Családi örökségek
2014. november 03. írta: CoachCo

Családi örökségek

Így halottak napja környékén mindig körbejárjuk a temetőinket és felidézzük az ősöket, legalábbis, akikről tudunk, akikről még vannak emlékeink, akikről meséltek még a szüleink, nagyszüleink. (Már most is volt olyan sír, amit nem találtunk meg a polgári temetőben, a férjem dédszüleié.) A legtöbb családban ez nagyon hézagos, szerencsések azok, akik össze tudják rakni a mozaikot. Nálunk (a férjemmel alkotott családban) jópár kocka hiányzik. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az apai ágon egy kedves rokon, miután nyugdíjba vonult, elkezdett családfát kutatni és legalább ezt az ágat visszavezette az 1700-as évek elejéig, amikoris valószínűleg a mai Horvátországból kerültek át Magyarországra. (Egy ősünket, vagy névrokonunkat, bizonyos Margarétát 1733-ban Turopalje-ban boszorkányság miatt megégették. Nem lehetett könnyű arrafelé sem az élet, feltehetőleg ezért hagyták el szülőföldjüket.) Anyai ágon – amennyire tudjuk – tőzsgyökeres mádi a családunk. Vicces, hogy ha számba venném a másod-, pláne a harmad-unokatestvéreim számát, kiderülne, nem is ismerem mindet, illetve vannak annyian, mint égen a csillag. Mivel sem a férjemnek, sem nekem nincs testvérünk, ezért mi igyekszünk a gyerekeinkben tudatosítani, hogy a másod-unokatestvérek fontos rokonok, legalább őket tartsák számon. Eddig jók vagyunk, képben vannak. De az én szerteágazó rokonságomat már a férjem sem tudja követni.

A férjem családjáról egyik ágon azt tudjuk, hogy valamikor, talán a 18-dik században menekültek Lengyelországból (Wenszlovszky család), mert részt vettek valamilyen felkelésben. A másik dédapa felvidéki, Chrapek nevű Érsekújvárról. Utána kellene járni, biztos izgalmas lenne. Apai ágon viszont nála már alig vannak felmenők, őtőlük pedig nem sikerült semmi információt begyűjteni ezidáig.

Én még azt tudom az anyai nagyszüleimről, hogy nagyapám katonaszökevény volt, több hónapos távollét után úgy ért haza, hogy nem volt talpa a csizmájának, több héten át gyalogolt, hegyen-völgyön át. Az édesapja, a dédapám vincellér volt egy zsidó családnál. Amikor a gazdáit elvitték a haláltáborba, ők rábízták az értékeiket, amiket nagyapa elásott a föld alá és amikor a családból jelentkezett egy túlélő a háború után, mindent maradéktalanul megtaláltak a rejtekhelyen. Anyukám úgy emlékszik, a Zalczer és Flegmann családok valamelyikéről volt szó. Hálából nagyapa kapott egy szép ezüst gyertyatartót, de neki arra nem volt szüksége, ezért elvitte, odaadta a katolikus papnak. Innentől nem tudunk a gyertyatartó sorsáról.

Természetesen vannak családok, akik gond nélkül lenyúlták ezeket a zsidó hagyatékokat, valószínűleg tudják is a helyi közösségekben, hogy kik azok, de valahogy ezek fölött szemet hunytak, kéz-kezet-mos alapon, egyébként is volt elég bajuk, megaztán jártak rendesen templomba, biztos meggyónták stb. Ma sincs ez másképpen.

Valahogy azt gondolom, nem is csoda, hogy ilyen frusztrált a társadalmunk, hiszen ezek a bűnök még olyan közel vannak, illetve nem is tudjuk, miket örököltünk meg, milyen bűnöket, frusztrációkat  adtak át az őseink, csak belülről feszítenek minket valamiképpen (ha olvasunk egy kis Hellingert, meg meghallgatjuk előadásait, hátborzongató következtetésekre juthatunk, viszont érthetőbbé válik sok minden – ő mondta például ezt: „Aki elutasítja az apját/anyját, az óhatatlanul ugyanolyanná válik.”).

A fejlettebb demokráciákban, a gazdagabb országokban már régen játszódtak le ezek a folyamatok (nevezhetjük eredeti tőkefelhalmozódásnak, gyarmatosításnak stb.), mára kitisztult valamennyire a közeg és talán ezért tudnak normálisabbak lenni.

Szóval, nagyon érdekesek ezek az örökségek. Édesanyám ötéves korában vesztette el az ő édesanyját, tbc-ben, az akkori kor veszedelmes kórságában. Pár éve, ahogy a sírja mellett állt, kitört belőle a sírás és azt mondta: „annyira régen volt, de még mindig olyan nagyon hiányzik”. Megrázó volt. Az idősebb rokonok azt mondják, az alkatomat ettől a nagymamámtól örököltem. Anyukám mindig büszke volt rá, hogy én milyen magas vagyok, magasabb, mint a többi családtag, beleértve Aput is. A sors így adott egy kis kárpótlást.

Érdekes, hogy mindkettőnk családjában voltak, akik kivándoroltak Amerikába. Aztán volt, aki maradt is, volt, aki visszajött. Akkor is ez volt az egyik kínálkozó lehetőség, de ahogy most sem, akkor sem jött be mindenkinek.

Nekem félelmetes, amikor a fiaimban felfedezem apám egy-egy mozdulatát, vagy pl. étkezési szokásait (pedig a kisebbik 6 éves volt, mikor meghalt a nagyapja és nem éltünk együtt, nem vehette át tőle ezeket). Vagy látjuk, ki melyik felmenője alaptermészetét örökölte.

A múltkori, szülői témáról írt szövegemhez írta egy barátnőm (nekem írta, emailben, valahogy nem megy ez a kommentezés, idegen még, úgy látszik), hogy neki is sok fejtörést okoz, mit rontott el, mit kellett volna másképp csinálni. Ugyanakkor ez a fajta szorongó, túlságosan agyaló szülő sem biztos, hogy jó, mert átülteti a szorongásait a gyerekbe. Ez nagyon igaz. Én utólag nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert – mondhatni – liberálisan neveltek (valójában nem volt rám idejük, lefoglalta őket az élet rengeteg gondja-baja, beteg kisgyerek, építkezés, másodállás, saját magánéleti nyűgeik stb.). Szerintem nekem ez nagy szerencsém volt. Bár néha azt is gondolom, azért nem lett volna baj, ha néha valaki irányítgat és megpróbál belém nevelni pár hasznos dolgot, amit most hiányosnak érzek magamban (pl. a precizitás, kitartás stb.), de az is lehet, hogy abból csak konfliktusok lettel volna. Amikor én olyan dolgokat próbálok adni a gyerekeimnek, amit így utólag sajnálok, hogy nekem nem adatott meg (pl. kulturális programok, vagy megyek megnézni a meccsüket, ami a mi időnkben teljesen ismeretlen dolog volt) ők nem mindig lelkesek, sőt.

Azt hiszem, az a lényeg, hogy próbáljunk normális életet élni, ne prédikáljunk nekik mást ahhoz képest, amit mutatunk a hétköznapokban, lássanak jó, hiteles mintát és ha mi bele tudunk nézni a tükörbe (és most nem arra gondolok, hogy meglátszanak-e az évek, azt én egyáltalán nem bánom, de tudom, nem mindenki van kibékülve a korával), akkor nem lesz nagy baj, szerintem.

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr446859239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.