Nem lázálom! Náray, Austen, Bartók (Imre!)
2022. február 13. írta: CoachCo

Nem lázálom! Náray, Austen, Bartók (Imre!)

books-1655783_960_720.jpg

Már többedik ember mondja nekem a napokban telefonon, on-line - ahogy most innen a karanténból kommunikálok a világgal -, arra volt jó a covid, hogy végre pihenhettem, olvashattam kedvemre. Nyilván hozzátartozik a történethez, hogy akikre gondolok, mind három oltás után kaptuk el, egyikük sem volt nagyon beteg, mind ezzel a mostani, enyhe változattal találkoztunk, szóval tényleg érezhettük magunkat úgy, mintha egy szanatóriumban lennénk, nincs más dolog, mint kivárni a végét, ülni a fenekünkön, illetve feküdni.

A magam részéről sokat olvasok, nem kell hozzá betegség sem. Szerencsére tudok rá időt szakítani, de leginkább van rá igényem, régi szokás ez már nálam. Az utóbbi években sokkal több időt tudok szánni erre a legkedvesebb hobbimra, mint régebben, amikor még éltem a gyerekes anyák tipikus életét budapesti munkahely, nagykovácsi élet háttérrel, küzdve az elemekkel. Egy-egy könyv hónapokig is eltarthatott. Legfeljebb a mesekönyvek hullottak ki esténként a kezemből, amikor hullafáradtan küzdöttem a "mégegyeeet!" -démonával.

Elcsépelt javaslat már, ki ne hallotta volna, hogy időnként érdemes kilépnünk a komfortzónánkból. Elcsépelt, de igaz. Sok módja lehet ennek. Valójában most, az utolsó olvasott könyvemet befejezve, még a poszttraumatikus hatásokon dolgozva tudatosodik bennem, bakker, nekem most mindhárom utolsó könyvet sikerült úgy kiválasztanom, hogy mindnél erősen kiléptem a komfortzónámból. Ha keresni szeretnék három, egymástól fényévnyire lévő könyvet, amelyeknek semmi, de semmi közük egymáshoz és csak háromféle, egymástól egészen távoli ízlésvilágú embernek ajánlanám őket, akkor keresve sem találhatnék jobbakat, mint ezeket:

  • Náray Tamás: Volt egyszer egy varrodám
  • Jane Austen: Meggyőző érvek
  • Bartók Imre: Lovak a folyóban

Bár, talán az első kettőben van némi átfedés. Olvasni szerető nőtársaim közül bizonyára sokan ismerik, sőt, kedvelik mindkettőt. Ha keresek, talán a második kettőben is lehet közös: igazi irodalmak! Igaz, az egyik már meglehetősen koros, a másik viszont szinte még ropogósan friss, kortárs. De! Mégis van bennük közös! A család, mint háttér! Igen, ez mindháromban nagyon erős vonulat. De lehet enélkül könyvet írni? Nem is tudom...

Náray korábbi könyveit is olvastam. Valójában engem elképesztett az, hogy egy volt neves divattervező, aki később festményeivel is komoly sikereket ért el, így tudjon történeteket mesélni. A párizsi divatvilágról írt könyve izgalmas volt, a családi történet, melynek főszereplője a fiatal lány, Zarah, pedig igazi sodró, kalandos, szórakoztató olvasmány. Ez a legutóbbi könyve viszont sokszor kifejezetten bosszantott. Bár, ha jól tudom, nem vallotta be, hogy önéletrajzi könyvről van szó, egyértelmű, hogy az lehet. Épp azért is érdekelt, azért vettem rá magam, hogy időt szánjak egy 600 oldalas könyvre. Igen, helyenként ráfért volna egy alapos húzás, több szerkesztés, de mégsem tettem le, mert kifejezetten érdekelt, mi sül majd ki belőle, miért hagyta el az országot. Jól sejtettem. Eléggé egyértelműen kiderült. Persze fogalmam sincs, mennyire adja vissza a könyv a valós történetet, de hasonló céglenyúlásokról, cégfelvásárlásokról bőven hallhattunk az elmúlt időszakban, úgyhogy nem volt újdonság és nem volt hihetetlen. Náray önfényezése, prédikációi (például a kertészüknek reggeli kávézások közben tartott kiselőadásai) időnként megfeküdték már a gyomromat, még ha a tartalmukkal többnyire egyet is értettem. Ugyanakkor valahol akkor is azt mondom, jó, hogy megírta ezt a könyvét is, mert lehet, akik őt olvassák, nem olvasnak Átlátszót, Tasz-jelentéseket, HVG-t és más tényfeltáró sajtótermékeket még kevésbé, úgyhogy talán némi edukációs haszna is lehet a könyvnek. (Tudjátok, van egy ilyen becsípődésem, hogy mindenben próbálom megkeresni a jót, az értelmet.) Ez a fajta sznobizmus, manír, ami Nárayból jön, tudom, hogy sokakat idegesít. Valahogy én tőle mégis elfogadom, azt hiszem, erősen hozzájárult a brand-jéhez is. Leginkább azért érdekes személyiség számomra, mert rendkívül tehetségesnek tartom, erős egyéniség, nem megalkuvó, vállalja magát és a véleményét.

fashion-show-1746587_960_720.jpg

 

A másik könyvet, az Austen-t nem jutott volna eszembe mostanában kézbe venni. Régen, nagyon régen faltam ezt a fajta irodalmat, de mostanában valahogy nem jut eszembe. Néha egy-egy kosztumos film azért jöhet. Viszont ezért jó, ha az ember olvasó klubba jár. Olyanokat olvas, amiket különben nem biztos, hogy olvasna. Láttam, nem is egy vastag könyv, gondoltam, belenézek, felelevenítem a régi emlékeket. Aztán nem tudtam letenni. Elvarázsolt Jane Austen különleges nyelvezete, hangulata. Láttam magam előtt az unatkozó angol úri családokat, jót mulattam a sznobizmus eme kiteljesedett, viruló világának olyan hiteles ábrázolásán, hogy szinte filmszerűen elevenedtek meg lelki szemeim előtt a jelenetek. Az sem zavart, hogy pontosan lehetett tudni elejétől fogva, mi lesz a vége a történetnek, mégis annyira jó volt megtenni azokat a pici lépéseket, amelyek odáig vezettek. Olyan jó volt megélni, hogy lelepleződik a kirafinált hozományvadász, és, hogy az önreflexió bizonyos fokáig el lehet juttatni olyan embereket is, akikről ezt korábban nehezen képzeltük volna. Sőt, a csúcs az volt, amikor ráébredtem, Jane Austen tényleg mindent tudott az emberekről. Lehidaltam attól, hogy milyen hibátlanul megfogalmazta már a maga idejében a mostanában köztudatba került szóhasználattal élve a reziliens személyiség lényegét:

"Anne szemlélődött, figyelt, elgondolkozott, s végül belátta, több ez, mint lelkierő vagy beletörődés - az alázatos lélek lehet türelmes, az erős értelem elszántságot sugall, ámde itt többről van szó; itt a lélek rugalmassága a vigasztalódás hajlandóságával párosul, azzal a képességgel, hogy a dolgok jó oldalát tekintse, hogy mindig elfoglalja magát, s ezzel terelje el gondolatait önmagáról. Ez csakis a természet adománya lehet, az égiek legnagyszerűbb ajándéka; és Anne most már az isteni kegyelemnek látta, hogy barátnője minden szükségben kiegyensúlyozott tud maradni."

Nahát-nahát! Azt hittem, dögunalom, kinőttem már én az ilyen regényekből, erre tessék, szakmai háttéranyagot is találok benne… Már megint hamar ítélkeztem, ejnye-bejnye. Közben észrevétlenül elkezdem megint tejjel inni a teát. És kifejezetten többet teázom... Jajj de régen voltam Angliában, de hiányzik!

literature-3091212_960_720.jpg

 

És akkor, amikor itt tartok éppen, még fel sem ocsúdok az élményből, na erre tényleg kell inni egy teát... még mielőtt újabb olvasnivaló után nézhetnék, jön a felismerés: valószínűleg elkaptam én is a covidot. Pár napja már vannak gyanús jelek, a férjem is épp benne, ugyan két negatív gyorsteszt eredményem is van már, azért nem árt egy PCR. És természetesen a megérzés stimmel, pozitív. Nem volt véletlen az a két előző esti hidegrázás és beájulás az ágyba.

Szóval akkor most igazoltan punnyadhatok, nincs is nagyon máshoz kedvem, erőm. Szerencsére nem tragikus, lázam nincs, csak nincs kedvem, erőm semmihez. Kivéve az olvasást. Na, ez az a helyzet, amikor napközben is, egész nap olvashatok, minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Mi is legyen akkor a kiválasztott? Itt van ez a Bartók Imre könyv, ami annyi díjat kapott, mindenféle listákon elől szerepelt. Benne volt a karácsonyi csomagomban, és a közeli terveimben. Valahogy ráéreztem, hogy meg kell adni a módját. Kivárta az idejét. Ez nem az a könyv, amit úgy esténként, elalvás előtt, hol félórát, hol 1-2 órát olvasgatva, szépen lassan végigolvasol. Már az első mondat felkelti a kíváncsiságomat. Hisz van ez a kis grafomániám, csak köztünk szólva, néha még el is játszom a gondolattal, hogy... aztán elvetem, de azért megírok megint egy családi történetet. És akkor így kezdődik a könyv:

„Ha még egyszer valaha regényt írnék, alighanem egyetlen motívum körül forogna az egész, jól szerkesztett, világosan határolt, kontúros képpel kezdődne és érne véget.” Nocsak…

Aztán hamar ráébredek, nem ilyen egyszerű a bartóki világ. Zavarba ejt. Bevallom, nem olvastam még semmit a szerzőtől, pedig igyekszem követni a magyar kortársakat. Jó sokan vannak, hál’istennek. Rögtön érzem, ez valami különleges pasas. Nézem, ’85-ben született. Az hamar átjön, hogy egy őrült, hogy fel kell készülnöm rá, nem egy egyszerű lineáris történetről lesz itt szó, ellenben olyan szógazdagság és nyelvi leleményesség fogad, hogy szinte beleszédülök. Mióta én is tanulok kreatív írást Péterfy-től, sok dolgot veszek észre, amit korábban nem. Külön izgalmas, ha egy író ír magáról. Az is, ha emlegetik a kreatív írás kurzusokat… Az is érdekes, amikor családi viszonyokról, különböző korosztályokról, szülői szerepekről olvashatok. Meg amikor bekúsznak egy történetbe különleges szálak, kilép a történet a normális, hétköznapi keretekből, sőt, dimenziókból, amikor nem tudod, hogy most ez egy játék, valami vicc, vagy megőrült-e valaki, az író, a főszereplő, vagy éppen te magad, az olvasó. Az biztos, hogy zseniálisan ír Bartók. Lenyűgözően. Néha mégis azt érzem, mindjárt eldobom a könyvet, nem bírom tovább. Aztán belenézek a kritikákba. Olvasom, hogy korszakos mű, zseniális szerző, stb. Tehát nem tehetem le. Különben is, van időm, kitartás. Azt mondta Péterfy, az a jó könyv, ami megdolgoztat. Akkor ez kiváló. Időnként felröhögök. Aztán pár mondattal később kiráz a hideg, mert annyira tűpontosan fogalmaz.

Ha az előző két könyvre kellene reflektálnom, akkor mondom, hogy sem a túltengő önbizalom, sem az üzleti élet mocska, vagy a sznobizmusnak még véletlenül sem, még híre sem található meg a sűrűn teleírt majd 400 oldalban. Bár egy kis mocsok-feeling itt is bejön az irodalmi díjak osztogatásának köntösében.

De a világ jóságába és az örök szerelembe vetett hit sem juthat erről a könyvről eszönkbe, bár ez utóbbi azért, a szerelem keresése nem áll távol szerzőjétől, akarom mondani, a főhőstől. Ellenben olyan jó pesszimista, igénytelen életmódra berendezkedett élet, ahogy kell egy harmincas, írói babérokra törő, csalódott pasitól, természetesen a válást követően, akinek az előző könyve jó nagy bukta, így nem csoda, ha a depresszió, sőt, annak magasabb szintje, némi masszív halálvágy fel-felsejlik többször is. Mint itt, ahol arról mereng, mit hagy majd maga után, ha meghal (ezek a mondatok már!!):

„…Zsófinak talán igen, neki hiányozni fogok, ahogyan ő is hiányzik nekem, mégis megmentettem az életét. És hát a Jerikónak is kell legyen valahol féltucatnyi értő és empatikus olvasója, akik törődéssel gondolnak majd rám, a távolból ismeretlenül is, ez az egyik csoport tehát, bár feltételezhető létszámát tekintve túlzás talán csoportnak nevezni, mondjunk akkor halmazt, egy halmaz, annyian vannak benne, ahányan, ebben senki sem találhat kivetnivalót. De ott van mellette az a másik halmaz, és aligha túlzás azt mondani, hogy ez már jóval népesebb az előzőnél, ahol kevésbé rajonganak értem, roppant változatos emberek összessége ez, egész népek, országok és kontinensek férnek ebbe a halmazba, mindazok a milliárdok, akik ismeretlenként tökéletesen közömbösek irántam, emiatt aztán igazán nem szabad elkeseredni, hiszen mindannyian így vagyunk ezzel, az amerikai vagy az indiai államfőt és néhány világsztárt leszámítva, de ott vannak még azok is, akik ismeretlenül is ismernek, azok, akik egyszer, valahol, belelapoztak az egyik könyvembe, és akikben azóta is hol zavaros, hol egészen konkrét ellenszenv él velem szemben, igen, velem szemben, mégis mi volna személyes ezen a földkerekségen, ha nem éppen ez, az író és az olvasó közti kapcsolat, nem a közösségi oldalakon és a főzőműsorokban és a könyvbemutatókon, hanem a könyvek lapjain zajlik ez a találkozás, ha minden stimmel, akkor mindkettejük életében roppant fontos találkozás, ők tehát, ezt el kell mondani, akár bevallják maguknak, akár nem, végső soron örülnek távozásomnak, és amennyiben mégsem, hát csak azért, mert meggyőződésük szerint már megszületnem sem lett volna szabad.”

Ütős, nem!? Imádom, amikor a drámában benne van a humor, az önirónia. Talán mégsem ez az a mondat, amivel a legtöbb olvasót szerezhetném most a könyvnek… A nálam sokkal értőbbek, irodalmilag képzettebbek szerint korszakos könyv. Mindenesetre örülök, hogy elolvastam.

Annak is örülök, hogy vége. Mármint a betegségnek. Nem volt nagy szám, két napig esett nagyon jól feküdni, aztán semmi. Volt egy kis disztópiás lebegésszerű állapotom így együtt a könyvvel, abszolút passzolt az olvasmány a háttér állapotomhoz. De nyaralásra semmiképp ne ezt vigyétek majd magatokkal! De szerintem tényleg jó, érdemes elolvasni! Sőt, szerintem mindhármat! Még ha az irodalmilag igényes, kifinomult ízlésű olvasók meg is vetnek netán érte, hogy ezt mondom. Mert ahhoz, hogy rálássunk a világunkra, megértsünk bizonyos embereket, helyzeteket, ki kell néha néznünk a buborékainkból, ki kell lépnünk a komfortzónánkból!

Akár könyvek segítségével.

 

Koskovics Éva

 

Fotók: Pixabay

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr6117476424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása