Nektek mi az, ami hiányzik az életetekből?
2019. március 20. írta: CoachCo

Nektek mi az, ami hiányzik az életetekből?

Szerb Antal és Kornai János találkozása

gondolier-337547_960_720.jpg

Volt egy nagy felismerésem: nagyon hiányzik nekem néhány dolog!

Oké, kinek ne hiányoznának dolgok, mondhatnátok teljesen jogosan. Csakhogy az a baj, hogy ahogy leghíresebb közgazdászunk, a világhírű Kornai professzor is megmondta már annak idején, az átkosban, a hiány hiányt szül. Egyikből jön aztán a másik. Tovagyűrűzik, a fene enné meg!

img_20190320_104658.jpg

Hiányzik nekem például a Népszabadság. Ettől még persze tudok aludni, és nem is gondolok rá napi szinten, de most előjött. Hiányzik néhány kedvenc könyvem, amiket egyszer kölcsönadtam és nem kaptam vissza. Megvehetném őket, de az már nem olyan. Viszont abban bízom, hogy akiknél vannak, elolvasták legalább őket! Hiányzik néhány régi barát, akik valahogy elvesztek útközben. Nagyon hiányzik, fájóan hiányzik néhány szerettem, akiket elveszítettem. Még akkor is, ha néha érzem, nagyon is velem vannak. Sokat gondolok rájuk, sokat jelentenek nekem még akkor is, ha már fizikailag nincsenek itt.

De hiányzik valamiféle egészséges világ is, amit nem tudnék 1-2 szóval jellemezni, inkább azt mondanám, úgy a nyolcvanas évek végétől tizenöt-húszonegy-két évre gondolok. Amikor – ugyan bosszankodtunk sok dolgon, mégis – volt egy egészséges fejlődés, voltak jó viták, lehetett kérdezni, leültek egymással szembeni felek és mertek nyilvánosan vitatkozni. Valahogy sokkal több pozitív hullám volt az éterben, mint ma. Nem éreztem annyi gyűlölködést, indulatot, keserűséget mint manapság. Bennem biztos, hogy több volt a biztonságérzet és az optimizmus.

Kornai azt is elmagyarázta, hogy a hiány okozta kényszeralkalmazkodások hatása továbbgyűrűzik a termelésben is. Vicces, néha beugranak ilyen régen tanult mondatok… De ez egy fontos mondat volt, biztos sokszor beszéltünk róla annak idején! Azon töprengek, az én hiányaimnak, hiányérzeteimnek hatása milyen kényszeralkalmazkodásokat eredményez és hova gyűrűzik tovább? Azért próbálok tenni ellene. Például leírom, amit gondolok.

Utas és holdvilág

Hogy hogyan is jutottam most ide, az Szerb Antalnak és a nagykovácsi olvasókörünknek köszönhető.

Először 1984-ben, 21 évesen olvastam az Utas és holdvilágot. Spanyolországban. Életemben először utaztam Nyugat-Európába, egy évig gyűjtögettem rá, dolgoztam az egyetem mellett és álmodoztam, merre is menjek majd, ha kiváltom az Interrail igazolványt. Egy hetet eltöltöttünk Csabával, egyetemi évfolyamtársammal Párizsban (ő hozta magával a könyvet), ittuk magunkba az élményeket, lejártuk a lábunkat. Alig volt pénzünk, nagyon keveset ettünk, de imádtuk.

Aztán, mivel a Barcelonába tartó vonaton éjjel kiraboltak minket, és az ellopott cuccok között ott volt Csaba útlevele is, a francia-spanyol határon el kellett döntenem, vagy visszamegyek vele Párizsba, vagy egyedül megyek tovább Spanyolországba. Egy éve tanultam már a spanyolt és nagyon vágytam megnézni Barcelonát, Madridot, Toledót, Granadát, Cordobát, úgy döntöttem hát, vállalkozom a második alternatívára. Szerencsére a szüleim nem tudták, mi van velem, akkor még telefonunk sem volt, így a képeslapjaim kb. velem egy időben értek haza, akkor tudták meg, mi történt (akkor addig anyukám soha, apukám is csak egyszer járt külföldön, egy vállalati úttal az NDK-ban). Nagy dolog volt, hogy nem ellenezték, hogy én nekivágok a világnak. Pláne, hogy egyszem gyerek voltam. 

És akkor, a döntés pillanatában még azt sem tudtam, hogy Csaba milyen klassz útitárssal fog ellátni. Mert ő addigra elolvasta a könyvet, de gondolta, legyen nálam valami szórakozás, ha sokat lennék magányos. Nem tartott ki a könyv az előttem álló három hétig, hamar befaltam. Emlékszem, volt benne valami nagyon más, valami szokatlan nekem, nagyon eltért az akkortájt olvasott Dosztojevszkijektől, Hrabaloktól, Kertész Ákos könyvektől (amennyire visszaemlékszem, ezek mentek akkoriban nálunk leginkább).

Aztán most, hogy a könyvklubunkon előjött, olvassuk el, eszembe jutott, hogy időközben egyszer már újraolvastam, de nem emlékszem pontosan, mikor. Elővettem a könyvet (1980-as Magvető, ötödik kiadás, antikváriumból szereztem be 250 Ft-ért, az eredeti ára 32 Ft volt) és nagy meglepetéssel szolgált!

img_20190319_153348.jpg

Találtam benne egy fotót (ami, ha jól számolom, 1990 körül készülhetett), ahol két barátommal ülünk egy svájci faluban, Hendschikenben, egy régi ház konyhájában, az asztalon egy térkép előttünk és tervezzük a következő napi kirándulást.

De nem csak a fotó volt benne, hanem egy újságcikk is. 2000-ben írta Bächer Iván. Remélem, sokan emlékeztek rá! Korán ment el, kb. annyi idős volt akkor, 5 éve, mint most én. Sokat publikált, több könyve is megjelent. Utánozhatatlan stílusa volt. Kesernyés humor, kritikus igazságérzet, szókimondás. Családi történetek, történelem, evés-ivás, úgy általában az élet dolgai. Nem is tudom, létezik-e most ez a műfaj, kitől lehet mostanában hasonlókat olvasni.

Ez a cikk a Népszabadság Hétvége mellékletében jelent meg. És erről eszembe jutott, hogy szombatonként általában megvettem a Népszabit, mert nagyon szerettem ezt a szombati mellékletét. Jó riportok voltak benne, irodalom, elemzések, nem amolyan 3-4 mondatos megmondók és szájbarágósak, hanem alaposak, elgondolkodtatóak, érzékenyek. Hm.

Transzban

Aztán tegnap este ültem az ELTE Gólyavárban és hallgattam egy előadást a transzgenerációs témákról, ahogy az előadó Limpár Imre pszichológus terminológiája ezt nevezi: a transzgenerációs téglákról. Ezek azok a driverek, belénk égetett mondatok, stigmák, bélyegek, amelyeket a felmenőink belénk égettek (magunkkal, más emberekkel és a világgal kapcsolatban). És minderről eszembe jutott, hogy tényleg, hogy hiányzik nekem a Népszabadság! Ne gondoljátok, hogy valami nagy balos család sarja vagyok, nem! Soha semmiféle politizálás nem volt nálunk, semmi párttagság, de semmi rendszerkritika sem, csak a meló ment, a szőlő (Mádon, Tokaj-Hegyalján), a rokonok, az egyszerű, vidéki élet. Én voltam úttörő (aktív) és közben szépen megbérmáltak, ahogy azt kellett akkoriban. Fogalmam sincs, miért pont ez a napilap járt, illetve mellé még a Szabad Föld, a vidék hetilapja és a tévéújság. Ezutóbbi volt számomra a legfontosabb, mert a rádióban a délikrónika után volt mindig egy félórás könnyűzenei műsor, aminek a számait előre lehozta a tévéújság és ha szerencsés voltam, ennek alapján fel tudtam venni néhányat az MK23-as magnómra. De ehhez nagyon kellett rohanni, hogy hazaérjek.

Gyerekkoromban mindig én vettem ki a cuccot a postaládából, iskolából hazaérve. Persze általános iskolás koromban nem olvasgattam újságot, de a Népszabi sport rovatát (utolsó oldal) azt igen. Annyira érdekelt a sport, hogy később rendszeresen megvettem a Labdarúgást is magamnak, sőt, néha a Képes Sportot. Aztán középiskolás koromban jött a HVG, azt már felvételire készülve kezdtem olvasni (Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, ahova akkor még volt rendes felvételi, matek és töri, vagy szakközépiskolából jövőknek ’pg’ szóbeli is, és tudtam, a politikai gazdaságtan szóbelin kérdezhetnek aktuális témákról, így ennek következtében rászoktam a HVG-re, rájöttem, tulajdonképpen tök érdekes).

Később a munkahelyemre járt több újság is, de valahogy mindig ez a lap, a Népszabadság volt az, amire szántam reggel néhány percet. Valahogy az volt otthonos számomra (és itt kicsit tetten érhető az a bizonyos transzgenerációs téma…).

Biztos van, akinek más napilap hiányzik, azt is megértem. Valahogy az az érzés, hogy leülni egy újsággal, megadni magunknak azt a pár percet és úgy belefeledkezni, lapozgatni, fogni egy papírt - még ha néha nehéz is tartani -, szóval ez az érzés ma már nem igazán lehet meg. Az internet sokkal több lehetőséget nyújt, mégis nagyon más. Felületessé tesz minket, elveszi az ízét a dolognak. Persze nem mondom, hogy itt ne olvassatok, hisz itt is sok értékes írás található. Küzdünk a bőség zavarával… és talán épp ettől csömörlünk meg. Lehet, hogy a bőség felhígulást szül? Biztos! Azért ne szokjatok le róla (különösen a blogok olvasásáról!!), de érdemes korlátokat szabni magunknak.

Szerb Antal

Olvassátok:

img_20190319_153703.jpg

 

Mit lehet ehhez hozzátenni? Sírnivaló.

Most, harmadszor olvasva a könyvét, valahogy megint új élmény volt. Sokkal több téma fogott meg belőle. 1937-ben írta Szerb Antal ezt a művét, amikor már jócskán zajlott a fasizálódás, a zsidó emberek már érezték, hogy talán a kikeresztelkedés lehet a megoldás dolgokra, sokan is éltek ezzel. Később aztán kiderült, többnyire kevés volt a megváltáshoz.

Van benne életközépi válság, jól leírja a jómódú középosztály életét, átjön belőle Párizs, Olaszország akkori hangulata, nagyon erős benne a gyerekkor hatása felnőtt életünkre, és a főhős lelkivilága, aki épp nászútra érkezik Olaszországba. Sok irodalmi mű szól az életközépi válság valamilyen formában való megfogalmazásáról, a kiégésről, a lelki traumákról, de szerintem ez az egyik legjobb. Ráadásul akkor ez nem hinném, hogy beszédtéma volt, hogy szakcikkek foglalkoztak volna vele, hogy benne lett volna a központi beszédtémákban. Mint ahogy ma benne van.

img_20190319_153504.jpg

Az egész cikk hasonlóan érdekes, de nem akarok visszaélni az olvasók türelmével. 

Csak belegondolok, hogy hány komoly tudóst, szaktekintélyt, jó és művelt embert és általában: EMBER-t vesztettünk el, akkor nem csodálkozom, hogy az ő hiányuk ma is begyűrűzik (illetve Kornai szavaival: tovagyűrűzik!). Nem beszélve annak a módjáról, ahogyan őket elvesztettük. Nem csoda, hogy sok a frusztráltság, sok a rémes családi háttérsztori, akár tudott, akár nem tudott, nem feldolgozott. Brrrr. 

Ha transzgenerációs témákról beszélünk, bizony, nem ártana tisztábban látnunk a felmenőinkkel kapcsolatban, talán megértenénk, amiket ők belénk égettek, ami ösztönösen is irányítja az életünket, meghatározza a személyiségünket, annak mi az oka, mi a háttere.

Miért mondják/mondjuk azt, hogy „ami nem megy, ne erőltessük” vagy „ez nem a te ügyed, ne foglalkozz vele” vagy „a férfiak nem szeretik az okos nőket” vagy „ne bízz meg senkiben” vagy „csináld úgy, hogy másoknak jó legyen” vagy „a becsületes munkából sosem lehetett megélni” vagy „te ne is erőlködj, ez nem a te szinted, te ehhez kevés vagy”, "minden férni szemét" - és folytathatnám. Érdekes lenne felmérni, reálisan látni kikben melyik mondatok vannak meg legerősebben, melyek a fő programok az ő életében.

Saját élmény

balcony-2526221_960_720.jpg

Ami a könyv és a tegnapi előadás kapcsán a saját életemről most eszembe jutott: hogy a férjem is és én is vidékről származunk, egyszerű családból, elsőgenerációs értelmiségként találtuk meg egymást. Igazán nem lehet panaszra okunk az életünkre, az életszínvonalunkra, értékeljük is kellőképpen, azt gondolom. Sokat dolgoztunk és dolgozunk, nem dúskálunk, de tudunk utazgatni, ’szépen élünk’. Nagyjából egyszerre jártunk Miskolcon középiskolába, majd Budapesten egyetemre (csak a Duna szemközti oldalán), sok a közös emlék és élmény, még ha csak évekkel később is találkoztunk.

De ami nagyon fura és megmagyarázhatatlan, hogy mindketten mindig Olaszországba vágyunk. Több mint 25 éves közös életünk során legalább hússzor fordult elő, hogy elkezdtünk gondolkodni, hova utazzunk és felmerült számos helyszín, célország, de a vége mégis Olaszország lett. Még sosem voltunk például Görögországban. Kb. 10-szer kezdtük el szervezni és mindig Olaszország lett belőle. Pedig biztos, hogy az őseink sosem jártak ott. Bár, két dédpapa igen, az első világháborúban. De nem hinném, hogy ők egy ilyen vágyat átörökíthettek volna.

Viszont most, olvasva az Utas és holdvilágot, elgondolkodtam megint ezen.

Érdekes nagyon ez a részlet:

„Mindennap elolvasta az olasz újságokat, nagyon vegyes érzéssel. Élvezte azt a paradox ötletet, hogy az olasz lapokat olaszul írják, ezen a hatalmas, bőséges áradású nyelven, ami napihírekbe törve olyan, mintha egy folyam varrógépet hajtana. De a lapok tartalma mélységesen deprimálta. Az olasz újságok állandóan eksztatikusan boldogok, olyanok, mintha nem is emberek írnák őket, hanem diadalmas szentek, akik éppen most szálltak le a Fra Angelico egyik festményéről, hogy a tökéletes államrendet ünnepeljék. Boldogságra mindig van ok, mert egyszer egy intézmény lesz éppen tizenegy, máskor egy út éppen tizenkét éves. Ilyenkor valaki nagyszabású beszédet mond, és a nép lelkesen ünnepli, legalábbis a sajtó tanúsága szerint.” – erről eszembe jutott a minap egy élményem, amikor a kocsiban ülve hallgattam a híreket a Kossuth rádión.

Aztán a folytatás:

„Mint minden külföldit, Mihályt is izgatta az a kérdés, hogy vajon a nép csakugyan olyan lelkesen ünnepel-e mindent, oly állandóan, pihenés nélkül, fáradhatatlanul boldog-e, mint ahogy az újságok állítják. Természetesen tisztában volt vele, hogy külföldi nehezen tudja megmérni az olasz boldogság hőfokát és őszinteségét, különösen, ha nem beszél senkivel, és semmiféle módon nem kerül összeköttetésbe az olasz élettel. De amennyire ilyen messziről és ilyen szórakozottan meg lehetett ítélni, úgy érzete, hogy az olasz nép csakugyan fáradhatatlanul boldog és lelkes, amióta ez jött divatba. De azt is tudta, hogy milyen kevés és milyen ostoba dolgok elegek ahhoz, hogy az ember – akár mint egyén, akár mint tömeg – boldog legyen.

Ösztönei azt mondták, hogy Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével. Az volt a gyanúja, hogy már a köztársasági és császári Róma is, óriási gesztusaival, hősiességével és disznóságaival, csak a felszín férfias színjátéka volt, néhány zseniális színész magánügye volt az egész rómaiság, és azalatt az olaszok nyugodtan ették a tésztát, dalolták a szerelmet, és nemzették megszámlálhatatlan ivadékaikat.”

Igen, valami ilyesmi! Tényleg! Ezért jó ott lenni! Na persze a sok épített és természeti környezet sem mellékes, az mind nagyban hozzájárul ahhoz, hogy élvezzük minden percét akár valamelyik városnak, akár a hegyeknek, vagy a tengerpartnak. De az emberek, azok tényleg mások, mint nálunk. Én nem, de a férjem beszél olaszul, szóval mindig van kontaktus, mindig sok a személyes élmény (azt is észrevettem, hogy ott a férjem is sokkal nyitottabbá válik), rettentően értékelik az olasz nyelvtudást, még ha az sokat kopott is az idők során, mindig kell pár nap, míg feléledezik. De ez őket egyáltalán nem zavarja.

macaroni-2863299_960_720.jpg

 

Hm. Megint felmerült, el kellene menni a nyáron végre Görögországba. Most a gyerek mondta. Szegény, még nem tudja, milyen korlátolt szülei vannak ezen a téren. Majd elmondom neki és elmagyarázom, vesse le ezeket a transz örökségeket, nyugodtan tegye, amit jónak lát! De idén még jöjjön velünk!!

Azt hiszem, lassan elővehetjük az olasz térképet, merre nem jártunk még…

Legfőbb vágy

Ha tényleg olyanok az olaszok valójában, mint Szerb Antal megfogalmazta, akkor jó lenne legaláb egy kicsit hasonlítani rájuk!

Vajon megérjük-e még mi, a rendszerváltást már aktív korban megélt generáció, hogy azt érezzük majd, tök mindegy kik vannak uralmon, kik irányítják az országot, nem ettől függ a napi komfortérzetünk, nem ezen múlik, ki hány gyereket vállal, mit tanul, hol él, kinek dolgozik, hol bankol, melyik tévéadót nézi? De jó lenne!

 

Te tudod, mi hiányzik számodra? Mi hiányzik az életedből?

Kívánom, hogy találd meg! Ne félj lépni érte, hidd el, megéri! Már csak a lelked nyugalmáért is!

 

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu

www.treevision.org

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr3114703044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2019.03.21. 09:38:11

Élve a szólásszabadság jogával: nekem nem hiányzik a Népszabadság. 2005-2010 között olvasója voltam, mivel a főnököm megrendelte a munkahelyre. A buszon utazva olvastam. Ami megmaradt a rendszeresen (heti szinten visszatérő témák vagy a hétvégi melléklet témái közül): 1. Bauer Tamás kb. három hetente leírja, hogy az állam a legrosszabb gazdája az anyagi javaknak, mivel Magyarországon belföldön nincs tőke, nagyon is üdvös, hogy az ipar és a pénzgazdálkodás külföldi cégek, bankok kezében van. (Írja ugye egy állítólagos baloldali lapban a bauer.) 2. A Népszabi nagy örömmel tudatja olvasóival, hogy ez és ez a (angol, amerikai stb.) orvos csoport igazolta, hogy a marihuána egészségkárosító hatása minimális, aki ellenkezőjét állítja hazudik, maradi, őskövület. 3. Történelmi témákban: a magyarság mindig is elmaradott volt, pl. az 1220-as években hazánkban járt egy pápai követ, és leírta hogy a magyarok még mindig sátorban laknak. (Pár kattintással ellenőrizhető régészeti cikkekből, hogy már a honfoglalás-államalapítás korában sem volt igaz teljesen ez az állítás). És még lehetne sorolni a neolib-ballib "értelmiség" kártékony dogmáit aminek a népszabi a gyűjtőhelye volt.
Az Utas és holdvilág téma sem sokkal vonzóbb. Elismem Szerb felső közép kategóriás írói tehetségét (Pendragon legenda pl. kifejezetten szórakoztató és igényes ezoterikus detektív regény, korát évtizedekkel megelőzi) Az Utas és holdvilágot is el lehet éppen olvasni, érdekes helyszeneken játszódik, jók a leírások, olvasmányos, nade a főhősök... A 30-as évek semmittevésben "megfáradt" ifjoncai, akik dolgozni nem nagyon szeretnek (sőt egyáltalán nem) gyáros-nagypolgár szüleiktől, bátyjuktól stb. várják a csekket amiből ki tudják fizetni a szállodai szobát, kajájukat, piájukat. Ha meg nincs ilyen rokon, vagy nem küldi a csekket a két-háromszáz dollárról (pengőről) akkor sem dolgoznak, hanem inkább lopnak a konyhapénzből, éheznek, kölcsönkérnek, a nők pénzes alakokhoz (közel-keleti ópiumkereskedő) dörgölőznek, a férfiak aranyórát lopnak, vagy pénzért közreműködnek válásban, vagy hölgyismerősüknek az előbb említett ópiumkereskedőhöz való felkínálásban. És közben megy a nagy lelki élet : öngyilkosok, vagy arról fantáziálnak, hogy azok lesznek, főhős a nászútján lelép a teljesen vállalható felesége mellől, mert feszítik a házasság szűkös keretei, amaz papnak áll Olaszországban stb. Szánalmas.
Egy jó figura azért van benne: Millicent. Már akkor is létezett a saját szakjához sem értő, buta bölcsészlány...

ColT · http://kilatasgaleria.blog.hu/ 2019.03.21. 14:31:00

"Nekünk mindenünk megvan, mert amikor apu részegen behányt a szobába, anyu azt mondta, hogy már csak ez hianyzott!" (Móricka)

Nekem a messze hagyott baráti társaság hiányzik, meg esetleg soook nyugalom, amikor a kutya se zargat.