Gondoltam, nem megyek Amerikába - csak olvasok (és írok) róla
2019. július 13. írta: CoachCo

Gondoltam, nem megyek Amerikába - csak olvasok (és írok) róla

Michelle Obama könyve kapcsán

children-2883627_960_720.jpg

Biztos sokaknak megvan Wahorn András rendszerváltás körüli 'klasszikusa', az Emigráns dal, ami így kezdődik: 'Gondoltam elmegyek Amerikába...'

A folytatást nem írom ide, mert csúnya, de szerintem azért olyan Wahornosan vicces is, és sajnos vannak benne ma is ütősen hangzó mondatok. Valahogy ez jutott elsőre eszembe, amikor azon gondolkodtam, milyen címet adjak ennek a mai bejegyzésemnek. Nem lesz rövid, de 10 perc alatt azért végigolvasható. 

Senkit nem akarok rábeszélni, hogy menjen el Amerikába, ott se fonják kolbászból a kerítést (viszont építik...), ott sem egyszerű mindenkinek az élete, ráadásul nem is olyan egyszerű oda eljutni, ott is félnek az új életre vágyóktól (azért is így nevezem őket!)

Remélem, érdekes dolgokat tudhattok meg az USA ez előtti (Melániát megelőző) elnökfeleségéről, életükről, a kulisszák mögötti dolgokról. Persze, az én szemüvegemen és gondolataimon keresztül...

img_20190712_122422.jpg

Az amerikai álom

Azt gondolnánk, az a bizonyos amerikai álom már a múlté, de az az igazság, hogy Obamáék története bizonyítja, hogy nem teljesen. Valójában nem csak az ő történetük álomszerű, de sok más elképesztő, hihetetlen történetet ismerünk, amelyek azt bizonyítják - nem csak Amerikában! -, hogy semmi sem lehetetlen.

Azért azt tényleg nem gondolta volna a világ még a kilencvenes években sem, hogy hamarosan fekete elnöke lesz az USÁ-nak.

Nagyon érdekes a könyvnek az a része, ahol hosszasan ír a saját családjáról, a gyerekkoráról, milyen volt Chicagóban felnőni egy népes család tagjaként. Férje családjáról is ír később, amikor már Barack is belép a történetbe: sok közös és sok nagyon is eltérő van a két famíliában. De az, hogy ők összekerültek, valahogy nagyon sorsszerűnek tűnik. Amennyire a könyből és a médiából ez számomra átjött, tényleg nagyon rátaláltak egymásra, nagyon összeillő pár ők ketten. Jókor voltak jó helyen és nem riadtak vissza, éltek a lehetőségekkel.

Az amerikai rémálom

Az USÁ-ban van egy olyan rémes probléma, ami szerencsére nálunk ismeretlen. Ez a fegyvertartásból, annak hagyományosan liberális jellegéből adódik. Ha ez nálunk ismeretlen dolog is, azért a közbiztonság itt sem mindenhol tökéletes és itt is hallani időnként horror történeteket. Ezért is írok róla.

Sajnos Amerikából sokszor hallunk iskolai vérengzésekről, sok városban voltak és vannak bandaháborúk, amelyek rettegésben tartják az ártatlan embereket is. Egy ilyen történetet követően, egy ártatlanul áldozatul esett lány iskolájába ment el Michelle Obama egy alkalommal és így számol be róla:

„- Őszintén szólva – kezdtem bele -, tudom, hogy sok mindennel küzdötök itt, de senki nem fog egyhamar megmenteni benneteket. Washingtonban a legtöbben meg se próbálják. Sőt, sokan azt sem tudják, hogy a világon vagytok. (nem mondom, őszinte beszéd, nem kertel, semmi máz…K.É.)

Elmagyaráztam az ott ülő diákoknak, hogy a fejlődés lassú folyamat, és ezért nem tehetik meg, hogy csak ülnek, és arra várnak, hogy megváltoznak a dolgok. Sok amerikai nem akar adóemelést, a kongresszus pedig át sem engedne ilyen típusú költségvetést, úgyhogy nem várható sok milliárd dollárnyi beruházás az oktatásba, sem csodás átváltozások a közösségeikben. Úgy tűnik, még a newtowni borzalmak után is, hogy a kongresszus blokkol minden olyan intézkedést, amely megakadályozná, hogy egy fegyver rossz kezekbe kerülhessen. A törvényhozóknak fontosabb, hogy a kampányukhoz adományt kapjanak a Nemzeti Lőfegyverszövetségtől, mint hogy megvédjék a gyerekeket. Piszkos dolog a politika, jelentettem ki. Úgyhogy erről az oldalról nem tudok semmi igazán felemelőt vagy bátorítót mondani.

Folytattam azonban, hogy egy másik ajánlatot tegyek. A javaslatom egyenesen a South Side-i (saját gyerekkori lakóhelye) énemből fakadt: Használjátok az iskolát!

Ezek a gyerekek épp az imént egy órán át meséltek nekem a tragikus és nyugtalanító történeteikről. De emlékeztettem őket arra, hogy ugyanezek az események bizonyítják a kitartásukat, az önbizalmukat és azt, hogy képesek küzdeni. Biztosítottam őket arról, hogy már rendelkeznek mindennel, ami a sikerhez szükséges. Itt ülnek egy ingyenes oktatást nyújtó intézményben, rengeteg elkötelezett és gondoskodó felnőttel körülvéve, akik fontosnak tartják őket. Körülbelül hat héttel később, a helyi üzletemberek adományainak köszönhetően, a Harper diákjainak egy csoportja meglátogatott minket a Fehér Házban. elmentek a Howard Egyetemre is, beleszagolni, milyen is a felsőoktatás. Remélem, el tudják képzelni, hogy egyszer ott tanulnak majd.”


A kezdetek

De menjünk vissza kicsit az időben! Amikor felmerült, hogy a férje bekerülhetne az állami törvényhozásba, az tényleg nagy fejtörést okozott a számukra. Barack nagyon lelkes volt, a feleség viszont kevésbé.

„...nem tartom sokra a politikusokat, éppen ezért nem rajongok azért az ötletért sem, hogy a férjemből politikus legyen. A politikáról többnyire az újságokból tájékozódtam, és ez alapján semmi sem tűnt különösképpen jónak vagy produktívnak. Barátságom Santita Jacksonnal adott némi ízelítőt abból, hogy a politikusoknak milyen sokat kell távol lenniük az otthonuktól. A törvényhozókra jobbára úgy gondoltam, mint holmi páncélos teknősökre, akiknek vastag a bőrük, lassan mozognak, és az önös érdek hajtja őket. Úgy véltem, Barack túl őszinte, túl sok merész terve van ahhoz, hogy elviselje azt a kemény, időhúzó gyűlölködést, amely a springfieldi kupolás székházban munkált. A szívem mélyén hittem, hogy van jobb megoldás is arra, hogy egy jó ember hatással legyen a környezetére. Egészen őszintén pedig úgy gondoltam, hogy elevenen fogják felfalni.

A tudatom mélyén azonban már sorakoztak az ellenérvek is. Ha Barack hisz abban, hogy helye van a politikában, ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Ki vagyok én, hogy elfojtsam az ötletet, még mielőtt egyáltalán megpróbálta volna? Végül is ő az egyetlen ember, aki biztatott, amikor ott akartam hagyni a jogászi karrieremet, és ugyan megvoltak a maga aggályai azzal kapcsolatban, hogy a városházán vállaljak állást, de ennek ellenére támogatott. Most pedig ő az, aki több munkahelyen is dolgozik, részben azért, hogy kompenzálja az alacsonyabb fizetésemet, amit elfogadtam, hogy teljes munkaidőben lehessek jótevő a Public Alliesnál. Az együtt töltött hat év alatt egyszer sem kételkedett a megérzéseimben vagy a képességeimben. A reakciója mindig ugyanaz volt: „Nyugi. Meg tudod csinálni. Majd megoldjuk valahogy.”

Így hát áldásomat adtam az első hivatali jelölésére, megspékelve persze némi házastársi figyelmeztetéssel:- Szerintem sok frusztrációval fog járni – intettem. – Ha megválasztanak, mindent beleadsz majd, és semmit nem lehet elérni, akármennyire igyekszel is. Az pedig az őrületbe fog kergetni. - Lehetséges – felelte Barack derűs vállrándítással. – De az is lehet, hogy tudok valami jót tenni. Ki tudja? - Pontosan – mondtam én is vállat vonva. Nem az én dolgom, hogy lelohasszam az optimizmusát. – Ki tudja?

Barack Obamát 1996 novemberében választották meg Illinois állam szenátorának.

Ez már egy későbbi kép a családról, egy hivatalos fotó az elnökről és szeretteiről:

 official-portrait-1174537_960_720.jpg

 

Feketék és fehérek

Érthető módon sokszor beszél a könyvben a feketék témájáról. Sok élménye volt azzal kapcsolatosan, hogy a sok fehér ember között ők ezekben a körökben (de már az egyetemen is) jócskán kisebbségben voltak és sokszor érezték kellemetlenül, feszengve magukat. Legalábbis az volt kellemetlen, hogy ez miért kellemetlen még mindig és miért van az, hogy bizonyos helyeken feltűnően kevesen vannak.

Amikor az USÁ-ban valaki szenátor lesz, tipikusan beköltözik Washingtonba és viszi magával a családját is. De vannak, akik ingáznak. Ugyan 2008-ig, amíg elnök lett Obama, még sok idő telt el és sok dolog történt, de már itt, 1996-ban fontos dolgokról kellett döntéseket hozniuk: költözzenek-e a fővárosba, vagy maradjanak-e Chicagóban, hova járassák a lányokat iskolába, Michelle dolgozzon-e tovább a régi helyén, stb. Örömmel ment el egy, a frissen megválasztott szenátoroknak és házastársaiknak (jellemzően feleségeiknek) rendezett egész napos tájékoztatásra. A várakozásával ellentétben ez azonban nem sokat segített, inkább egyfajta látványpékség volt, nem valós tájékoztatás. Így ír erről:

„Igazság szerint Washington összezavart a pompázatos hagyományaival és magasztos önbecsülésével, a fehérségével és férfiasságával, azzal, hogy a hölgyek külön étkeztek. A zavarodottságom mélyén valamiféle félelem lapult, mert akármennyire nem én döntöttem úgy, hogy ebben részt akarok venni, egyre jobban beszippantott. Akkor már tizenkét éve éltem Mrs. Obamaként, de ez fokozatosan új jelentést kapott. Bizonyos körökben immár úgy voltam Mrs. Obama, hogy azt akár lekezelőnek is érezhettem: az asszony, akit az ura határoz meg. Barack Obamának, a politikai rocksztárnak, a szenátus egyetlen fekete tagjának felesége voltam – annak a férfinak a felesége, aki olyan szívbemarkolóan és erőteljesen beszélt a reményről és toleranciáról, hogy most már csak úgy sugárzott felé az elvárás.

A férjem szenátor lett, de mintha az emberek egész egyszerűen át akarták volna ugrani ezt a lépcsőfokot. Máris mindenkit az érdekelt, hogy 2008-ban indulna-e az elnöki posztért."

 Érződött tehát, hogy Obamában ott vannak a megfelelő kvalitások.

Ti tudjátok, melyik állam merre? Íme:

usa-terkep-allamok_1.jpg

 

Aztán persze eljött 2008. Az a rémes időszak, amit – ismerhetünk ilyesmit közelebbről mi is, nálunk is van rá bőven példa – az jellemez, hogy egymás lejáratása sokkal hatásosabb eszközként működik, mint az értelmes párbeszéd, a valósnak tervezett üzenetek. Hitelesség, becsület, számonkérhetőség - mint fogalmak és értékek -  ilyenkor erősen háttérbe szorulnak. Ember legyen a talpán, aki ilyenkor ki tud igazodni, aki tudja, mit és hogy vegyen komolyan, kinek higgyen.

Ehhez kapcsolódóan Michelle egy érdekes, gyerekkori élményéből kiindulva mesél:

„Elsős koromban az egyik fiú évfolyamtársam arcul ütött. Az ökle úgy száguldott felém, mint egy üstökös, teljes erőből, a semmiből. Épp sorban álltunk ebéd előtt, és csupa olyasmiről beszélgettünk, amit a hat-hét évesek világában végtelenül fontos azonnal kitárgyalni… amikor puff, behúztak nekem egyet. A mai napig nem tudom, miért. A fiú nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy döbbenten, sajgó arccal bámultam rá, az alsó ajkam máris elkezdett feldagadni, és a szememet égették a könnyek. Annyira meglepődtem, hogy még haragudni sem tudtam, és hazarohantam anyámhoz.

A fiúval a tanárunk elbeszélgetett. Anya is bement az iskolába, hogy a saját szemével nézze meg ezt a gyereket, mert fel akarta mérni, mekkora veszélyt jelent… Ugyan nem lehettem fültanúja, de a felnőttek leültek beszélgetni. Büntetést is kimértek. A fiú szégyenkezve bocsánatot kért tőlem, és közölték velem, hogy többet nem kell aggódnom miatta. - Az a fiúcska csak félt és mérges volt olyasmi miatt, aminek semmi köze hozzád – magyarázta anya később a konyhánkban a tűzhely mellől, a vacsora kevergetése közben. A fejét csóválta, mintha jóval többet is tudna az egészről, csak nem akarja elárulni. – Rengeteg problémája van szegénynek.

Így beszéltünk a kötekedőről. Gyerekként egyszerű volt felfogni: a kötekedők riadt emberek, akik ijesztő emberek bőrébe bújnak. Felismertem ezt a típust DeeDeeben, a környékbeli keménykedő lányban, de Dandyben, a saját nagyapámban is, aki még a saját feleségével is goromba és undok tudott lenni. Azért támadnak, mert szoronganak. Az ember elkerüli őket, ha teheti, és szembeszáll velük, ha muszáj. Anya szerint – aki valószínűleg azt vésetné a sírkövére, hogy „élni és élni hagyni” – az a fontos, hogy sose vegyük személyes sértésnek a kötekedők sértéseit és agresszióját.

Ha ilyesmit szívünkre veszünk – nos, akkor komolyan megsérülhetünk.

Mindez csak az életem későbbi szakaszában okozott igazi nehézséget. Csak amikor már a negyvenes éveim elején jártam, és próbáltam támogatni a férjemet, hogy elnökké válasszák, akkor gondoltam vissza arra a napra, amikor elsősként ott álltam a sorban az ebédszünetben, és eszembe jutott, mennyire összezavarhat egy ilyen váratlan támadás, mennyire fájhat, ha  minden előjel nélkül megütnek.

2008 nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem nem aggódni az ütlegek miatt.”

 Kultúra

Ugye tudjuk, hogy az USA (is) kétpólusú, vannak a demokraták és a republikánusok. Obama demokrataként egy republikánus elnököt, ifjabb Bush-t váltotta. A kampány során persze véres harcot vívtak, ők ketten is és természetesen helyi szinteken mindenhol az adott jelöltek, de azt írja Michelle, hogy Bush megfogadta, ha veszít is, nem fogja nehezíteni az utódja munkáját, ez lesz minden idők legsimább elnöki hatalomátadása. Erre utasított minden létező kormányzati részleget. /Atyaég! El tudjuk ezt képzelni (nálunk)?/

Így fogalmaz:

„Mindennek az igyekezetnek a mélyén kedvesség volt, az ország őszinte szeretete, amelyet mindig is nagyra tartottam és csodálok.”

Azt is elmeséli, hogy a Bush lányok, akik azért jóval idősebbek voltak az ő lányaiknál, de két ciklust is a Fehér Házban töltöttek, megmutatták az Obama lányoknak a kedvenc helyeiket a házban, hol lehet csúszdázni a folyosókon, hol vannak a ház szórakoztató, izgalmas zugai. Laura Bush azt is elmondta neki, nyolc évvel ezelőtt vele ugyanilyen módon osztotta meg Hillary Clinton a dolgokat, elmondta neki, melyik iskolát ajánlja a lányainak (ahová a sajátjuk, Chelsea is járt), illetve azt is, hogy azt megelőzően 8 évvel pedig az ő anyósa, Barbara Bush osztotta meg a dolgokat Hillary Clintonnal. Lám, a nők milyen jól tudják működtetni a dolgokat, milyen praktikusak, alázatosak és emberiek! Nem hinném, hogy csak azért, mert csak másodikak a sorban! Nem részletezi, de egy finom megjegyzésből azért átjön, hogy a Trump házaspárnak való átadás valahogy más módon, más formában zajlott, kevésbé volt élvezetes, felemelő, nyitott…

 A beköltözéshez kapcsolódóan is olvashatunk érdekes dolgokat:

„Megtudtam, hogy a megválasztott elnöknek a szövetségi költségvetés 100 ezer dollárt biztosít költözésre és a berendezésre, Barack azonban ragaszkodott hozzá, hogy mindent mi fizessünk, a könyve után járó jogdíjakból félretett összegből. Mióta csak ismerem, ilyen volt: ha pénzről és etikáról volt szó, különösen óvatos lett, még a jog diktálta mércénél is magasabb elvárásokhoz tartotta magát. Létezik egy ősrégi bölcsesség a fekete közösségben: „Kétszer olyan jónak kell lenned, hogy feleolyan messze érj.” A Fehér Ház első afroamerikai családjaként ránk a színes bőrűek képviselőiként tekintettek. Tisztában voltunk vele, hogy bármilyen hibás döntést vagy tévedést felnagyíthatnak, a valódi súlyánál nagyobb határúra értékelhetnek.” – khm…

 

Ha egy nő igazán tenni akar

First Ladyként első igazi nagy akciója az volt, hogy elhatározta, elkezd egy nagy kampányt a gyerekkori elhízás ellen, az egészséges étkezés és a rendszeres testmozgás érdekében. Az USÁ-ban rengeteg az elhízott ember, a gyerekeknél ez pedig halmozottan súlyos probléma. Kiharcolta, hogy csinálhasson a Fehér Ház kertjében egy veteményeskertet, amiben iskolás gyerekekkel közösen ő maga is sokat tevékenykedett, sok időt fordított rá, hogy beinduljon, kapjon elég figyelmet és segítsen elindítani azt az üzenetet, hogy milyen fontos az egészséges táplálkozás és milyen sokszor magunk is tehetünk érte. Nagyon tetszik, ahogy erről mesél, a bénázásokat, a madarak és a kártevők tevékenységéről, arról, ahogy egyre többen a hatása alá kerültek a témának és egyre bőségesebb termésük lett. Ne képzeljen senki óriási területet, valamivel több, mint 100 négyzetmétert sikerült kialkudnia a szigorú gondnokságtól, ami azért később felment kb. kétszer akkorára. Vajon megvan-e még??

Hogy ez nem csak kamu és propaganda, ezt bizonyítja az alábbi történet is:

„És ami a legfontosabb, 2010-ben folyamatosan azon dolgoztam, hogy a kongresszus elfogadja az új gyermekétkeztetési törvényt, amely az iskolai étkeztetésben kiterjeszti a gyermekek hozzáférését az egészségesebb, jobb minőségű élelmiszerekhez, és – harminc év után először – növeli a visszatérítések arányát az államilag támogatott intézményi étkezések esetében. Bár boldog voltam, hogy általában sikerül távol maradnom a politikától és a politizálástól, ez az én nagy harcom volt. Ezért a célért kész voltam pofonoknak is kitenni magam. Órákat töltöttem telefonálgatással, szenátorokat, képviselőket próbáltam meggyőzni, hogy a gyeremekeink többet érdemelnek, mint amit kapnak. Végtelen hosszan tárgyaltam a kérdésről Barackkal és a tanácsadóival, mindenkivel, aki meghallgatott. Az új törvény szerint naponta 43 millió adag iskolai ebéd tartalmazott több friss gyümölcsöt és zöldséget, teljes kiőrlésű gabonát, alacsonyabb zsírtartalmú tejterméket. Szabályozta az iskolák területén elhelyezett árusító automatákból kapható csekély tápértékű élelmiszerek előfordulását. Eközben pedig támogatást nyújtott az intézményeknek, hogy helyi növények termesztésére alkalmas konyhakerteket hozzanak létre. Ezt egyszerű, igazán jó dolognak tartom: a gyermekkori elhízás megelőzésének hathatós, alapszintű módja.”

 Kis színes

Mindig vicces, amikor olyat hallunk, valaki ír a miniszterelnöknek, vagy az államelnöknek. Elképzeltem mindig, mekkora esélye lehet annak, hogy valóban célba ér egy ilyen levél. Most megtudhattam, hogy működött ez Obamáéknál: kb. napi 15 ezer levelet címeztek neki magánemberek. Természetesen volt rá egy stáb, aki ezt kezelte. Obamának az volt a kérése, minden nap válasszanak ki neki a kapott levelekből, üzenetekből tízet, tegyék be azokat az esti dossziéjába. Ezeket rendszerint este (éjjel), lefekvés előtt olvasta el, a széljegyen hagyva instrukciókat a stábtagoknak, mit válaszoljanak, mit intézkedjenek a dologgal kapcsolatban.

Mesél persze az öltözködéséhez, megjelenéséhez kapcsolódó témákról is, mennyire unta, hogy folyton tökéletes frizurát kellett mutatnia, ami nála nem egyszerű és milyen fárasztó volt az az irdatlan mennyiségű utazás, ami ezzel járt. De az is kedves sztori, amit az angol királynővel kapcsolatban elmesél. Nem igazán tartotta be Michelle a protokollt, megfeledkezett magáról, de a királynő egyáltalán nem vette fel, nagyon jó volt a kapcsolatuk, többször is vendégeskedtek Angliában. 

A vége

Nem részletezi az utolsó választást, de azért azt egyértelműen leírja, mennyire nem kedveli Trumpot. A választási eredményről is megtudhatjuk a véleményét. Nem tudom, van-e valahol tökéletes választási rendszer, minden bizonnyal az amerikai sem az. Az mindenesetre tiszteletre méltó benne, hogy sok nyilvános vitával jár, megmozgatja az egész országot, nem lehet elbújni a kérdések elől. Nehéz befutni olyanoknak, akikben nincs tehetség, akik nem tudnak hatni az emberekre, akik mögött nincs már jelentős teljesítmény.

Mindenhol gond (vagy fene tudja, mennyiben változtatna az eredményeken...), hogy az emberek jelentős aránya úgy gondolja, neki ehhez semmi köze, ő inkább kimarad az egészből. Vagyis a részvételi arány sehol nem tükrözi a teljes társadalom véleményét.

De azt sem tudjuk biztosan, mennyiben lenne más, ha mindenki szavazna? Mert mi is a valóság, mi alapján döntünk? Mennyire vagyunk tájékozottak, mennyire látjuk objektíven a dolgokat, mennyire hagyjuk befolyásolni, megvezetni magunkat? Trump, aki maga is bevallotta például 2005-ben egy tévéműsorban, hogy bántalmazott nőket, egy olyan férfitípust képvisel, amiből – valljuk meg -, itthon is láthatunk bőven. Legfeljebb kisebb anyagi háttérrel. De nagyon gyakran magas pozícióban.

Annak idején Hillary Clinton és Barack Obama két fő vetélytársként küzdött a demokraták elnökjelölti posztjáért és időnként az a harc sem volt a legszebb, legnemesebb. De amikor Obama nyert, mégis Hillaryt kérte fel külügyminiszterének, hisz tisztában volt a kvalitásaival. Mivel az USÁ-ban harmadszor nem választható újra az elnök, így tudható volt, hogy Obamáék után biztos más jön. Hillary tűnt a befutónak. A közvéleménykutatások is őt jósolták győztesnek. Persze tudjuk, manapság egy igazi demokráciában, ahol bombabiztos a rendszer, nagy csalásokra nincs lehetőség, mégis végig résen kell lenni, bármikor bedobható még valami váratlan bomba. Szóval, izgalmas volt, feszített tempó, amiből Obamáék is keményen kivették a részüket Clinton oldalán.

Hogy is volt?

„Végül Hillary Clinton majdnem hárommillióval több szavazatot kapott, mint ellenfele, ám az elektori kollégiumban Trump szerzett többséget. Pennsylvania, Wisconsin és Michigan államokban közel 80 ezer szavazattal kapott többet. Nem vagyok politikus alkat, úgyhogy nem próbálom meg elemezni az eredményeket. Nem töprengek azon, ki a felelős, és ki volt tisztességtelen. Csak azt kívánom, bárcsak magasabb lett volna a részvételi arány. Egész életemben kíváncsi leszek arra, vajon mi vitt rá annyi asszonyt, hogy egy nőgyűlölőt válasszon elnöknek egy kivételesen képzett női jelölt helyett.”

Matematika, pszichológia, szociálpszichológia, mágikus dolgok ezek! Az élet (különösen egy választás) tud nagy meglepetésekkel szolgálni!

Nekem még a köny zárása, a legutolsó gondolata tetszett nagyon, olvassátok:

„Hétköznapi ember vagyok, aki egyszer csak rendkívüli utazásra indult. Reményeim szerint az, hogy elmeséltem a történetem, mások történetei előtt nyitja meg az utat, mások hangját is hallhatóvá teszi, hogy egyre kevésbé számítson, ki honnan jött és hová tartozik. Szerencsés voltam, mert járhattam kővárakban, városi osztálytermekben és iowai konyhákban – miközben mindvégig próbáltam önmagam maradni, kapcsolatokat teremteni. Ha egy ajtó kinyílt előttem, én is kitártam az enyémet mások előtt. Végezetül ennyit szeretnék mondani: hívjuk be egymást azokon az ajtókon! Talán így kevésbé fogunk félni, kevesebb téves előfeltevést fogalmazunk majd meg. Szabaduljunk meg az előítéletektől és az általánosításoktól, mert csak fölöslegesen megosztanak! Így könnyebben rátalálhatunk mindarra, ami közös bennünk. Nem az a lényeg, hogy tökéletesek legyünk, vagy hogy végül mit érünk el. Hanem az, hogy erőt jelent, ha megismerhetnek és meghallgathatnak mások, ha megvan a saját történetünk, ha hiteles hangon szólalunk meg. Az pedig kivételes kegyelem, ha hajlandók vagyunk megismerni és meghallgatni másokat. Azt gondolom, így lehetünk többek.”

Lehet, hogy egyesek finnyáskodnak és azt mondják, a fele sem igaz, hatásvadász amerikai mese. Lehet, hogy vannak, akik nem hiszik el ezt az egészet, vagy máshogy látják. Még tán olyanok is akadnak, akik Trumpnak szurkolnak. Bár ezt el nem tudom innen, Magyarországról képzelni, mit lehet benne kedvelni... Remélem, sokan egyetértetek velem abban, hogy azért érdemes elgondolkodni a fentieken, és reménykedni benne, ha borzasztó dolog is a politika, egyre több értékes, hiteles ember szánja rá mégis magát, hogy a közelébe menjen és próbáljon javítani valamit ezen a világon. Mert ráférne! Nagyon!

 

És ha már Wahornnal kezdtem, vele is fejezem be:

"Csókollak benneteket magyarok!"

 

Lesz még egy írásom ehhez a könyvhöz kapcsolódóan a Lelkizónán (hétvégén), olvassátok majd azt is szeretettel!

 

Koskovics Éva

 

közgazdász, coach

(politikusokat nem vállalok! vagy kellene? hm... most megfogtam magam)

 

www.kokart.hu

www.treevision.org

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr6514941610

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.