkeresem nektek a legszebb virágos fotómat Svájcból (nem könnyű választani). Ez legyen az én hozzájárulásom a művészeti élményekhez!

Három lesz a legszebb, mert különböző kategóriák! Egy falusi, és két kiránduláson készült, vadvirágos:

A kék virág az encián (a sárgával együtt különösen szép), a fehérről fogalmam sincs, kis pamacsok, ilyet még nem láttam, valami elképesztően gyönyörű volt!

További szép nyarat, ha van rá lehetőségetek, nézzetek szépeket, vigyázzatok a természetre és főleg magatokra!

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

#mádróljöttem