Engem megfőzött a férjem
2015. szeptember 21. írta: CoachCo

Engem megfőzött a férjem

Élménydús őszi nap galagonyával, sommal

2015-09-06_18_46_21.jpg

A pasik eléggé feladat-orientáltak, szeretik a kihívásokat. Lehet, hogy elsőre mondjuk a lekvár-főzés nem értékelhető komoly kihívásnak számukra, de nem kell rögtön lemondani a lehetőségről. Esetleg érdemes előre megkonzultálni velük nagyobb munkák előtt a dolgokat, bevonni őket a megoldásba, akkor biztos lelkesebben, aktívabban fognak beszállni az ügybe. Az együtt töltött minőségi idő – szerintem -nem csak wellness, gyertyafényes vacsora és világkörüli út formájában képzelhető el.

Személyes élményemet szeretném megosztani, ami egy olyan szokásos fáradt, ne-szólj-bele-az-én-dolgomba - feszültséggel indult, aztán fuldoklós röhögésbe fulladt. Ráadásul olyan eredménye lett, aminek a barátok is nagyon örülnek majd, ha a karácsonyi csomagban találkoznak vele (még tán el is meséljük majd mellé a történetet…).

Mi egy lekvárevős, lekvárfőzős család vagyunk (meg persze sportos is, ahogy már korábban írtam…). Már komoly rutint szereztem a gyors, villám lekvárfőzésben. Szeretek a konyhában ténykedni, az abszolút az én fennhatóságom alatt áll, de egyáltalán nincs ellenemre, ha a fiúk időnként elpakolnak, ki- vagy bepakolják a mosogatógépet, sőt, annak kifejezetten örülök, hogy közülük a legkisebbik (12 éves) időnként még egy rántottát is elkészít magának. Mivel általában minden nap főzök, ezért a konyhánk nem az a fajta látványkonyha, csillogó-villogó, max. egy-két desing elemmel kiegészített terület, hanem, hogy úgy mondjam, általában tükrözi az épp aktuális folyamatot. Ennek hatására olyan is előfordul, hogy a férjem úgy ítéli meg, biztos nincs már energiám sokadszorra is elpakolni, majd ő ezt megteszi helyettem, máskor egyszerűen ’beszól’ miatta. Legtöbbször egyáltalán nem bánom, sőt, hálás vagyok érte, ha aktivizálja magát. A sütés-főzésembe azonban soha, senki nem nyúl bele, ott én vagyok a teljhatalmú főnök. Csak akkor jöhetnek, ha kifejezetten segítséget kérek, vagy ha aktív érdeklődést mutatnak valamelyik munkafázis iránt (ez kizárólag az imént említett legfiatalabb részéről nyilvánul meg néha).

Na szóval, a tavalyi első sikerünkön felbuzdulva elhatároztuk, hogy idén is főzünk somlekvárt. Azért használok többes szám első személyt, mert ez tényleg nem magányos műfaj. A somot leszedni nagy meló, mi úgy tesszük ezt, hogy felviszünk magunkkal a (már korábban kiszemelt és kiválasztott) bokrokhoz egy nagy lepedőt, azt nagy gonddal leterítjük, vagy akrobatikus elemeket alkalmazva tartjuk a bokor ágai alatt/között és megrázzuk a bokrot, így begyűjtve a lehullott érett gyümölcsöt. /Gyengébb idegzetűeknek, vagy akik nem bírják a bogarakat, félnek a kullancstól, semmiképpen nem ajánlom./ Utána persze ki kell varázsolni belőle a bogarakat, pókokat, leveleket, apróbb gallyakat, meg kell jól mosni, aztán be a fazékba, főzni, szétnyomkodni (merthogy aki nem tudná, magja van, ami máshogy nem távolítható el a nagyon apró kis bogyókból), majd lepasszírozni. Nem folytatom a művelet leírását, interneten megtalálja akit érdekel. Most úgy alakult, hogy rengeteg, kb. 8 kiló gyümölcsöt szedtünk, szóval jól elő kellett készülni a melóra és tudtam, hogy nem fog menni a szokásos egy-két óra turbó-üzemmód alatt.

2015-09-09_16_35_29.jpg

Amikor épp a lepasszírozásnál tartottam és már majd leszakadt a karom, akkor jött a férjem. Tudjátok, amikor úgy rákerül az ember a ’flow’-ra, robot üzemmódban dolgozik, van egy elképzelése a továbbiakról, ugyanakkor már rohadt fáradt, türelmetlen (mindez délután 6 óra körül volt és láttam, hogy este 10-11-ig biztos, hogy meg fog tartani a dolog), akkor nem szereti, ha megakasztják.

Szóval, ekkor jött az én életem párja és közölte, ez biztos, hogy nem jó módszer, így reggelig nem végzek, miért nem használok valami más módszert, tüll zsákot, ilyesmit. Mondtam, azért, mert nincs ilyenem, mindig ezen a nagy műanyag szűrőn át szoktam, fémet nem használnék, tüllöm momentán nincs, ő pedig foglalkozzon különben is mással... De nem hagyta magát. Felhívta a régi szomszédainkat. Angi barátnőm óriási konyhatündér, szuper blogja is van: http://ingakonyha.blogspot.hu/, hihetetlen felszerelései vannak, neki biztos, hogy van erre ötlete. Hát, most nem volt. Én egyre vadabbul passzíroztam, férjem egyre vadabbul húzgálta a fiókokat, vizslatta a spájz fentebbi, ritkán használt polcait, mondván, kell, legyen más megoldás. Nem tudom, ismeritek-e azt a lelkiállapotot, amikor érzitek, mindjárt földhöz vágjátok a kezetekben lévő dolgot, ha nem hagyja abba az illető a témát, hát én most ide jutottam /most biztos azt gondoljátok, egy coach nem viselkedhet így - itt azonban kiléptem ebből az énemből, egy sokkal ösztönösebb, fáradtabb énem jött elő… de szerencsére ott volt mögötte a másik is/.

 Erre azt mondja a férjem (akin látszott, fejébe vette, nem hagyja a dolgot megoldatlanul, ő most kezébe veszi az irányítást): egy régi, olyan szüleink-féle nejlon függöny kellene! Mivel az nincs, itt van ez a mi függönyünk, ami a terasz ajtón lóg és csak nyáron használjuk (legyek ellen). Már úgyis régi, viseltes, majd veszünk újat jövőre. És már fogta is az ollót. Néztem, mint a moziban, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek. És akkor vettem egy nagy levegőt úgy döntöttem, nyitottan állok a dologhoz.

Kivágott egy nagy darabot a függönyből és elkezdte megtervezni a további műveletet. Mielőtt belerakta volna a drága somomat, még sikerült megszereznem, kimostam, aztán visszakapta. Belerakta a tűzforró somot, elkezdte volna facsarni, ami azért nem volt egyszerű, tekintettel a hőmérsékletére, de aztán arra is talált megoldást. Persze jött belőle a som-trutyi, mint az állat…, férjem elégedetten vigyorgott rám. Kis idő után, amikor a tüll lyukai eldugultak, már nem voltunk restek, nem vacakoltunk azzal, hogy kimosogassuk a beleragadt gyümölcsdarabkákat, rostokat, hanem vágtuk tovább a függönyt, mondván, „van másiiiik!!”. (Persze, elengedtem korábbi fenntartásaimat, beláttam, hogy tud a pasi, innentől partnerként vettem részt a folyamatban.)

Ilyen lett a függöny:

 2015-09-21_12_39_32.jpg

Annyira röhögtünk a végén, hogy a gyerekeink csak néztek, mi bajunk van. Közben eszembe jutott a Liza a rókatündér c. film (aki még nem látta, az ne mulassza el!), az a jelenet, amikor a lány megjelenik szép új, fehér csipkeruhájában, majd később a kamera mintegy véletlenképpen végigpásztázza a szobát, ahol a függönyből hiányzik egy ruhányi darabka, de pontosan a ruha formájában! Óriási jelenet!

Szóval, nem tudom, a tanácsadók ilyeneket értenek-e együtt töltött minőségi időn, nekem sem jutott volna eddig eszembe, de most beleégett a memóriámba, biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Mire készen lettünk (merthogy az első kör után még jött a vízzel való felöntés és még egyszer átpasszírozás, de akkor már szörpöt készítettünk és még mindig maradt gyümölcshús a magok között, ami elég idegesítő volt ugyan, de már fel kellett adni, esetleg szopogatni lehetett volna – de tekintettel a vödörnyi mennyiségre, ezzel az opcióval most nem éltünk), ez este 10 után volt (mi lett volna, ha maradok az eredeti elképzelésemnél?!).

A nagy sikert végül megünnepeltük egy kupica áfonya pálinkával (csak hogy legyünk következetesek, maradtunk a bogyósoknál) és elégedetten, boldogan zártuk a napot.

2015-09-20_11_58_34.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr767805844

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ingaangi 2015.09.23. 08:26:18

Minden egyes mondatodat élvezettel olvasom!
Írj,írj, még ...