Hogy is volt ez? Nagyik ha mesélnének... Mesélnek!
2019. április 23. írta: CoachCo

Hogy is volt ez? Nagyik ha mesélnének... Mesélnek!

book-2929646_960_720.jpg

Ha belegondolunk, a mi pár évtizedes életünkben mennyi új felfedezés született már,

mennyi technikai és nem-technikai újítás, felismerés tesz minket okosabbá, ügyesebbé, gyorsabbá, az egészen hátborzongató! De tényleg okosabbak vagyunk ezektől? Valóban jobban csináljuk az életünket az új tudásoknak köszönhetően? Hm. Ezen még gondolkodni kell. Ráadásul a tudással mindig az volt, hogy nem mindenkihez ért el, a többség kirekesztődött belőle, esélye sem volt. Bár voltak időszakok, amikor ezen próbáltak változtatni. Sőt, vannak emberek most is, akik ezt komolyan veszik.

Legalább nyissuk ki a fülünket, a szemünket, legalább azoktól kérdezzünk, akiktől (még) tudunk!

Mesék?

Hogy miért tartom ezt olyan fontosnak? Elmesélem mindjárt (hogy miért szeretek én annyira mesélni?...)

vintage-1592014_960_720.jpg

 

Hallgatom a Kapszlin a SOTE kutatóját, dr. Sőti Csabát, amint arról beszél, az életünkben hosszan kiható traumák, pszichés problémák, vagy egy-egy életbeli nehézség (legyen az testsúllyal való küzdelem, teherbeesési nehézségek stb.) okozói lehetnek akár:

  • korábbi élettörténetből fakadó dolgok,
  • születéskori élményekből maradóak,
  • illetve transzperszonális, felmenőinktől átörökített élmények.

Még közbe is kérdez egy fiatal srác: „ez azt jelenti, hogy mondjuk a nagyapámat érte egy rossz élmény, amit ugyan soha nem mesélt el nekem, de mégis nálam jelentkezhet annak a hatása? Mondjuk klausztrofóbiám lesz, mert ő egyszer bent rekedt egy alagútban vagy egy első világháborús bunkerben?”

Válasz: „Pontosan! Bebizonyosodott például, hogy a holokauszt túlélőinél a legtöbb hatás épp az unokáknál, vagyis harmadíziglen jelentkezik.” Erről már hallottam többször, ebben a témában tényleg sok kutatás zajlott.

Eszembe jut, hogy pár évtizeddel ezelőtt még egy ilyen mondatot senki nem vett volna igazán komolyan.

Kísért a múlt?

Még most sem hiszik el a legtöbben, hogy bizony attól, hogy egy-egy történetet (egy-egy családtagot, fekete bárányt) letagadunk, szőnyeg alá próbálunk söpörni, vagy el próbálunk mismásolni, átköltünk, az még nem jelenti azt, hogy a hatása ne élne, ne működne! Sőt, sokszor éppen akkor ’dolgozik’ ám igazán! Csak nagyon nem mindegy, mennyire vagyunk tisztában a háttérrel, a frusztrációk okozóival.

Persze nem lehet pontosan lemérni, meghatározni, kire mi mennyire és hogyan hat (hisz a hatások sokfélék, nagyon összetettek és mi magunk is sokfélék vagyunk, más az érzékenységünk), de egyre több tudás és bizonyíték van rá, hogy jó, ha beengedjük ezeket az új tapasztalatokat, jó, ha számolunk azzal, előbb-utóbb a legtöbb dolog kiderül.

man-3552247_960_720.jpg

 

Legutóbbi hasonló témában szerzett filmélményem Mészáros Márta utolsó filmje, az Aurora Borealis – Északi fény.

Mindenkinek ajánlom, csodálatos film, mint Mészáros Márta régi alkotásai is mind. Nem véletlen, hogy milyen filmeket csinált, hisz az ő élete is kész regény.

Aztán (három saját fotóval illusztrált történet): 

Ülök a mádi zsinagógában, hallgatom a BFZ kamarazenekarának előadását és nézem az arcokat. Már környékeznek a gondolatok, a bennem sokszor vissza-visszatérő kérdések, amikor Köves Slomó rabbi a két zeneszám között beszélni kezd és felemlegeti, milyen jelentős zsidóközösség élt itt Hegyalján és köztük Mádon; milyen békében tudtak élni a különböző felekezetek, milyen nagy hatásuk volt a csodarabbiknak (akiknek leszármazottai máig visszajárnak a temetőbe) és milyen nagy jelentőségű, hogy itt még jesiva (iskola) is működött! Ma egyetlen zsidó ember sem él Mádon, de a környéken sem sok. Többségük áldozatul esett a holokauszt rémének, akik pedig túlélték, általában kivándoroltak utána. Nem mindig jószántukból. Erről szól egy izgalmas könyv, Zahava Szász Stessel: Bor és tövisek Tokaj-Hegyalján (egy másik közeli településről, Abaújszántóról származó túlélő lánya által megörökítve).

Elkezdődik a következő zenemű és akkor már tényleg az jár a fejemben, mi járhat a többiek fejében. Vajon vannak-e az itt ülők között, akik vagy még nem éltek akkor, vagy nagyon kicsi gyerekként lehet némi halvány emlékük a zsidó lakosság elhurcolásának. Meséltek-e nekik a szüleik, nagyszüleik. Mi lett az itt maradt értékekkel, hogy kerültek új tulajdonosaikhoz, tudták-e valóban élvezni azok a családok…

Megvan hozzá a filmélmény is: Török Ferenc 1945 című filmje.

img_20190423_081359.jpg

 

Mindig átélek itt dolgokat. Mindig, ahányszor csak ide jövök.

img_20190415_175729.jpg

 

img_20190415_175650.jpg 

Nagyi projekt

Aztán valaki ajánl egy dokumentumfilmet, a címe: Nagyi projekt. Megnézem. Három fiatal srác, egy magyar (Révész Bálint, ő a rendező), egy német és egy angol forgat a nagyijával: a magyar nagyi holokauszt túlélő, a német családja nácibarát vol, neki is vannak ’szép’ emlékei fiatalkorából, amikor az iskolai ünnepségen olyan felemelő volt nézni, ahogy a náci zászlót lengette a szél, ők pedig énekeltek közösen szép náci dalokat. Aztán van az angol nagyi, aki kódfejtő volt a második világháborúban és utána is az angol titkosszolgálatnak dolgozott. Dolgozott (kémkedett) a nácik, aztán a kommunisták ellen, a férjével együtt. Nem semmi!

Ahogy a három idős nő beszél, megosztja az unokákkal a történetét, egészen más színezetet kap az egész, mint amikor egy hagyományos dokumentumfilmben mesélnek emberek. Ettől nagyon személyessé válik és sokkal hitelesebb, emberibb lesz. Különösen, hogy az angol és a német nagyinak még korabeli filmkockák, családi felvételek is besegítenek. Elképesztő történeteket ismerhetünk meg! Nagyon érdekes az is, hogy érzik ma: mintha mással történt volna, nem is velük!

Vannak olyan mondatok, amelyek nagyon ütnek! Mindhármuk arca, vonásai önmagában élményt jelent. A tekintetük, azok a pillanatok, amikor visszatér egy-egy emlék, érzés.

Például: megkérdezi a magyar unoka: volt-e a holokausztnak bármi haszna? Elsőre hülye kérdésnek tűnik, de a nagyi (aki mellesleg a háborút követően pedagógia-filozófia szakon végzett az egyetemen) nem akad ki rajta. Gondolkodik, aztán azt mondja: fontos, nagyon jó műalkotások jöttek létre a hatására (mondjuk én ezek nélkül is ellennék, még ha magam is sok jó könyvet fel tudnék sorolni). De ami megüt: azt mondja a magyar nagyi, ő biztos nem lett volna ilyen ember, amilyenné így vált, túlélőként. Biztos, hogy sokkal felületesebb lett volna, kevésbé komoly, máshogy látta volna a világot.

Nagyon érdekes az is, ahogy később, az első közös vacsorájukon a kommunizmusról mesél az antikommunista angol nagyinak, illetve az is nagyon szép, ahogy leállítja az unokáját, amikor az felveti a bosszú lehetőségét.

De az is elgondolkodtató, ahogy az angol nagyi, akinek már az apja is diplomata volt és ismert mindenkit személyesen (beleértve Hitlert, Mussolinit) az angol gyarmatokról beszél (egészen más az ő szemszögéből nézve). Mi innen könnyen ítélkezünk, persze más szerepünk volt azokban az időkben. Nem volt tengerünk például. Ha lett volna, biztos, hogy mi is éltünk volna a lehetőségekkel. De ez nem jut eszünkbe.

Mások cipőjébe, mások bőrébe bújni

Igen, egészen máshogy láthatunk dolgokat, embereket, életeket, ha néha megpróbálunk belebújni mások cipőjébe. Ha meghallgatunk olyanokat, akik részesei voltak egy történetnek. Ha megismerjük mások történetét!

Az empátia alapja pedig, hogy erre törekszünk is. Legalább néha.

A film elején nehéz elképzelni, hogy találkozni fognak. Aztán összejön a találkozó. Nyilván sok szerepe van benne az unokáknak, az előkészítésnek, annak, hogy valahol ők is érzik, tudják, ez nem az ő bűnük, nem tehetnek róla, melyikük hova született. De az szépen átjön, mennyire kihat a nagyik és családjuk története az unokákra. Különleges percek, amikor a német srác nem tud elkezdeni beszélni a saját történetéről. Pontosabban a nagyiéról, a családjukról, a németekről. Pedig neki, személyesen aztán tényleg mi a fene köze lenne az egészhez?? De az, hogy van, az ezekből a pillanatokból annak is kiderül, evidenssé válik, aki aztán egyáltalán nem hisz ezekben az örökségekben, transzgenerációs témákban.

Amikor a három srác beszélget egymás között a dolgokról és felmerül bennük: lehet, hogy ti németek ezért engedtetek be ennyi menekültet az országotokba, mert a lelkiismereteteket ezzel próbáljátok megnyugtatni? Kompenzáltok? Ez is egy érdekes pillanat.

Csak pár pillanatkép a filmből.

Aztán eszembe jut az is, miért lehet, hogy vannak emberek, akiket ezek a történetek zsigerileg megérintenek, míg másokat az zavar, miért beszélnek róluk ennyit. Hm. Messzire vezetne ezt elemezni. Kezdve az érzelmi intelligencia különböző szintjétől a közbeszéden és a ma is gyakran látott szalon- (és nem szalon) zsidózáson át a teljes szemellenzősségig, apátiáig.

Érzékenység, felelősségérzet

Valamiért én sejtszintig érzékeny vagyok a témára. Nem tudom, azért lehet-e, mert a dédapám egy zsidó család vincellére volt Mádon és nagyon vallásos emberként érzem, tényleg érzem a zsigereimben, hogy borzasztó lehetett nekik megélni ezt a történetet. Ki tudja, hány generációig mennek vissza bennünk mélyen az emlékek, a frusztrációk!? Miért kellett az apai águnknak valahonnan Zágráb vagy Rijeka mellől ide vándorolniuk, kb. kétszázötven évvel ezelőtt? Menekültek, vagy gazdasági bevándorlók lehettek? Nem tudni.

Már többször hallottam Mádon, amikor hályogos szemmel emlegetjük, milyen szépen élt együtt itt három felekezet! Milyen ékes bizonyítéka ennek, hogy a három templom egy egyenlő oldalú háromszög csúcsaira, azonos tengerszint feletti magasságra épült, holott Mád igazán dimbes-dombos település! De ezzel is szépen kifejezték, mindhárom ugyanolyan fontosságot, értéket, elismerést érdemel.

Csak azóta az egyik kiürült. És nem azért, mert nem lett volna rá igény...

Vissza a mába

Ez a zsigeri dolog különösen fontos, ha coach-ként dolgozom valakivel. Mindig elmondom az elején, nem az agyas, tudatos válaszokat keresem és várom tőle, hanem remélem, sikerül megtalálnunk a szívből, a zsigereiből jövő válaszait. Azok az igazi válaszok! Azokból derül ki, miért lehet elakadva, miért nem tud befejezni dolgokat, miért nem tud változtatni szokásokon, hiedelmeken.

Talán egyre terjed ez a fajta felfogás, egyre többen elhiszik, hogy érdemes figyelni befelé magunkba, az intuícióinkra, a testünk üzeneteire.

Pár éve tanulságos volt, amikor olvastam Dr. Máté Gábor: A test lázadása /Ismerd meg a stresszbetegségeket/ című könyvét. A Kanadában élő magyar származású orvos, pszichiáter saját szakmai tapasztalataiból vont le fontos tanulságokat, a fentiekhez hasonló módon működő mechanizmusokat.

Például úgy fogalmaz, hogy vannak sejtszinten beágyazott, öntudatlan hiedelmeink, ilyenek például:

  • „Mindig erősnek kell lennem!” – ők azok, akik úgy érzik, mindent egyedül kell megoldaniuk, nem kérhetnek segítséget, nem lehetnek gyengék;
  • „Nem szabad dühösnek lennem!” – a végletekig türelmesek, ha maguk bele is döglenek;
  • „Az egész világért felelős vagyok.” – ők az önfeláldozó típusok;
  • „Nem kellek senkinek.” – avagy: engem senki sem szeret – semmi önbizalom, önbecsülés;
  • „Csak akkor törődnek velem, ha beteg vagyok” (és akkor az is leszek…) – vannak, akik egész életükben betegek, mégis túlélnek mindenkit.

 Még folytathatnánk... többségünkben vannak hasonló beakadások, programok.

Mivel Máté Gábor évtizedekig családorvosként dolgozott és hivatásának tekintette, hogy feltárja a megbetegedések (különösképpen a rák és az autoimmun betegségek) okait, tágabb összefüggéseit, ezeket a típusokat saját betegei példájával, életútjával, családi hátterével együtt szemléltette a könyvében.

Véleménye szerint fontos, hogy ezeknél a betegségeknél megvizsgálják a beteg múltját, jelenét, lehetőleg feltárva, mi vezethetett a betegség kialakulásához, és segítségül kitalálják, mi segíthet a jövőben.

Fontos kérdések ilyenkor:

Mi nincs egyensúlyban? Mit hagytam figyelmen kívül? Mire mond nemet a testem?

Amíg ezeket nem tudjuk megválaszolni, rejtve maradnak azok a stresszhatások, amelyek az egyensúly megbomlásáért felelősek. Véleménye szerint már az is feszültséget okoz, ha nem tesszük fel ezeket a kérdéseket.

Saját kérdéseink

Szóval, kérdéseket feltenni és megpróbálni megérteni, miért vagyunk olyanok, amilyenek, egyáltalán, látni magunkat, milyenek is vagyunk, sosem késő.

Vannak pszichológusok, akik hosszú hónapokig, évekig tartó terápiákon át, mások hipnoterápiával, sorsanalitikus terápiával dolgoznak, vannak a családállításra esküsző szakemberek, vagyunk mi, coachok, akik nem annyira a múltban keressük az okokat, inkább a működési mechanizmusok felismerését és a szükséges változtatások meglépését segítjük. Nehéz dolog eljutni odáig, kinek mire van szüksége és az is nehéz, hogy tényleg akarjunk változtatni. Vannak, akik szinte kapaszkodnak a problémáikba, el sem hiszik, hogy van továbblépési lehetőség.

Az is nehéz, hogy nincs előre garancia: elmehetsz egy-egy szakemberhez, kideríthet dolgokat, mondhat okos tanácsokat, de ha te nem teszel semmit, akkor lehet, hogy semmivel nem lesz könnyebb, mint előtte. Lehet, hogy egy felismeréstől, egy ráébredéstől csak még szomorúbbak leszünk, lefagyunk. Ilyenkor kell a jó szakember, aki segít a továbblépésben, a feldolgozásban.

Mert mi emberek nagyon bonyolultak vagyunk: dolgozik a fejünk, a szívünk, a zsigereink. Melyik mikor milyen intenzitással. Sokszor egymás ellenére.

Sokszor az a legnagyobb segítség, ha megtaláljuk a magunk filmjét, könyvét, versét, történetét. Sokszor nem is értjük, miért fog meg valami annyira! Ez lenne az igazi művészet? Vagy nagyon betalált valami nálunk? Ez is, az is lehet!

Ilyenkor azért vagyok szomorú, mert egy ilyen fantasztikus film olyan kevés emberhez jut el! Amiket a nagy többség néz esténként a tévében (mert legyünk őszinték, a többségnek még mindig ez a fő szórakozási lehetőség), az inkább rombol, butít, mint elgondolkodtatna, építene, tanítana. Az a legborzasztóbb, amikor felmerül bennem a gyanú, hogy ebben mintha némi tudatosság is lenne. Cirkusz kell a népnek? Jó, tudom, régen megállapították már…

A legjobb persze az lenne, ha mind magunk írhatnánk a saját életünk történetét! Ha nem csak futnánk utána, hagynánk, hogy történjenek velünk a dolgok, az ösztöneink és a hiedelmeink vezessenek! Mi lenne, ha kicsit jobbak, tudatosabbak próbálnánk lenni? Nem olyan lehetetlen ez szerintem!

Ja, és még egy fontos üzenet tőlem: ha bűnöket készültök elkövetni, gondoljatok arra is, lesznek unokáitok. Vagy már vannak is... Milyen életet szántok nekik?

 Szépeket!

 

Koskovics Éva

 

www.kokart.hu

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr2414781370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2019.04.24. 11:34:23

"Bár voltak időszakok, amikor ezen próbáltak változtatni. Sőt, vannak emberek most is, akik ezt komolyan veszik."
Mondjuk mostanra a fejlettebb társadalmakban elég könnyű információhoz, tudáshoz jutni.
Van az az emberfajta, aki viszont nem is hajlandó semmit megtanulni, vagy megérteni, de ezeken kívül igazából csak az emberen múlik.

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2019.04.24. 11:36:28

Értsd : a tudás sosem jó, vagy rossz, az emberen múlik a felhasználása.