Időutazás Barcelonába
2016. június 16. írta: CoachCo

Időutazás Barcelonába

p1210080.JPG 

Nagyon durva kimondani, hogy harminckét év különbséggel jártam ugyanott. És akkor sem csecsemőként voltam...

1984 augusztus:

Megérkezik a vonatom éjfél előtt valamivel Barcelonába. Hulla fáradt és elgyötört vagyok. A csővázas hátizsák húzza a vállam. Meg kell keresni a legközelebbi ’youth hostel’-t. A könyvem, ami a címlistát tartalmazza benne volt a hátizsákban, amit előző éjjel elloptak tőlünk a vonaton. És nem csak ez volt benne, hanem az útikönyv, a kölcsönkért fényképezőgép – benne egy hét párizsi képeivel -, egyéb apróságok és Csaba útlevele. Vele, egy évfolyamtársammal indultunk el együtt életünk első nyugat-európai útjára a harmadik egyetemi év elvégzése utáni nyáron. Vettünk egy Inter Rail igazolványt, amivel egy hónapig ingyen utazhattunk Nyugat-Európában. A nagy álom! Akkor még csak három évenként lehetett nyugatra utazni. Minket akkor még legfeljebb elviekben zavart ez a tény, hiszen pénzünk sem lett volna gyakoribb utazásokra. De úgy emlékszem, legalább egyszer azért, aki csak tehette, vállalkozott egy ilyen kalandra az egyetemi évek alatt.

/Épp a mi végzésünk körüli időszakban jött divatba a kubai utazás is, ami úgy nézett ki, hogy a delikvens vállalkozó kedvű egyetemisták – köztük az én férjem is, innen ismerem részleteiben a sztorit – vettek itthon innen-onnan dollárt, azt kivitték Lengyelországba, ahol rengeteg zloty-t kaptak érte, amiből megvették a repjegyet Kubába. Kuba pedig, mint baráti ország, nyitva állt a fiatal turisták előtt. Mit, hogy nyitva! Az ő piros peso-juk aranyat ért: kiegészítve egy amo szappannal, egy desodorral, megkapták a legjobb szállodák legjobb szobáit (a férjem a Hotel Nacional első emeleti, tengerre néző lakosztályát, ahol még a légkondi is működött), a legjobb éttermeket vehették igénybe, míg az a néhány ’elvetemült, elszánt’ nyugati turista, aki csak zöld pesot kapott, állhatott sorba szállásért, ételért, mindenért. A helyieknek fekete peso-juk volt és jegyre kaptak alap élelmiszereket. Ezt csak azért hoztam ide, hogy érzékeltessem, micsoda csodás idők voltak… Ezek is./

Szóval, visszatérve Barcelonába: sajnos abban a bizonyos hátizsákban benne volt Csaba barátom útlevele is. Úgyhogy a spanyol-francia határon közölték, ő így nem mehet át rajta, szépen menjen vissza Párizsba, keresse meg a magyar nagykövetséget és intézze a papírjait, tudjon hazamenni. Én ott álltam, mit csináljak most, menjek vele vissza, vagy utazzak tovább egyedül? Egész évben arról álmodtam, megyek Spanyolországba a nyáron. Nem fordulhatok vissza, ki tudja, mikor lesz még rá alkalmam? És úgy döntöttem, megyek tovább, egyedül.

Az első kihívás ez az éjféli megérkezés volt. Kinéztem a pályaudvarról, nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány (ugye azt nem kell magyarázni, hogy pénzem minimális, taxi és hasonlók szóba sem jöhettek), úgyhogy gondoltam, itt töltöm az éjszakát a pályaudvaron, egy padon. De onnan mindenkit kihajtottak, becsukták éjszakára. Akkor megláttam, hogy többen, hasonló fazonok, mint én, elindulnak valamerre. Követtem őket. Megkerültük a pályaudvart, hátul egy óriási parkoló volt, a pályaudvar fala melletti járdán pedig már többen az igazakat aludták kis matracaikon. Az volt nálam is, hálózsák is, úgyhogy szépen megágyaztam magamnak és csatlakoztam hozzájuk. Mondom, olyan fáradt voltam, hogy az ájulás fenyegetett. Reggel, mire felébredtem, már alig volt ott valaki.

2016. június

Ezek az emlékek tolultak elő bennem, amikor a férjem megvette most a repülőjegyeket. Már régóta terveztük, hogy kimegyünk egy hosszú hétvégére valamikor Barcelonába (ő kb. 2 évvel utánam járt ott szintén egyetemistaként, csak ők hárman voltak srácok és a parkban töltötték az első éjszakát…). Voltak még kalandjaim később is, volt, hogy eltévedtem, rossz vonatra szálltam, de a legnagyobb élmény végig az volt, hogy – a sok csoda mellett, amiket láthattam: Madrid, Toledo, Segovia, Granada, Cordoba) – mindig találtam magam mellé útitársakat az ifjúsági szállásokon. Ezek tele voltak dél-amerikai diákokkal, akik jöttek megnézni az őshazát. Persze mondanom sem kell, nyelvgyakorlásnak sem volt utolsó. Ennek a megélése, hogy tényleg élőben tudok beszélni más nyelven élő emberekkel, akik ráadásul pont olyanok, mint én, csak máshol születtek, a Föld másik oldalán (ugye a sok éves orosz tanulás mellett ez valahogy nem volt egy reális, megélt, vágyott lehetőség).

Kérdezhetnétek, miért vágytam annyira Spanyolországba, amikor annyi csodás ország és annyi különleges, érdekes hely van még Nyugat-Európában. Igazából nem is tudnám megmagyarázni. Az orosztól való megszabadulás után felvettem az egyetemen az angol és a spanyol nyelvet, de aztán a dékániban kiderült, hogy én galád módon két nyelvet is viszek. Mondták, válasszak, nekem nem jár kettő (tanár szakos voltam a Közgázon). Mivel az angolon tömeg volt, elvicceltük az órákat, a spanyolra pedig külkeresekkel jártam, haladtunk, mint kés a vajban, gondoltam, ezt a végén tényleg meg fogom így tanulni, ezért választottam. Ez pedig hozta a spanyol érdeklődést, az egyre több információt, valamiféle kíváncsiságot az országra. De ha nagyon ezoterikus akarnék lenni, azon is elgondolkodnék, nem volt-e valamelyik előző életemben közöm hozzájuk. Ugyanis egyszer-kétszer tényleg egészen fantasztikus, már-már spirituális élményt éltem meg egy-egy helyen.

No de menjünk vissza Barcelonához. A maihoz. A minap olvastam valahol, hogy vannak helyek, ahol már annyi a turista, hogy a helyieket borzasztóan zavarják. Ezért már gondolkodnak rajta, hogy korlátozni kell a turisták számát. Egyik ilyen hely Barcelona is. Mondjuk június elején nem volt zavaró, pláne számunkra…. Persze esténként a La Rambla (a fő sétáló utca) tele volt a hömpölygő tömeggel, de a városban nem volt elviselhetetlen tömeg sehol (talán a Sagrada Família környékén kicsit - erről fotók alább). Ma már, ha utazik az ember, interneten tud jegyeket venni előre és akkor megelőzi a sorbaállást. De az is számít, ki hogy tölti az idejét. Mi eleve nem, vagy nem csak a fő látványosságokra vágyunk általában.

2016-06-02_10_57_36.jpg

p1210244.JPG

Egy idegen, új helyen (vagy ahol már régen voltam) szeretek elbambulni, üldögélni, nézni az embereket, beleszagolni a levegőbe, eszegetni, kóstolgatni, piacra járni, épületeket nézegetni, csak úgy ellenni. A 3-4 napba két-három múzeum/kiállítás fér bele, mert nem jó, nem szeretünk múzeumról múzeumra vonulni, annál többet nem lehet befogadni.

p1210096.JPG

A férjemet szakmailag is érdekli az építészet, én pedig már nem tudom, hogy megfertőződtem, vagy eredetileg is fogékony voltam-e rá, de legalább annyira vagyok nyitott a témára, mint ő. Barcelona pedig ebből a szempontból is hihetetlenül érdekes, színes város. Gaudi elvarázsolja az embert, csodás épületei, a Sagrada Familia elképesztő formái (számunkra emlékei is a korábbi állapotból), a  folyamatban lévő építkezés eleve egy alap, de most rácsodálkoztunk mindketten arra, hogy nem emlékeztünk rá, milyen szép, egységes úgy általában az építészete a városnak. Mondok egy példát. Van az Oktogon Budapesten. Egy szép tér, ahol két széles út találkozik és a kereszteződésekben lévő épületek úgy lettek tervezve, hogy lecsapták a sarkakat, ezáltal nyerve el ezt az oktogonos formát. Most rácsodálkoztunk, hogy Barcelonában ez szinte általános, véges végig így vannak az épületek kialakítva a nagy kereszteződésekben (legalábbis a belvárosban) és ez ad egyfajta további tágasságot, összhangot, stílust az egész városnak. Az épületek pedig gyönyörűek, hangulatosak, balkonosak, rendben vannak, egységesek.

Ez Gaudi egyik leghíresebb épülete, a Casa Batllo (az álarcos ház):

casabatllo-4.jpg

Belül (belül is mindent Gaudi tervezett meg, a lámpákat is):

p1210175.JPG

A kis szállodánk egy gyönyörű téren, a Plaza del Rei-en volt, ahol körben éttermek, pálmafák emelték a hangulatot. A recepciósnál elővettem a régi spanyolom maradékát (anno középfokú nyelvvizsgát is csináltam, egész jól belejöttem, de aztán nem használtam) és angol helyett így kezdtem a kommunikálást. Ő pedig nagyon boldog volt ettől, mondta, nem volt még magyar vendégük, aki spanyolul beszélt volna (szerintem most sem…).

2016-06-03_20_56_46.jpg

Üldögéltünk a téren, nézegettük az embereket, a forgatagot. Jöttek-mentek az utcazenészek, volt, akihez többször is volt szerencsénk különböző helyeken (de mindig ugyanazt a három számot játszotta) és nem sértődtek meg, ha épp nem volt aprónk és csak megtapsoltuk őket. Feltűnt egyik este, hogy kb. 3-4 étteremre, sörözőre rálátva, nem látunk spanyol (katalán) kinézetű pincért. Mindenki távol-keleti, indiai, fekete, vagy valami keverék egzotikus származású. Eszembe is jutott, hogy hallottam, a Balatonnál nagy bajok vannak a vendéglátásban idén, nem találnak munkaerőt, mindenki elment Ausztriába… Lehet, hogy mi is rá leszünk utalva a vendégmunkásokra? De honnan?? Különben is, ide ne jöjjön senki!... Erről csak ennyit:

dsc_1321.JPG

 

Felirat fordítása: Üdvözöljük a menekülteket!

Direkt vadásztunk olyan ebédelő helyre, ahova a helyiek járnak. Sikerült is ilyet találnunk, ebéd mellé – a napi menühöz, menüárban – kaptunk egy üveg bort, ami persze nagyon finom volt ahhoz képest, hogy kb. fillérekbe kerülhetett. Jó volt nézni a szomszéd asztalnál a hatvanas férfit, aki lehozta a kb. 90 körüli papát ebédelni és azt, ahogy szóba elegyedtek a szomszéd asztalnál ülőkkel. Azt a lazaságot, ahogy egy spanyol (vagy olasz, ilyet is sokat láttunk másik kedvenc országunkban) pincérnő osztogatja a dolgokat és kommunikál, azt nálunk tanítani kellene. Lazán, mégis határozottan és kedvességgel, nőcisen, étvágygerjesztően. Ezt nagyon tudják. Mintha csak éppen nem lenne jobb dolguk, ez a tevékenység az életük része, úgy kirázzák csuklóból.

2016-06-02_14_46_13.jpg

Aztán az épületek.

Az AGBAR. Aqua Barcelona. Már megint a víz, ami engem annyira vonz. Még nem is tudtam, milyen funkciója van az épületnek, de rögtön kinéztem magamnak, nagyon tetszett. Nem véletlen…

dsc_1339.JPG

Aztán a száz évvel ezelőtti világkiállítás német pavilonja (képek alább), amit később nem tudtak fenntartani, elbontották, most meg pár éve újjáépítették az eredeti anyagokból (tervezője a híres építész, Mies Van Der Rohe). Épp egy építészeti vezetésbe futottunk bele, amit egy fiatal építész tartott angolul. Olyan élvezettel mesélte az épület történetét és segített meglátni a részleteket és elmagyarázni a szimbolikus látnivalókat, hogy szintén élményszámba ment.

p1210368.JPG

p1210367.JPG

p1210363.JPG

Gaudi után ez a Bauhaus-os minimál nagy kontraszt, de valahogy nekem mindkettő bejön. Egyik azért jó a lelkemnek, mert tobzódó, színes, igazán organikus, a másik azért, mert letisztult, egyszerű és mégis nagyszerű. Ebben is megtalálható a nagyszerűség, abban is, holott egymásnak ellentétei.

p1210370.JPG

A piac - bárhol is járok – elmaradhatatlan program, általában érdekes látnivaló, tapasztalás. Jó leképezése az ottani életnek, életszínvonalnak, a szokásoknak. Lehet csipegetni ebből-abból, enni egy kis gyümölcsöt, inni egy jó kávét, gyümölcslét, sajtot, sonkát, sült cuccokat, a spanyolok nevezetes tapas-ait (falatkáit) kóstolgatni. Színek, ízek, látvány, illatok, az érzékek tobzódása.

p1210125.JPG

p1210127.JPG

Mindenhol felhívják rá a figyelmet, hogy sok a zsebes a belvárosban, vigyázni kell és szinte mindenkinek, aki járt Barcelonában, van egy története, hogy ez valóban megtörtént, vagy próbálkoztak vele, vagy ismerősével. Persze nálunk is bepróbálkoztak egyszer, de kit érdekel, nem sikerült, minek emlékezni a rosszra!

Gondolom, azóta Csaba barátom is megnézte Spanyolországot (évtizedek óta nem találkoztam vele, de láttam nevét a leggazdagabb magyarokat bemutató kiadványban), úgyhogy felteszem, nem kell már neki sem vonaton töltenie az éjszakát, hogy spóroljon.

Ugyanakkor ezzel a régi élménnyel valahogy nagyobb értéket jelent számomra mindig egy-egy utazás, valószínűleg soha nem fogom már levetkőzni magamról azt sem, hogy ne számítgassam át folyton az árakat (ráadásul én nem is vagyok benne abban a bizonyos kiadványban). Akkor el sem tudtuk képzelni, hogy valaha valahogy ehhez a világhoz fogunk mi is tartozni, megszűnik ez a vasfüggönyös állapot. Azt meg pláne nem, hogy igen, lebomlik a vasfüggöny és rá két évtizeddel felmerül annak a kérdése, hogy mégsem jó ez így, nem akarunk ahhoz a szabad világhoz tartozni. Tudom, hogy ezt most leegyszerűsítettem és eltúloztam, de a lényeg mégiscsak ez. Nem tanulunk a saját történetünkből sem és olyan befolyásolhatóak vagyunk, mondhatni korlátoltak, hogy néha sírni lenne kedvem.

De nem sírok, nézegetem a Miro Múzeum képeit, azok felvidítanak (pláne, ha visszagondolok arra, Miro is miket élt meg: spanyol polgárháború, menekülés Franciaországba, aztán onnan vissza a fasizmus elől, aztán Franco diktatúra, stb.). Mégis alkotott, átadott, örömöt okoznak ma is az alkotásai. Mint például:

p1210331.JPG

 

p1210315.JPG

No de semmi sírás-rívás, én azért örülök annak, hogy itt és most élek, utazhatok, a gyerekeim nyelveket tanulnak és van módjuk gyakorolni is élőben (bár az elmúlt években kivándorolt mintegy ötszázezer honfitárs mintha kicsit túl nagy szám lenne, de bízzunk benne, hogy visszajönnek, a remény hal meg utoljára).

Persze gyönyörű helyek vannak nálunk is, itthon is megélhetünk élményeket és rácsodálkozhatunk dolgokra, néha mégis érdemes elmenni távolabb, onnan minden másképp látszik és más perspektívát ad a dolgoknak. Repülni, utazni, nyitni mások felé, belelátni mások életébe – kell ahhoz, hogy jobban megértsük magunkat és a világ dolgait. Ez sirály!

p1210084.JPG

 Valahogy szeretem a sirályokat...

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr878815460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.