Kapaszkodók
2018. január 05. írta: CoachCo

Kapaszkodók

hand-372356_960_720.jpg

Milyen jó szó ez a 'kapaszkodó'! Gondolhatunk egy rúdra, amit a balett táncosok használnak, gondolhatunk valamilyen járműre, ahol ez óv minket attól, össze ne törjük magunkat, de gondolhatunk életünk azon támaszaira is,

amelyek egyénileg állnak rendelkezésünkre, amelyeket kapunk valakitől, vagy kifejlesztünk a magunk számára. Az alábbi történet főszereplője számára az első és az utóbbi jelentés is adekvát. Nagyon is!

Hogyan leszünk reziliensek, mitől lesz erős a lelki immunrendszerünk?

Amikor azon tűnődünk, mitől lehet az, hogy annyira különböző a lelki ellenálló képességünk (avagy mennyire vagyunk reziliensek), akkor mindig felmerül a velünk született képesség, adottság, mint egyik meghatározó tényező. Van, aki a legnagyobb akadályokat is le tudja küzdeni, mások hamar feladják. De valóban egy-az-egyben veleszületett dologról lehet itt szó, vagy inkább arról, hogy volt valami korai élmény, megszerzett tudás, amihez aztán később, a kellő pillanatban hozzá lehetett nyúlni, bele lehetett kapaszkodni? Kinél ez, kinél az. Az előző verzióban is lehet valami, hiszen vannak olyanok, akiknek már a kezdetektől nagyon sanyarú sors jutott és nem kapták meg a szükséges korai támogatást, kötődést, szeretetet és mégis túlélik a nehézségeket, mégis sokra viszik az életben, mégis erősek tudnak lenni ha kell, sőt, még talán néha a boldogságot, elégedettséget is megtapasztalják, megélik.

Szerencsére annyifélék vagyunk és ahány ember, annyi élet, annyi tudás, úgyhogy nem kell kimondani – ebben a témában sem(!) – az abszolút igazságot. Elegendő, ha rávilágítunk pár érdekes dologra, tényre, tapasztalatra, és netán tanulunk azoktól, akik viszont valóban sokat tudnak erről és hiteles emberek.

ladder-1763509_960_720.jpg

 

Ilyen például a kassai születésű Edith Eva Eger, aki ma már ugyan kilencvenes éveit tapossa, de még mindig aktív, hihetetlen személyiség, aki túlélte a holokausztot és sok mindennel megküzdött az életében. Sőt, tapasztalataira építve - saját tudását is nagyon magas szintre fejlesztve - sok emberen, nagyrészt az amerikai hadsereg rászoruló tagjain, volt tagjain segített hosszú évtizedeken keresztül. Sőt, még ma is aktívan praktizál! Nemrég jelent meg nálunk könyve, melynek címe: A döntés. Hihetetlenül izgalmas olvasmány: egyszerre önéletrajz, szakmai értekezés, történelmi dráma. Ez mind.

Muszáj lesz még párszor írni róla, mások is megtették már szerencsére, a nagyszerű dokumentumfilmes házaspár (az On the Spot csapata) filmet is forgatott róla, úgyhogy remélem, sokakhoz eljut és sokan okulnak a példájából, abból a sok fontos következtetésből, amelyekre ő és szellemi vezérei, életének fontos szereplői jutottak.

Hangsúlyozom, ez nem egy egyszerű holokauszt történet! Ha 'csak' az lenne, akkor is lehetne figyelemre méltó, de ez egy egészen különleges kitárulkozás, mélylélektani elemzés.

A könyvben több részt is megjelöltem magamnak, nehéz kiemelni a legérdekesebb, legfontosabb gondolatokat. De ez a következő megállapítás azt gondolom, mindenki számára érdekes lehet.

/Még annyi személyeset elmondanék, hogy már hónapok óta ott állt a könyv a polcomon, de valahogy éreztem, meg kell adni a módját, nem olvashatom csak úgy, fáradtan, esténként, ha épp van egy kis időm. Jó, hogy karácsonyra hagytam. Méltó volt hozzá!/

Te milyen éhségben szenvedsz?

„Ha megkérdeznének, mi a leggyakoribb diagnózis az általam kezelt emberek között, nem a depressziót vagy a poszttraumás stressz-szindrómát említeném, jóllehet ezek a betegségek túlontúl gyakran fordulnak elő azok körében, akiket megismertem, megszerettem, és elvezettem a szabadságukhoz. Nem, hanem az éhséget. Éhezünk. Éhezünk a szabadságra: arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk.

Saját szabadságkeresésem és az okleveles klinikai pszichológusként eltöltött éveim tapasztalata megtanítottak arra, hogy a szenvedés univerzális. Azt azonban eldönthetjük, áldozatok leszünk-e. Különbség van az áldozattá válás és az áldozattudat között. Így vagy úgy, de valószínűleg mindannyian áldozatokká válunk az életünk folyamán. Valamikor az életben elszenvedünk valamilyen megpróbáltatást, szerencsétlenséget vagy bántalmazást, amelyet a körülmények, más emberek vagy intézmények okoztak – tehát valami olyasmi, ami felett alig vagy egyáltalán nincs befolyásunk. Ilyen az élet. És így válunk áldozatokká. Ez mind kívülről érkezik. A környékbeli zaklató, a tomboló főnök, a házastárs, aki ránk emeli a kezét, a szerető, aki megcsal minket, a kirekesztő törvény, a baleset, amely miatt a kórházban kötünk ki.

Ezzel szemben az áldozattudat belülről fakad. Senki más nem tehet minket áldozattá, csakis mi magunk. Nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk: belekapaszkodunk az áldozattá válásunkba. Elkezdünk áldozatként gondolkodni – egy olyan szemlélet- és létezésmódot fejlesztünk ki magunkban, amely merev, váddal teli, pesszimista, megragadt a múltban, engesztelhetetlen, megtorló, és nélkülözi az egészséges határokat vagy korlátokat. Saját magunk börtönőreivé leszünk akkor, amikor az áldozati elme korlátai mellett döntünk.”

„Ha lebecsüljük a fájdalmunk jelentőségét, vagy büntetést mérünk ki magunkra, amiért az elveszettség vagy elszigeteltség érzése fogott el bennünket, vagy mert megrémítenek az életünk kihívásai, bármennyire jelentéktelennek tűnjenek is ezek a kihívások mások szemében – ez azt jelenti, hogy még mindig az áldozat-lét mellett döntünk. Nem látjuk a lehetőségeinket. Ítélkezünk magunk fölött.”

ladder-2202669_960_720.jpg

 

Az írónő célja az volt, hogy olvasói megéljék: ha ő meg tudta tenni, akkor ők is higgyék el, hogy nincs lehetetlen! Ő, aki a holokauszt során elvesztette a szüleit, fiatal lányként túlélve Auswitz-ot és annak következményeit, még évtizedekbe telt számára is, aki pedig pszichológusi pályára lépett (nem véletlenül persze), hogy fel tudja ismerni, fel tudja dolgozni a traumát. Azt, hogy mit tehetünk ellene, meddig hibáztathatunk másokat és mi az, ami rajtunk múlik.

Mi kell ahhoz, hogy amikor az ember életveszélyben él, éhezik, fázik, agressziónak van kitéve minden percben, mégis tudjon hinni, erőt meríteni valamiből? Kell, hogy legyen egy emlék, egy mondat, egy kép, amibe belekapaszkodhatunk.

Szerencsére számára volt néhány ilyen:

például, amikor az édesanyja a vagonban azt mondta neki, „emlékezz arra, hogy senki sem veheti tőled el azt, amit a fejedbe raksz”. Vagy fiatal szerelmétől kapott utolsó, útravaló mondata: „soha nem felejtem el a szemedet. soha nem felejtem el a kezeidet.” Hányszor segítettek neki túlélni ezek egy következő napot! Bár édesanyját a szemei előtt vezették be a gázkamrába, szerelme életben maradásában sokáig bízhatott. Hiába.

Aztán jóval később, már jóval az emigrációt követően, családanyaként, pszichológia tanulmányai folytatása közben ráébredt, hogy ezt mestere és lelki társa, Viktor Frankl (talán legismertebb műve a mégis mondj igent az életre c. könyve) nagyon világosan megfogalmazta: „az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: az emberi szabadságnak azt az utolsó maradékát, hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon.” (Szerintem ugyanezt éljük meg Kertész Imre könyvét, a Sorstalanságot olvasva is.)

A könyvben annyi fontos gondolat és felismerés van, hogy szerintem segítő szakemberek számára hamarosan egy ’kötelező olvasmánnyá’ fog válni. Olyan logikusan és érthetően vezeti le azt a felismerést, amit ő hosszú idő elteltével megélt, hogy ennek ismeretében magunk is sokat tanulhatunk, sok kérdésben megvilágosíthat, megerősíthet minket.

11192439.jpg

Aki nem hiszi el, hogy fontos az önismeret és hogy a tudatosság mennyit segíthet, milyen alapvető az, hogy értsük magunkat és másokat, ne pedig ítélkezzünk és úgy csináljunk, mintha teljesen reménytelen lenne bármilyen változás, az esetleg tehetne egy próbát, vegye a fáradtságot, olvassa el ezt a könyvet és ha még mindig így gondolja, szóljon.

Pontosan kiviláglik előttünk (amivel azért többségünk szerencsére már ma is tisztában van), hogy ahhoz, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket, a magatartásformáinkat, a szokásainkat, ahhoz az érzéseinkkel kell tisztában lennünk és azokon kell változtatnunk. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, elsőként a gondolkodásunkon kell változtatni, meg kell értenünk saját magunkat. Azt, hogy miért is működünk úgy, ahogy.

Sok módja van, lehet ennek. Ha például úgy érezzük, nem eléggé erős a lelki ellenálló képességünk, itt olvashattok róla, merre lehet elindulni, mely dolgokra érdemes ránézni, hogy elindulhassunk a fejlődés irányába.

Ezt a fantasztikus nőt pedig érdemes megnézni és meghallgatni, elolvasni a könyvét!

Azt hiszem, a film után nem lesz senkiben semmi kétség. Ha valakitől tanulhatunk túlélést és életörömöt, akkor az ő, Edith Éva Éger. A valahai kassai, magyar, balettos (zsidó) lány.

Aztán gondolkozzatok!

 

/Javaslom még a reziliencia témában ezt az írást!/

 

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr7713551839

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.