Ködös gondolatok
2014. november 29. írta: CoachCo

Ködös gondolatok

de nem kell kétségbeesni!

Bocsánat, nem lesz nagyon vidám, de remélem, a végkifejlet pozitív érzetet kelt majd a hűséges olvasókban!

Burnout?

Mostanában több dolgom is volt a kiégéssel. Hol direktben, mint feladat, hol olvasási élményként, hol önismeretileg ébredtem rá néhány tünetre magamban is.

Nem akarok elméleteskedni, inkább néhány elgondolkodtató témát, esetet dobok be, amelyekkel (hozzájuk hasonlókkal) találkoztam. Talán érdemes lehet elgondolkodni rajtuk.

Kiégést okozhat, ez már valóban kiégés lehet? Ha például:

  • Az ötvenes nő elvesztette két éve a munkáját és azóta úgy érzi, csak kapálódzik? Próbálkozik új dolgokat tanulni (ami persze nem kerül sok pénzbe), próbálja magát meggyőzni, hogy sokkal kevesebből is meg lehet élni, nem szabad a fogyasztói társadalomnak bedőlni, az életünk nem a javak birtoklásától lesz boldogabb? Közben mennek fel a kilók is (nem is érti mitől, alig eszik már), egyre jobban utál tükörbe nézni, egyre ritkábban megy emberek közé. Ha próbál felöltözni mondjuk egy állásinterjúra minél csinosabban és meggyőzőbben, annál hamisabbnak látja, érzi magát? Lassan teljesen valószínűtlen alaknak látja azt, aki visszanéz a tükörből?
  • Ha mennek az évek és el is felejtette a régi házasságát, vagy azt a valamikori kapcsolatnak nevezhető kapcsolatot, mégsem sikerül egy új társat találni? Már el sem tudja képzelni, milyen lehet együtt élni valakivel? Már lassan nincs kivel megosztani a gondolatokat, élményeket (hmm, egyáltalán mik azok az élmények?...)?
  • Valaki úgy dolgozik, hogy semmi reményt nem lát arra, valaha is meg tudja menteni a huszonegynehány éve általa és még 2-3 húzó ember által háton vitt cégét attól a hetvenes éveiben járó tulajdonostól, aki nem hajlandó észrevenni, hogy neki már jobb lenne letennie a dolgokat, kivonulni és hagyni másokat megoldani a problémákat? Most ő a testi tüneteit kezeltesse (magas vérnyomás, depresszió, álmatlanság stb.), vagy lépjen ki onnan, amit egész életében csinált, vagy várja a főnök halálát? Fusson versenyt vele, ki a nagyobb túlélő? Kvázi ezt teszi már jó ideje…
  • Valaki úgy dolgozik, úgy kap megbízásokat a cége, hogy ő pontosan tudja, mekkora kenőpénzek mennek a háttérben, de a cég nem tudna többet munkához jutni, ha nem alkalmazkodna a viszonyokhoz és nem adná le amit le kell adni? Ezt meddig kell még, hogy bevegye a gyomra?? Ha emésztési problémái vannak, tényleg nincs min csodálkozni.
  • Még csak a hatvanas évei elején jár, közben most is elment egy barát, egyre többen távoznak az ismerősök, barátok közül, hogy a fenében van az, hogy most voltak fiatalok, aztán egyszer csak hirtelen jönnek a betegségek, a nyavalyák, néha egészen durva dolgok?
  • Pár éve végzett az egyetemi alapképzésen (a master valahogy nem jött össze) és azóta jóformán ki sem mozdul otthonról? Volt néhány sikertelen próbálkozása, de munkahelyet nem sikerült találni, a FB-on egy ideig próbálta színezni a dolgait, de aztán belegabalyodott a sok hazugságba, mára teljesen torz képet hordoz magáról, a világról. Mit jelent az, ha csak otthon érzi magát biztonságban, elfogytak körülötte az emberek, barátok?

 

Minek lehet az a következménye, ha azt hallom:

  • A gyógynövény bolt húzó terméke, a legkurrensebb árucikk a potenciajavító szerek családja? És nem csak az idősebbek keresik őket!
  • Ha egy negyvenes ismerős feltűnően jókedvű, a társaság azt kérdezi tőle, mit szed?
  • Hogy nem bízunk meg egymásban, gyanús, ha valaki szólni mer hozzánk ismeretlenül?
  • Hogy nem ismerjük a szomszédainkat, elbújunk, ha jön a szomszéd néni, nehogy beszélgetni kelljen vele.
  • Hogy nem bírjuk elviselni saját szüleinket?
  • Hogy minden bajunkért mások a felelősek, mi csak áldozat vagyunk?
  • Hogy a politikai megosztottság akkora lett a demokrácia évei során, hogy gyilkos indulatok, gyűlölködés és a párbeszéd teljes mértékű ellehetetlenülése az eredmény.

 

Na, mielőtt a kardunkba dőlnénk és mind diagnosztizálnánk magunkon hasonlókat, inkább próbáljunk meg konstruktívak lenni, valami okosat mondani. Hogy húzzuk ki magunkat a gödörből? Sőt! Hogy előzzük meg, hogy oda jussunk?

Azt már megtanultam, hogy ez mindenkinél egyéni  (ezzel még nem mondtam okosat). Nálam például mindig jó hatású, ha kinn vagyok a természetben, de a kutyám is mindig jókedvre tud deríteni (kivéve ha elszökik és nekem sietnek kell valahová, ehhez képest őt hajkurászhatom – ilyenkor azért el kell persze gondolkodni azon is, tényleg muszáj ennyire rohannom??). De a munkaterápia is sokszor hatékony, csak más jellegű munka, produktív, kézi munka lehet a megoldás (kertészkedés, főzés, jótékonykodás, valami kreatív hobbi űzése stb.). Mindannyian láttunk már olyan embert, aki számunkra elképzelhetetlen problémák, nyomorúság (fogyatékosság, anyagi nyomor, betegség) mellett akkora életkedvet, életerőt és kiegyensúlyozottságot sugároz magából, hogy egyszerűen nem értjük, hogy lehet ez. Vannak emberek, akik nagyon erősnek születnek, szakkifejezéssel élve: erős a reziliencia képességük. Mások összeomlanak attól, ha elköltözik a fodrászuk, vagy nem lehet kapni a kedvenc joghurtjukat. Ismerek olyat is, aki rákos lett harminc évesen és ez a betegség (pedig kétszer is visszaesett és a végén gerincvelő átültetés, steril szoba, minden szörnyűség amit el lehet képzelni) úgy átalakította, hogy a végén teljesen más emberré vált. Sokkal kiegyensúlyozottabb, vidámabb és tudatosabb ember lett. Azelőtt hagyta magát sodorni az árral, belerekedt egy langyos kapcsolatba, de aztán a betegség rádöbbentette, hogy milyen vesztenivalói vannak és még mi mindent szeretne megélni (a kisfia akkor volt 2-3 éves) és az elején eldöntötte, hogy meg fog gyógyulni, nem hagyja magát. Nem ment egyszerűen, jópár próbatételt ki kellett állnia, de sikerült. Ennek több mint tizenöt éve!

Azt is megtanultam (többek között tőle is), hogy nincsenek teljesen reménytelen helyzetek, nincs lehetetlen.

Rengeteg okos dolgot elmondtak már és le is írtak, néhány – mások által megfogalmazott - okos tanácsot én is ide írok, lehet belőlük szemezgetni. Lehet, hogy nagyon bárgyú megoldásnak tűnik, de ha valamelyik nagyon ráillik valakire (neki szól), érdemes kiírnia magának és odatenni az éjjeliszekrényre, vagy felmágnesezni a hűtőre.

Szóval:

  • Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen, de a második az csak tőled függ és senki mástól.
  • Ha mindenki nagy kupacba gyűjtené a problémáit és ránézhetnénk másokéra, jól beérnénk a magunkéval.
  • Minden nap menj ki az ajtón, ott történnek a csodák.
  • Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést.
  • A munkád nem ápol majd ha megbetegszel. Ezt a családod és a barátaid teszik. Ápold velük a kapcsolatot.
  • Ne vedd magad túl komolyan. Senki más sem teszi.
  • Bármilyen jó vagy rossz a helyzet, meg fog változni.
  • Végül csak az számít, hogy szerettél.
  • Teremts!
  • Végül ez a perzsa mondás: Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam valakivel, akinek lába nincs.

Azoknak a legnehezebb, akik soha nem tapasztalták meg az örömöt az életben. Sajnos vannak ilyenek, ha nem is nagy számban. Ha valakinek voltak boldog pillanatai, azokból egész életünkben meríthetünk, felidézhetjük és alkalmazhatjuk is akkori önmagunkat, tetteinket, érzéseinket.

Azok, akik szeretnek olvasni, könnyebb helyzetben vannak. Egy-egy jó könyv mindig el tud varázsolni, vigaszt tud nyújtani. Most például volt egy óriási élményem Julie Orringer: Láthatatlan híd című könyvével.

Egy amerikai nő írta meg egy magyar zsidó család történetét, részben a nagyszülei saját története alapján a második világháború előtti évektől az ötvenhatos disszidálásukig. Benne párizsi diákélettel az elején, közben Hitler hatalomra jutása és a magyarországi viszonyok ismert alakulása, egy óriási szerelem sorsa, a hazajövetelt követő munkaszolgálatos és világháborús történések, tele olyan drámai eseményekkel, amit ma nem is tudunk elképzelni. Az a félelmetes az egészben, hogy olyan abszurd az egész, számomra leginkább az, hogy mindez tényleg megtörtént, illetve az is, hogy egyáltalán mi tartotta életben időnként ezeket az embereket. Miért érzem úgy, hogy ma ezeket nem bírnánk ki? Ma látszólag a semmitől is ki tudunk készülni. Az nagy tanulsága a történetnek, hogy a szeretet, szerelem óriási erőt tud adni, abba bele lehet kapaszkodni a legdurvább helyzetekben is.

A könyvről olvasott kritikák között volt aki azt írta, lektűrös, túl romantikus, túlságosan jók a jók és nagyon egyértelműen rosszak a rosszak. Nem is tudom. Mintha ciki lenne nagyon egyértelműnek lenni. Mintha az lenne az igazi érték, ha valami csakis sejtet, homályos, ha nem mondjuk ki egyenesen, ha meghagyjuk a kiskaput visszafelé is. Nagyon furák vagyunk mi emberek, de épp ez az izgalmas bennünk.

Az is érdekes, ahogy az embert megtalálják a könyvek. Ezt például egy kedves barátnőm nyomta a kezembe, pedig ő nem is tudhatta, hogy engem mostanában ez a téma érdekel. Ő most kismama, babázik, nem traktálom ezekkel a témákkal, ha találkozunk. Valamiért mégis megérezte, hogy ez a történet nekem is fontos lesz.

Ha még van, aki most is olvas, az ’jutalmul’ kap egy verset Patak Gyöngyvértől. Egyébként is szeretem a svéd gyerekverseket, szerintem ez is telitalálat (még ha nem is igazán az, csak ’utánzat)’. A témához illik, hiszen a nők életében ez is egy nehéz, ugyanakkor csodás időszak (még élénken élnek bennem is az emlékek, a parák). Íme:

Anya elhagyott minket

svéd gyermekvers (utánzat)

Anya ma elhagyott minket.
Nem teljesen. Mindenkit csak egy kicsit.

Tegnap délután a kalandvárban Anya elhagyta a telefonját.
Kiesett a zsebéből, és mikor észrevette, már nem volt ott.
Apa hívta, már ki volt kapcsolva.
Valaki zsebrevágta. Anya mérges volt
és szomorú.

Az ikrek ma reggel nem akartak bölcsődébe menni.
Ordítottak, mint akit nyúznak.
Pedig muszáj volt nekik, mert Anya sietett
új telefont venni, meg más dolga is volt.
Munkahelyi.

Úgy kellett őket betuszkolni a kocsiba, utána meg kicibálni.
Visítva kapaszkodtak a gyerekülésbe.
Két bikaerős, kapálózó kétévest nehéz vonszolni
ágyneművel együtt, főleg a bölcsibe,
ha nem akarnak.

Láttam Anyán, hogy rossz neki, de mégis otthagytuk őket,
amikor a bölcsis néninek sikerült őket lehámozni.
Mert Anyának még a kabátot se sikerült őróluk.
Pedig már csorgott mindenkiről a víz.
Anya a kocsiban sírt.

Olle reggel kicsikarta, hogy ne kelljen napközibe mennie.
Anya mondta neki, hogy senki nem lesz otthon délután,
de Olle erősködött, mert utálja a napközit.
Anya hagyott neki kulcsot, végülis már
ötödikes.

Olle hazaérve bátran belépett, de az üres házban
azonnal az inába szállt és félni kezdett.
Átrohant a szomszédba Mösse-hez, aki Anya húga.
De nem voltak otthon, ezért Olle komolyan megijedt,
már sírt.

Lefutott két házzal, Jalmarhoz,
aki a legjobb barátja, de az is zárva volt.
Az utca aljában könnyezve észrevette Sval-ék kocsiját,
akik kedves fiatal színészházaspár, oda iszkiri.
Beengedték.

Üzenetet hagytak Anyának, nagy lapon az előszobában,
hogy Olle hozzájuk menekült, és bezárták az ajtót.
Végül Mösse hozta haza, pont mikor Anya is indult érte.
Olle már nem sírt, de
Anya igen.

Anya négy órakor jött értem, meg Edrikért,
aki most elsős, és élvezi. Az ikrek meg Olle már a kocsiban ültek.
Anya lelkifurdalástól szipogva simogatta a fejüket,
és mondta szálljunk be mi is.
Megyünk haza.

De Mösse szólt, hogy vigyük őket is,
ezért mind beszálltak mellénk:
Mösse, Anne, Kalle, és Eliana, az unokatesók
cuccostól, ami még a mi hétszemélyesünkben is
sok.

Otthon egyből berohantunk, fel az emeletre,
az új tabletemen játszani.
Anya felkiabált, hogy kézmosás, meg uzsonna,
és csendesebben, mert szétesik tőlünk
a ház.

Fél óra múlva csörög az új telefon.
Az iskolából kérdezik, Edrik itt marad éjszakára?
Már az üres folyosón sírt, egyedül.
Anya kalap, kabát, rohant érte.
És sírt, megint.

Este a kádnál mindannyian szorosan megöleltük Anyát,
és mondtuk, hogy nem haragszunk rá,
mert ő is csak ember, még ha anya is, meg nő.
Apa meg is csókolta,
szájon.

Hiszen kiderült, hogy az ikrek csak nekünk hisztiztek.
Amint ottmaradtak, vidáman mentek játszani.
Olle örült, mert egész délután videójátékozott Sval-éknál.
Edrik rajzolt a táblára, széken állva, és bordásfalazott, ami tilos.
Mondhatom…

Csak én maradtam ki a buliból, pedig
egyszer kipróbálnám, milyen elhagyva lenni.
Persze csak röviden, nem úgy mint Gerda,
akinek a mamája egy bácsival Stockholmba költözött,
örökre.

Én átmennék Abel-ékhez, és kikutatnánk a nővére titkos naplóját.
Bebújnánk az ágy alá, hadd keressenek.
És ha meglettem, Anya értem is sírna, mint a záporeső,
mert nem hagyna el minket szándékosan
sohasem ő.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr1006943153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.