Velencei Biennálé – ahogy nekem átjött
2017. július 23. írta: CoachCo

Velencei Biennálé – ahogy nekem átjött

 

velence.JPG

Láttatok már valaha magára hagyott házat? Évek óta ki nem nyitott falusi házikót, balatoni nyaralót? Előbb csak a növényzet kezdi átvenni a hatalmat, teszi áthatolhatatlanná a régi utakat, beleszövi indáit az eresz alatti fa szerkezetébe, majd alattomosan a gerendákba, megtalálja a legkisebb réseket, régebbi, nem mélyen alapozott vidéki házakban még a padló alól is képes feljönni, betörni.

Aztán egy-egy vihar megbontja a cserepeket, nincs aki visszaigazítsa őket, a rések egyre nőnek, a szigetelést szétszedik a beköltöző állatok, elviszi a besurranó szél, nagyon hamar megtalálja útját a víz, kezd szétázni minden, a berendezés, a padló. Jön a tél, a bejutott nedvesség még meg is fagy, ami még inkább gyorsítja a folyamatot, viszi tovább a már visszafordíthatatlan szintig. Aztán, az első gerenda beszakadása, az egyik tartófal kidőlése megpecsételi a ház sorsát. Akik valaha itt éltek, ki tudja, merre járnak, merre sodorta őket az élet: elköltöztek, vissza sem kívánnak nézni, nem gondolnak a régi házra, vagy menekülniük kellett és nem költözött a helyükre senki, netán örökösök nélkül meghaltak? Még mielőtt mély depresszióba vinnék bárkit, elmondom, miért jutott eszembe mindez.

Velencében voltunk kicsit, ami nem a legjobb ilyenkor nyár közepén, de most így alakult. Szerencsére a nagy melegben és a szokásos séták, kötelező helyek között/mellett sikerült a Velencei Biennálén is eltölteni majd egy egész napot. A fenti leírás akár a velencei házakról is eszembe juthatott volna, de ott most talán megállt a romlás, a süllyedés, igaz, van benne egy fura élet-nélküliség, valahogy az az érzésem, a turisták és az ő pénzük tartja össze magukat a falakat is, védi meg a cölöpöket az enyészettől. Pedig csoda egy hely!

velence2.JPG

A Biennálé kulturális, esztétikai és morális sokk volt. Tudjátok, mikor rendezték az elsőt? 1895-ben! Persze akkor még nem számított ekkora nemzetközi eseménynek, fokozatosan vált ekkorává és világhíressé. Fél nap alatt csak körbe lehet rohanni, benyomásokat kapni, engedni magunkat sodorni az árral, hagyni, hadd vigyen a lábunk, az orrunk. Biztos lehetne rá készülni is, végigolvasni, ki mindenki állított ki, mely pavilonok a legérdekesebbek, melyiknek van legnagyobb sikere, melyik verte ki a biztosítékot, kiket ítél a szakmai és az átlag közönség a leginkább figyelemre méltónak. De számomra ez – készülés nélkül -, így is nagyon élvezetes és ütős volt. Nem egy művészi, tudományos, szakmai összefoglalót osztok meg itt veletek, inkább a saját - amatőr -  benyomásaimat, a saját készítésű képeimmel, illetve azokat a gondolatokat, amelyek rám hatottak.

A tematika valamiképpen az otthonunk, az örökségünk, az életünk terei, az otthonunkat fenyegető dolgok, illetve egymás megismerése, elfogadása köré épült – természetesen régi események, de inkább az elmúlt évtizedek és a jelen folyamatai tükrében, kezdve a délszláv háború és annak következményeitől, a japán atomkatasztrófán át a mostani migrációs hullámig.

kovek.JPG

Már az is nagyon érdekes, hogy sok ország rendelkezik saját pavilonnal, amit minden biennáléra maga dönt el, milyen tartalommal, milyen művész műveivel tölt meg. Az épületek maguk is szimbolizálnak valamit, közvetítenek valamilyen üzenetet. Csak néhány példa: a dán pavilon letisztult, modern építészeti stílusa a híres dán designt, Kanada épülete a természetközelséget, Németországé az átláthatóságot, nyitottságot, Magyarországé a tradíciót, hagyományt.

Ez a dán:

dan.JPG

 

A kanadai pavilon egy része:

kanaa.JPG

Az építkezések témája sokszor előjött: a spanyol pavilon az 1966-2008 közötti időszak őrült építkezési hullámait, az azzal járó – nem mindig egyértelműen pozitív - folyamatokat sugallta számomra, a japán pavilonban tetszett az a kép, ahol korunk szellemi értékeit és a városépítő darukat rakták egybe, illetve volt egy óriási, nagyon ütős pavilon, Új-Zélandé, ahol hihetetlen érdekes technikával egy óriási kivetítőn ment egy film, egyszerre több jelenetet is láttál, félig rajzfilm, félig film-film, legalább 20 méter hosszan és lepergett a szemünk előtt az ország, illetve a szigetvilág meghódítása, történelme. Nagyon hatásos volt!

Egy kis kocka belőle:

ujz.JPG

De hatásos volt az egyiptomi pavilon is, ahova beléptél, mint egy nagy sátorba, benn homokos talaj fogadott, mintha a sivatagban lennél, és itt is ment egy film. A démonokról, amelyek évszázadok óta félelemben tartják a falvak lakóit. Nagy falakat építve, azokkal körbevéve magukat élnek, estére bezárják a kapukat és jajj annak, aki nem ér vissza időben. Egyszer aztán egy lány, aki – mivel korán kiderült róla, hogy nagyon okos, a családja elküldte a városba tanulni – egyszer csak visszatér és elhatározza, hogy felvilágosítja az embereket, ez a saját maguk hiedelme, nincsenek démonok, maguk találták ki és maguk is tudnának megszabadulni tőlük. Már az nem tetszik a falu népének, hogy kibontva hordja a haját, érződik a feszültség, az ellenállás. Aztán, hogy végső bizonyítékkal szolgáljon, kinn marad éjszakára, felmegy a hegyre, ahol – mint hiszik – laknak a démonok. Elindul a faluból egy szál fáklyával a hegyre, ahol csodálja ő is és mi is a hihetetlen csillagos égboltot. Aztán reggel mennek utána a falu lakói, a lány ott fekszik. És kérdezgetik: meghalt? Alszik? Meghalt? Alszik?... és itt a vége. Ránk marad a megfejtés.

egyiptom.JPG

 

A pavilon bejáratánál ez a fenti mondat: az élet akkor kezdődik, amikor megszűnnek a félelmek.

Aztán volt egy japán művész, aki elhatározta, elsétál Kyotóból, saját városából Fukusimába, az atomerőmű katasztrófájának helyszínére, hogy érzékelje, milyen messze is van az a messze és egyáltalán, mi az, hogy messze? Mennyire vagyunk azzal tisztában, mennyi veszély leselkedik ránk, azt gondoljuk, nem érhet el hozzánk, védve vagyunk, távol élünk tőle, minket nem érinthet. Aztán tessék.

japan.JPG

Visszatérve a kezdő képre, gondolatra, az elhagyott házra. Volt egy ház, egy valaha szép napokat élt faház, nagy üvegezett verandával, melyet láthatóan évek óta nem laktak. Egy óriási pavilonban állították fel, hullott rá az eső és a víz már elérte a maga kis bevezető útjait. Felmentél a verandára, benéztél az ablakon és valami hihetetlen szomorú látvány fogadott: szétázott, elrohadt berendezés, málladozó padló és az egésznek olyan penészes, rothadó szaga volt. Igen, büdös is volt, pedig egy nagy, nyitott pavilon belsejében volt felállítva. De biztos, hogy valahonnan tényleg lebontva hozták, mert a fának valóban olyan volt a szaga, amihez kell az a kor, az a történet… Nagyon szomorú látvány volt. Tényleg, annyira, hogy le sem fotóztam... Csak ezt, a bejárati kis pavilont:

elveszett.JPG

De rengeteg vidám, poénos pillanat, látvány is volt, ne gondoljátok, hogy csak a nyomor, a világvége és a kioktató, moralizáló, okoskodó szándék volt tetten érhető. Imádtam a kanadai pavilont, ahol nagy ’vizeskedés’ volt, mint egy óriási, vizes játszótér, hangeffektekkel, vidámsággal, sok fával, játékossággal (egyszer csak a falból váratlanul ’megtámadott’ egy vízsugár és egyenesen a fülembe spriccolt). Voltak jó gegek a sokszínűségről – értve azalatt a bőrszíneket és a szexuális sokféleséget is, de voltak nagyon elvont, számomra már nehezen értelmezhető performance-ok is, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Lehet, hogy több idő kellett volna hozzá, vagy több figyelem. Vagy több nyitottság? Ki tudja.

Nagyon átjött az az üzenet, hogy sokan sok helyről jöttünk, sok helyre vetődhetünk életünk során és ez lehet jó is, rossz is. Vihetjük magunkkal a kultúránkat, a tudásunkat, vissza is vihetjük a régi szülőföldre amit tanultunk, de fontos, hogy felelünk magunkért és a sorsunkért. Szomorú volt látni például a szerb pavilon fölött még meglévő régi kiírást, hogy: Yugoslavia… (mellesleg a fenti elhagyott faház kosovói volt).

Megmondom őszintén, a magyar pavilonnal kicsit bajban vagyok. Ez a főbejárata:

magyar_pav2.JPG

Maga az épület kicsit barlangszerű, organikus, amit sokan szeretnek, hagyományosnak tartanak, rendben van. A zsolnai kerámiák a tetőn és a bejárat felett tényleg nagyon szépek, a huszárokat körben nem nagyon szerettem. A világbéke nekem is szívügyem, még ha Sandra Bullock ominózus filmje (Beépített szépség) és a szépségversenyek buta szlogenjei miatt mára tényleg komikusan tud is hangozni. De nehezen tudom ezt most elhelyezni a magyar közbeszéd és a magyar politika üzenetei között, pláne annak a szép szivárványos installációnak az üzenetével, mely szivárvány rengeteg jelvényből lett kirakva. Találtam egy cikket a megnyitóról itt.

Még pár fotó:

magyar_pavilon.JPG

Hogy mi a színes, változatos, sokszínű világot közvetítenénk? Várnai Gyula dunaújvárosi művész bemutatott, kicsit utópisztikus alkotásai érdekesek voltak, némi ízelítő belőlük:

vilagbake.JPG

A színes szivárvány előtt állva fedeztem fel, mikből áll:

szivarvan_velem.JPG

Csupa jelvény (Cs. Attila barátunk, gondoltunk Rád!):

ermek.JPG

 

Mindez az emberi erőforrások (nem bírom meg, hogy ne írjam le: só)hivatalának támogatásával? Hát, ez kicsit megfeküdte a gyomromat, de ez magánügy. Maga a látvány rendben volt. Vagy lehet, hogy a galamb és a világbéke épp egy nagyon kifinomult önkritika még kifinomultabb művészi megjelenítése lenne?...

Talán a rendezőkben is volt némi diszkrepancia, mert egy másik kiállítótérben szerepelt egy másik magyar művész is, nagyon is eltérő háttérrel és történettel (gondolom, őt nem az ország delegálta). Hajas Tibor egy alternatív figura volt, 1980-ban, fiatalon  meghalt és eléggé durva módon az élet és halál határmezsgyéjén alkotott, magát a saját, meztelen testét használva alkotásai szemléltetésére. A színes-szagos-látványos és a dísztelen-bűzös-sokkoló ellentét elég rendesen átjött a kiállított művein, képein is. Legalábbis számomra. A valóság és az elviselhetőség mindig valahol a végletek között van. De az meg lehet, hogy nem elég művészi? A fene tudja.

Még néhány érdekes kép, a kitartóknak:

Egy fiatal cseh művésznő alkotása:

cseh.JPG

A japán pavilonból:

japan2.JPG

 

A büfé:

bufe.JPG

Büfé 2:

bufe2.JPG

 

Bocsánat, hosszú volt, tudom, de még tudtam volna folytatni...

Mindenesetre éljen a művészet, engedjétek hatni magatokra, ha van rá módotok! Sokszor hatásosabb, mint bármilyen tanult, sokszor ismételt, mondhatni, az unalomig nyomott üzenet. Sőt! Legyetek ti is művészek, alkossatok, legyen az bármi: kép, kert, vers, novella, fotó, étel, sütemény, honlap, stb. Alkotni jó dolog!

Koskovics Éva

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr1812682297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.