Házasság, párkapcsolat, elköteleződés
2014. december 10. írta: CoachCo

Házasság, párkapcsolat, elköteleződés

boldog_hazassag-300x250.jpg

 

Az történt, hogy tegnap volt a nagykovácsi Tandem Könyvesbolt és Kávézóban (ami egy csoda jó hely) egy beszélgetés D. Tóth Krisztával, az ő új könyvéről (Húszezer éjszaka). A könyvnek egyik fő témája a párkapcsolat, a negyvenes nők szemén, szemüvegén keresztül nézve, megélve. Hozzáteszem, a budai, jómódú, értelmiségi nők.

Egyébként is sokszor találkozom a témával (lévén házas), beszélgetve emberekkel, akik párkapcsolati gondokkal (is) küzdenek, illetve lépten-nyomon látva (hol jót szórakozva, hol elborzadva rajta) a mai viszonyokat, tendenciákat. Kriszta is mesélt róla, hogy amikor kitalálta, ebben a témában szeretne könyvet írni, nekilátott a szakirodalom, a statisztikák tanulmányozásának. Tudjuk, hogy sok jó ezektől nem várható… Aztán azt mondta, ahogy ráállt erre a témára, jöttek mindenhonnan a hatások, történetek, szituációk (mint nekem, amikor a kiégéses témán gondolkoztam, ez már csak így szokott lenni). Persze lehet nagy megállapításokat tenni - este még sokat morfondíroztam én is az okokon és miérteken -, de az is lehet, hogy nem kell túldramatizálni ezeket a dolgokat.

Anyukám, aki egy józan, egyszerű vidéki asszony, aki ötven évet élt le apukámmal (nem mondhatnám, hogy idillben és boldogságban), egyszer, amikor egyik barátnőm éppen vált a férjétől (egészen pontosan a férj szerelmes lett és kilépett a közel húszéves házasságból), a maga keresetlenségében ezt mondta neki: „Katikám! Elég is egy ’emberből’ ennyi.” Nem tudta a barátnőm, sírjon vagy nevessen, de az biztos, hogy azóta párszor felemlegettük már. Azóta hálistennek ő is boldog kapcsolatban él, megélhette újra a szerelem csodás élményét és szerencsére helyrerakták a volt férjjel is a dolgokat, nincs gyűlölködés, bántás.

Ha figyelembe vesszük azt a banális tényt például, hogy régen sokkal rövidebb ideig éltek az emberek, nagyon ritka volt, hogy mindketten megélhették a magas kort, máris másképp látjuk a dolgokat. Persze az erkölcsi viszonyok is teljesen mások voltak, kvázi természetes volt, hogy az első kérőhöz, szerencsés esetben első szerelemhez hozzámentek feleségül a lányok. Az akkori, a mainál sokkal inkább/gyakrabban vallási alapokon is nyugvó elköteleződés pedig fényévekre volt a mai utódjától. Valahol természetes, hogy ha a fiatalok szabadon megélhetik szerelmüket (hány ismerősnél lakik ott részben vagy teljesen a tizen- huszonéves barát, barátnő, ami 20-30 évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna), akkor minek is házasodnának össze, ez így kényelmes. Ha pedig mégsem olyan jó már, akkor lehet szakítani és újat keresni. Még nagy fáradságba sem kerül, lehet keresni internetről, nem kell érte ki sem mozdulni a szobából.

Kicsit szarkasztikus vagyok, pedig közben tudom, hogy – a látszat ellenére – mégsem egyszerű a párkeresés, legyen szó fiatalokról, vagy érettebb újrakezdőkről, sokan küzdenek ezzel a problémával.

Tavaly volt egy érdekes élményünk, részt vettünk egy workshoppal egy ’Pálferis’ párkereső esten. Álmomban nem gondoltam, hogy akkora tömeg lesz, egy csomóan be sem jutottak, előre kellett regisztrálni. A mi programunk dramatikus játékokból, vicces gyakorlatokból állt, a fő célunk az volt, hogy oldjuk ezt a feszültséget, ugyanakkor lehetőséget adjunk arra, hogy minél jobb, reálisabb képet kapjanak egymásról, magukról és legyenek bátrak, kezdeményezők. A többség húszas, harmincas volt, de volt néhány ötven körüli párkereső is. Nem is értettem, hiszen szépek voltak, nyitottak, értelmesek, motiváltak.

Ami viszont megmaradt innen (is) bennem nagyon, sokuknál tapasztaltam:

-          a férfiak akkor érzik magukat férfinak, ha anyagilag is jól vannak eleresztve, akkor számíthatnak kellő érdeklődésre a másik oldalról;

-          egy-egy nagyobb csalódás után már nagyon nehéz hinni, pozitívan állni a dolgokhoz (mondjuk erre én is emlékszem még a saját tapasztalataimból);

-          illetve érdekes volt, hogy nagyon nem volt magukról reális képük az ott lévőknek, jellemzően alulértékelték magukat.

Én szeretek férjnél lenni. Néha persze meg tudnám fojtani egy kanál vízben az én drágámat, de közben tudom, hogy az életemet rábíztam, jól döntöttem és isten ments, hogy bármi jelentősebb változás ebben beálljon. A saját és a barátok, közeli ismerősök házasságai alapján ilyen bölcsességeket tudnék megosztani (ha valakit érdekel és nem sokallt még be a bő lémtől):

-          nagggyon fontos a kémia (ezt Soma Mamagésa Új egyensúly c. könyvében kifejtve egészen odáig vitte, hogy azt mondta, fontos a passzent, a nemi szervek illeszkedése…) – úgy is mondhatnám, a kezdeti lelkesedés, igazi nagy szerelem átélése egy olyan bázis, amire lehet építkezni, arra mindig emlékszik az ember és teljesen nem tud elmúlni (kivéve persze drasztikus esetekben, bántalmazós kapcsolatokban, de azzal itt nem foglalkoznék);

-          kell, hogy jól tudjunk egymással kommunikálni és kíváncsiak legyünk egymás dolgaira, kövessük egymás életét, munkáját, szellemi fejlődését (máskülönben egyszer csak arra ébredünk rá, hogy nem is ismerjük a párunkat, nincs közünk egymáshoz);

-          fontos, hogy töltsünk együtt időt (azt szokták mondani, minőségi időt!), legyenek közös élményeink, de legyen külön életünk is, ne akaszkodjunk teljesen egymásra, legyenek más emberek is körülöttünk, akikkel jól tudjuk érezni magunkat;

-          tetszik-nem tetszik, kell, hogy tudjunk alkalmazkodni, ha muszáj, számolni tízig, ráérezni, mikor meddig érdemes elmenni, pl. egy fáradt, ideges férjjel, feleséggel (akit mondjuk előtte jól felhúztak a munkahelyén) folytatott vitában;

-          nagyjából hasonló elképzelésekkel kell rendelkezni a gyerekneveléssel kapcsolatban (merthogy az egy neuralgikus terület, hiszen óriási energia kell hozzá, nagy logisztikát, empátiát és következetességet igényel és az nem mindig egyformán van meg). Állítólag a válások legjelentősebb arányban a kicsi gyerekek (gyeses időszak) idejében, illetve a gyerekek kamaszkora körül történnek.

hazassag.jpg

Már ha Somát idéztem, volt még egy olyan mondata ebben a könyvben, amin először elcsodálkoztam, de aztán azt mondtam, van benne igazság.

Hellingerre hivatkozva ezt írja: „a párkapcsolat házasság nélkül egy ponton túl egymás sértegetése. A teljes felvállalás hiánya ugyanis azt üzenheti, hogy te most jó vagy, de lehet, hogy jön majd valaki, aki nálad is jobb. Ma már, amikor nincs kényszerházasság és a felek szabad akaratukból döntenek egymás mellett, a házasság azt jelenti, hogy ország-világ-család- Isten előtt kijelentem, megtaláltam a párom. Aki a szövetségesem, segítőm, társam, szeretőm, de nem a birtokom!”

Szinte hallom a felháborodást és a ’nekemnemapapírafontos’ szövegeket, de ha az érintettek a szívük mélyére néznének, azért érdekes dolgok jöhetnének ki. Persze én is ismerek olyat, aki már elvált és átértékelődött számára a házasság intézménye, meg tényleg nem garancia semmire az a tény önmagában, hogy fogadalmat tettünk itt vagy ott (sajnos), mégis…

Ha elkészítem a magam kis statisztikáját, azt látom, hogy a szüleim korosztályában senki, de senki nem vált el a rokonságból, a közeli ismeretségi körből (persze vidéken, ráadásul faluhelyen nőttem fel, biztos, hogy ez is számít). Ez a megoldási alternatíva egyszerűen nem is szerepelt a repertoáron, pedig voltak történetek, bántalmazások, agresszív férjek, alkohol, még megcsalások is. Ott még ma is ritka, nálunk csak a nagyon távoli rokonságban tudok példát, tehát mi még, az én korosztályom is tartjuk magunkat ezekhez az elvekhez.

A gyerekeim tanító nénije annak idején Budapestről jött Nagykovácsiba (mivel négy év korkülönbség van a két fiam között, mindkét gyereket ő tanította) és nem hitte el, hogy teljes családokban élnek a gyerekek, szinte kivétel nélkül. Ő döbbentett rá minket, hogy ez milyen kuriózum, mennyire nem tipikus és mekkora érték.

Szóval, nagyon pártolom a házasságot (jövő évtől még valami pénz is jár majd hozzá, nem tudom, hallottatok-e róla, ez mondjuk számomra a vicc kategória, de hagyjuk…), de a legfontosabb, hogy akkor se bántsuk, kritizáljuk egymást, ha nem mindenki gondolkozik egyformán. Csak próbáljunk meg őszinték lenni legalább magunkhoz, megélni a szerelmet, aztán ha van, akkor ápolni, megbecsülni, mert ez az élet egyik legnagyobb ajándéka.

Ha mégsem sikerül, akkor se hagyjuk magunkat besavanyodni!! A szeretet (irányuljon akár barátainkra, akár elesett embertársainkra, árva gyerekekre, háziállatokra stb.) jobbá tesz minket és mindig visszakapjuk, ha másoknak juttatunk belőle.

 ketmadar.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr76973001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Góth Erzsébet 2014.12.13. 11:22:01

Barátnőm a valódi elköteleződésről írt most. Óriási kötelék, s minél ambivalensebb, annál nehezebben hordozható, mígnem keresztté is válhat. Valaki - mondjuk egy két gyermekes anya- arról panaszkodott egyszer, hogy hiába él már x éve házasságban, időnként a szabadságvágy úgy rátör, mint egy hurrikán, rohanna, futna ki a világból, hagyna hátra csapot, papot... aztán mégis marad és tűr és tűr.... Miért? Azt hitte, a férje köti. Így hát kérte, engedje el. A férje rácsodálkozik, nem érti: szabadon választottál engem, mondtál le a szabadságodról, ahogy én is, s kötöttünk szövetséget. Egy életre. A nő válasza: ami Neked szövetség, az nekem börtön. Nem értik egymást. Mindkettőjüknek mást jelent az elköteleződés. A nőből "csakanya" lett, a férfiből "csakapa". A kötelék erős: valakit fojt, valakit tart, van, hogy fojtva tart. Mi történik, ha enged a kapaszkodás, ha elfárad a tartó kéz, ha túl erős a szorítás? Az Az eredmény a szabad esés, vagy a megszabadulás, vagy a felszabadulás. Vajon a "kalitjából " szabaduló, kieső madár tud-e, képes-e, meg tud-e tanulni újra repülni? Vagy hiába nyílik az ajtó, meg se látja, vagy félelmei visszatartják és önként zárja magára?
Mindez természetesen csupán fantázia, ha már így megihletett a barátnőm..