A Holdon jártunk. Jó volt!
2018. október 28. írta: CoachCo

A Holdon jártunk. Jó volt!

moon-993_340.jpg

Mindenkinek ajánlom, nézze meg a First Man (magyarul Az első ember) című új filmet a moziban. Moziban!

Tudom, hogy sokan megvárják, amikor majd otthon nézhetik, de ez tipikusan az a film, amihez kell a méret, a hang, a közönség. Mert számomra igazi közösségi élmény is volt! Pedig egyáltalán nem úgy indult.

Mindig megfogadom, hogy plázában nem megyek többé moziba, pláne nem hétvégén, vagy ünnepek alatt. Többször is kifogtunk már nagy tömeget, de a mostani túltett mindegyik korábbin. Van egy kis klausztrofóbiám, ami, átverekedve magunkat a büfén és a sorokon, jelentkezett is. Még jó, hogy kényelmesek a sorok, ha már oda eljut az ember, nem kell attól tartani, hogy be van szorítva, nem tud kimenekülni, ha esetleg… Most azonban a klausztrofóbiás érzés a film nézése közben is többször visszajött, amikor láttuk, milyen kis helyen és milyen körülmények között dolgoznak az asztronauták. Őrület!

Szóval, a film nagy nehezen, a félórás reklámblokk után elkezdődött. Reménykedtem ugyan, hogy a sok reklám és előzetes alatt nagyjából elfogynak a vödörnyi popcornok és társaik (néha olyan, mintha rágcsálók között ülne az ember), de még jó sokáig kitartottak.

A rendező korábbi filmjei is jól sikerültek (Kaliforniai álom, Whiplash), így – és az olvasott kritikák alapján szintén – nagy várakozással tekintettünk az újabb film elé. A téma is érdekes, hisz a mi korosztályunk az űrkutatással nőtt fel: Gagarin, Farkas Bertalan, az Apollók, az Alfa Holdbázis, a korábbi filmek, a Columbia úrsikló esete, stb. Távoli téma ugyan, de kit ne izgatna a világűr?!

sunrise-1756274_340.jpg

Az űrkutatás megosztó téma, rengeteg pénzt felemészt, ugyanakkor nagyon sok technológiai újítást, felfedezést köszönhetünk neki.

Nem fogok filmet elemezni, arra vannak nálam ehhez sokkal jobban értők. Csak pár gondolatot szeretnék megosztani veletek.

A legjobb rész számomra az a bizonyos közösségi élmény volt, szinte már spirituális szintű. Képzeljétek el: Budapest egyik legnagyobb moziterme, és tele volt emberekkel. A korábbi rágcsálódás – a film izgalmassá válásával párhuzamosan – számomra egyre kevésbé volt zavaró, ráadásul a zene és a hanghatások is tették a ’dolgukat’. Aztán egyszercsak eljutottunk a Holdraszálláshoz. Ahogy a landolás zajlott. Azért ez nem volt olyan egyszerű, mint esetleg gondolnánk. Nem tudták, mi lesz ott, milyen a terep, milyen a talaj, ugyanakkor az üzemanyaguk centire ki volt számolva, nem volt sok lehetőségük. A kráterek ijesztőek voltak, ahogy egyre közelebb jutottak a felszínhez. 

És akkor olyan csend volt abban a böhöm nagy teremben, amilyet még soha nem hallottam moziban. Megállt minden. Lelassult az idő. Visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy tudnak landolni. Mintha nem tudtuk volna, hogy sikerült!!! ...Mind tudtuk, hogy sikerülni fog, de mégis annyira átadta a film azt a hihetetlen feszültséget és izgalmat, hogy az leírhatatlan. Komolyan mondom, legszívesebben megöleltem volna mindenkit, hogy ezt így sikerült együtt megélnünk! Szerintem a szívverésünk is felvette ugyanazt a ritmust! Óriási volt! Nagyon kíváncsi lennék, más vetítéseken is így ment-e!?

A többit csak így random írom le:

  • Mellbevágó, ahogy a film szembesít azzal a rengeteg anyagi és emberi áldozattal, amivel ezek a programok jártak. Mennyi baleset történt! Valószínűleg ezeket akkor sem nagyon hangsúlyozták, a sikertörténetek sokkal nagyobb nyilvánosságot kaphattak.
  • Nagyon emberi az a háttértörténet, amiben megtudjuk, Armstrong elvesztette kislányát egy tumoros betegség következtében. Ahogyan ezt – a film sugallata szerint – nem sikerül feldolgoznia. Vagy mégis? Egy jó film nézése után bennem még napokig dolgozik a történet. Most is így van. Eszembe jutott, vajon igaz lehet az, hogy a kislány karkötőjét bedobta egy kráterbe ott a Holdon? És  Köszönhetően ennek az okos on-line világnak, más is foglalkozott vele. Bevallom, először azt gondoltam, ez egy hollywood-i fogás volt, de nem! Valójában nem tudni biztosan, de egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Bár ő volt az első ember, aki a Holdra léphetett, belépve ezzel a világtörténelembe is, és rengeteg áldozatot vállalt ennek a célnak az érdekében, de biztosra veszem, mindent odaadott volna ebből, ha visszakaphatja érte a kislányát. Ez nem is kérdés.

  • Felfoghatatlan az a rengeteg munka és kockázat, amit ezek az emberek beletettek ezekbe a projektekbe. Hogy vállalták az életveszélyes kísérleteket és az is, milyen nehéz lehetett a családjuknak, a feleségeiknek! Ezt is nagyon szépen adja vissza a film. Érezni a feszültséget, az asszonyok tartását, aggódását, azt a kettős érzést, hogy legszívesebben otthagynák az egészet, elegük van, ugyanakkor reszketve várják a híreket, minden elvesztett kolléga, másik asszony férje egy-egy kis halál számukra is.
  • Na és az a bizonyos amerikai demokrácia. Ugye tudjuk, hogy gyilkos harc zajlott az űrkutatás területén az USA és a Szovjetunió között (valójában a világhatalmi szerepért). Kvázi ez is egy terepe volt a hidegháborúnak; ki az erősebb, ki fogja uralni a világűrt, ki az okosabb, az ügyesebb. Az oroszok sokáig nyerésre álltak. (Egyébként a témában az egyik nagy kedvencem A számolás joga c. film, azt is érdemes megnézni. Elképesztő az azóta végbement fejlődés! Az egy másik szegmensét mutatja meg azoknak az időknek. Például megtudjuk belőle, hogy ott még - az ötvenes években - a NASA-nak dolgozó matematika- és fizika-zseni fekete nők, akiknek komoly sikereket köszönhettek, a fehérek részére fenntartott mosdókat sem használhatták.)

Míg a Szovjetunióban fel sem merülhetett, hogy az állampolgárok szóvá tegyék, talán ez a rengeteg elköltött pénz túlzás, érdemes-e ennyi anyagi áldozatot hozni, addig az USÁ-ban sokan felemelték a hangjukat ellene, támadták lentről és fentről egyaránt. A parlamentben számot kellett adni a költésekről, a tervekről, meg kellett a képviselőházat győzni a program hasznáról. Más kérdés, hogy végül mégiscsak a politikai érvek legyőzték a gazdasági aggodalmakat, ellenérveket.

  • Jól adja vissza a film a sikeres visszatérés utáni eufóriát is, azt a nagy világméretű ünneplést, amit kiváltott. Bennem az is felmerült, hogy ha készítenének egy objektív elemzést, megérte-e ennyit fektetni az űrkutatásba, akkor vajon mi lenne az eredménye. Persze a férjemmel vitatkoztunk is rajta egy jót, hisz ő egyértelműen a technológiai haladás ennek köszönhető és kézzel fogható eredményeire hivatkozott, én pedig arra, mi minden másra lehetett volna költeni a pénzeket és újítani, felfedezni talán enélkül is lehetett volna. De érzem, hogy az érveim elég gyengék, már-már stadionosak...

Mostanában olvastam Müller Péter Férfiélet, női sors című könyvét és eszembe jutott belőle egy rész a filmhez és a mi beszélgetésünkhöz kapcsolódóan. Ez:

„A kislány babákkal játszik.

Lepkékkel, tündérekkel, öltöztethető figurákkal. Ha házat épít, van benne konyha, hálószoba, kistakaró. A lánymackónak párja van. Az ő köténye piros, a fiú nyakkendője kék. A homokozóban pogácsákat készít, és ha homokvárat épít, nem a rejtélyes alagutak érdeklik, nem az alagúton átdöcögő, ágyúkat szállító kisvasút, hanem igyekszik a vár felszínét emberkékkel, állatkákkal benépesíteni.

A kisfiúé a kisvasút. És matchboxokkal játszik…. Hamar beleszeret a számítógépbe, nem lehet elvonni előle. Könnyen belevész a virtuális világba, a második otthonává válik. Amikor leül a gépe elé, nem játszik, hanem hazamegy egy olyan világba, amely nincs, és átveszi lelkében a valóság helyét.

Ha megnézed egy kislány és egy kisfiú gyerekszobáját, azonnal tudod, mit jelent nőnek és férfinak lenni. Nem kell hozzá magyarázat. A legelső, ösztönös mozdulat, ami után a gyerek nyúl, mindent elárul.

A lány olyasmiért nyúl, amiben élet van. Kisbaba, anya, apa, tündér, test, szépség, főzés, házikó, ha komputeren játszik, állatkák, öltöztethető nőcik, macik, mama-gyerek vagy vagy férj-feleség babák, hajas baba, fodor, masni, nyaklánc, fésű, dísz, melegség, lélek…

Egyszóval élet.

A fiú olyasmiért nyúl, amit nem a természet, hanem az ember talált ki.

A műélet kell neki.

A mai, posztmodern korba született kisfiút főleg olyasmi izgatja, ami nem él, hanem működik.

Vagyis nincs lelke.

Az apparátus jobban érdekli, mint a lelki dolgok.”

Persze Müller Péter nagyon szigorú a saját nemét illetően (utalok ezzel a könyv többi részére is), vannak bizonyára, akiket ez a megfogalmazás sért, bánt. De alapvetően én azt hiszem, igaza van. Ha nem is minden férfira és nőre egyformán.

Armstrong személyiségében épp az a nagyon megejtő és szimpatikus, hogy szinte érződik benne a két élet harca, küzdelme: a családi értékek, az élet maga, a szeretett emberekért való aggódás, szemben azzal a hihetetlenül izgalmas életterülettel, ami az ő munkája volt: a kihívások, a technikai megoldások keresése (még élete kockázatásával, fizikai fájdalmak vállalásával is), az űr varázsa, hívása. Valójában a férfi személyisége mellett benne van egy egészséges nőiség is, mint minden egészséges lelkületű férfiban általában. És fordítva. De ez már egy másik történet.

Nézzétek meg a filmet, érdemes!

 

Koskovics Éva

www.kokart.hu

www.treevision.org

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr6214329249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.