Nem akarlak stresszelni, de megint a stresszről
2015. október 19. írta: CoachCo

Nem akarlak stresszelni, de megint a stresszről

2015-10-18_17_04_29.jpg

Ugye milyen szép ez a kép?

Vagy ijesztőnek látod, sivárnak?

Egyáltalán mi ez? Valami világvégi hely, vagy lehet, hogy csak egy terméskő darabja az udvarról? (A jobboldali levélke elárulja.)

Így ősz táján sajnos gyakrabban érezzük magunkat lehangoltnak, sötétebbnek látjuk az élet dolgait. Pláne, ha bejön egy ronda, ködös, esős idő, pláne, ha dőlnek ránk a rossz hírek a világból (vagy valahogy ezekre van inkább fülünk), pláne, ha még egyéb gondjaink is vannak az életben. Kinek ne lennének?! Aztán ha ez a lehangoltság tartóssá válik, rárakódik egy meglévő stresszhelyzetre, súlyosbodhat a helyzet, akár súlyos depressziót is eredményezhet.

Stressz-tűrő képességünket is alapvetően befolyásolja családi hátterünk, az, hogy mennyi szeretetet kaptunk szüleinktől, hogyan szerettek minket, megvolt-e a feltétlen bizalom a családon belül, rendben voltak-e (legalább nagyvonalakban) a szerepek, a (családi) rendszerelvek (rendszerhez tartozás, sorrendiség, adok-kapok egyensúlya). A gyerekkori indulás meghatározó, ugyanakkor jelenlegi helyzetünk, életminőségünk és érzelmi világunk sok egyéb dolog függvénye is: tőlünk függetlenül és saját döntéseink, egyéni adottságaink következtében is alakulhat ezerféleképpen.

A stresszben az talán a legfélelmetesebb, hogy alattomosan veszi be magát az ember szervezetébe és lelkébe, nem könnyű tőle megszabadulni, ottmarad valamiféle lenyomata akkor is, ha azt érezzük, túl vagyunk rajta. Tudjuk, kell is a stressz, sőt, van jó stressz, egy bizonyos fokig jót tesz nekünk, kell a működésünkhöz. A nagy krízisek pedig hozhatnak nagy megújulást, feltámadást, újrakezdést. Persze, ha túléljük.

Azért írok most erről a témáról, mert mostanában került a kezembe a következő könyv:

Dr. Máté Gábor: A test lázadása /Ismerd meg a stresszbetegségeket/

2015-10-19_16_51_33.jpg

A szerző ismert, magyar származású, gyerekkorától Kanadában élő orvos, lélekgyógyász. Több könyve is megjelent már nálunk. Ez sem egy könnyű olvasmány és főleg nem szórakoztató. De tanulságos nagyon és sok kérdést felvet, amin érdemes elgondolkozni. Biztos vannak benne vitatható megállapítások is, de min ne lehetne vitatkozni? Érdekes eseteket és kutatási folyamatokat, eredményeket tár elénk. Mint már annyiszor, és annyi helyen, itt is szembesülhetünk azzal, hogy a gyerekkori traumák és a szeretethiány milyen károkat okozhat bennünk, ugyanakkor felhívja arra is a figyelmet, hogy mi emberek mind tehetünk azért, hogy jobban, kiegyensúlyozottabban éljünk. Felelősek vagyunk magunkért és utódainkért.

Épp a minap volt a Coachok Szakmai Szövetségének nyílt napján a fő téma a stressz, a stresszel való megküzdés. Erről, az itt hallott előadások kapcsán is eszembe jutott, hogy megosztok néhány gondolatot Máté Gábor könyvéből. Például ezeket:

„A stressz nem feltétlenül olyasmi, aminek a legtöbben képzeljük. Nem okvetlenül olyan külső esemény okozza, mint a háború, az anyagi veszteség vagy az, hogy elveszítünk valakit. Van belső stressz is, amit az okoz, hogy az embernek alkalmazkodnia kell máshoz. A rák, az ALS, a szklerózis multiplex, a reumás ízületi gyulladás és a hasonló betegségek, a véleményem szerint, főként olyan embereket érintenek, akiknek nem alakult ki az önálló, független személyisége. Ez persze érzelmi téren jelentkezik – egyébiránt a művészetekben vagy intellektuális téren kiváló eredményeket érhetnek el -, de érzelmi szinten nem alakult ki az éntudatuk. Mindig csak másokra reagálnak, anélkül, hogy valójában érzékelnék, hogy ők maguk kicsodák.”

„A rákkal kapcsolatos számos vizsgálatban a legegyöntetűbben azonosított kockázati tényező az érzelmek, kiváltképp a haraghoz társuló érzelmek kifejezésének képtelensége. A harag elfojtása nem elvont emocionális jellegzetesség, amely rejtélyes módon betegséghez vezet. Ez a fő kockázati tényező, mert növeli a pszichológiai nyomást a szervezeten. Nem egyedül fejti ki a hatását, hanem más kockázati tényezőkkel, például a reménytelenség és a támogatás hiányának érzésével együtt. Az a személy, aki nem érez vagy fejez ki negatív érzelmeket, stressznek teszi ki magát még akkor is, ha barátok veszik körül. A reménytelenség érzése annak a következménye, hogy valaki tartósan képtelen az őszinteségre önmagával szemben. A reménytelenség ráadásul tehetetlenséghez vezet, mivel az egyén mindenről, amit megtehetne, azt gondolja, hogy úgysem számít.”

Idézi egy beteg mondatait is, aki munkamániás volt, nagy karriert futott be (a wellness világában volt híresség, a Life magazin címlapján is szerepelt) és halála előtt így fogalmazott:

„Fontos, hogy rájöjj: törődnöd kell magaddal, mert amíg magaddal nem törődsz, addig mással sem tudsz.”

Egy másik ismert ember, Rudy Giuliani, New York volt polgármestere történetét is megismerteti, akinek mondásairól, híres munkabírásáról több helyen is olvastam már. Amikor szembesült betegségével, ezt mondta:

„A rák rákényszerít, hogy kitaláld, ki is vagy valójában, hogy mi az igazán fontos a számodra, és minek kellene annak lennie – tudja, hol van az ember igazi lényege. Talán azért, mert olyan sokáig voltam közéleti szereplő és politikus, úgy gondoltam, hogy az én lényem a politikában van. Hát nem… Van valami jó is ebben. Egy csomó jó dolgot köszönhetek ennek a betegségnek. Azt hiszem, sokkal jobban értem most magamat. Azt hiszem, jobban értem, mi a fontos számomra. Lehet, hogy még nem tartok teljesen itt. Ostoba lennék, ha azt gondolnám, hogy néhány hét alatt eljutottam idáig. De azt hiszem, hogy ebbe az irányba haladok.”

Sok történetet hallottam már, amikor gyógyult emberek beszámolnak arról, teljesen átalakult az értékrendszerük a betegség következtében, más emberekké váltak és megtanulták értékelni az élet apró, más jellegű örömeit, amiket azelőtt észre sem vettek.

Gondolhatnánk, milyen kár, hogy kell ehhez egy ilyen súlyos betegség! Vannak szerencsések, akik előbb felismerik ezeket a dolgokat és még azelőtt változtatnak az életükön, a stresszt okozó dolgokat csökkentik, vagy kiiktatják és nem jutnak el odáig, hogy a szervezetüknek kelljen jeleznie. De sajnos azt látom, hogy ez a ritka kivétel. A többség akkor kezd el gondolkozni, ha már benne van valami betegségben, amikor már érzi, ráébred, hogy a testi tünetek valaminek a következményeképpen alakultak ki.

Ezekről eszembe jutottak Popper Péter búcsútanácsai is, jobbnál jobb mondatai. Többek között ezt mondta:

„Nem lehetek olyan fontos mások számára, mint önmagamnak. Saját dolgaim súlya nagyobb bennem, mint a külvilágban.” Ennek gondolati háttere a következő (szintén tőle való): „Milyen hamar megfeledkezünk mások problémáiról, nehézségeiről, kudarcairól! Mennyire átsiklunk mások sikerei, örömei felett! Egy másik ember ugyanígy van velünk. Ezért nem szabad túlértékelni a „Mit szólnak hozzá?” – jelentőségét. Az embereket nem foglalkoztatja annyira a mi problémánk, szégyenünk, kudarcunk, mint minket. Ugyanígy örömeink, eredményeink sem.”

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne foglalkozzunk komolyan saját dolgainkkal, sőt! De gondoljuk meg, mikor és kivel osztjuk meg problémáinkat, kérdéseinket. Mind ismerünk olyanokat, akik sokat panaszkodnak, sötéten látják a dolgokat, saját életüket. Biztos, hogy segítünk nekik némileg, ha meghallgatjuk őket, de érdemes inkább időnként azt tanácsolni nekik, keressenek külső segítséget, menjenek el tanácsadóhoz, pszichológushoz, olvassanak szakirodalmat, vagy keressék más, hasonló sorsú emberek társaságát (pl. magányos idős emberekre gondolva, érdemes nekik javasolni, menjenek el klubokba, időseknek szervezett programokra). Az egyik félnek sem jó, ha az egyik csak mondja, a másik pedig csak úgy tesz, mintha figyelne, de nem érdekli a téma, viszont a másik leszívja az energiáját.

Az egyik legnagyobb hiba, sőt, bűn pedig az, amikor saját problémáinkkal túlságosan megterhelünk olyanokat, akiket nem lenne szabad. Gondolok itt elsősorban a gyermekeinkre. Főleg a kisebbek, de a kamaszok is nagyon érzékenyek arra, hogy mennyire érzik magukat biztonságos közegben. Nem szabad őket nagyon megterhelni a saját dolgainkkal, mert ha odáig fajul a dolog (milyen gyakran látunk ilyet!), hogy szerepcsere történik és a gyereknek kell szülőként funkcionálnia, az ki fog hatni egész életére. És biztos, hogy nem pozitív módon.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr427990637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.