Elkezdem...
2014. október 18. írta: CoachCo

Elkezdem...

Nem tudom, ki hogy van vele, én ahogy öregszem, annál jobban érdekel a történelem és egyre jobban szeretek mélyére ásni a dolgoknak, zavar, ha valamiről érzem, hogy nagyon felszínes a tudásom. Aztán persze minél többet olvasok róla, annál felszínesebbnek érzem ezt a tudást, ugyanakkor mindig rádöbbenek, hogy félelmetes ismétlődések, párhuzamok jelennek meg a történelemben, a történetekben.

Mivel sem időm, sem energiám nincs arra, hogy tudományos szintekre pályázzak és tökéletesítsem a tudásomat, hiszen annyi dolog érdekel, olyan sok jó könyv és film van (amellett, hogy persze munka és család is), hogy tényleg igaz, minél többet tudok meg esetenként egy-egy témáról, annál bizonytalanabbnak érzem magam és látom, hogy még jobban utána kellene olvasni a részleteknek. Persze ez egyfajta bölcsesség is, hiszen amikor még nagyon fiatal az ember, általában irtó határozott tud lenni, mindenki hülye, aki máshogy gondolkozik, mi, a barátok és én tudjuk a tutit, az idősek, öregek véleményére jobb oda sem figyelni. Idősebb korunkra szerencsés esetben megtanuljuk, hogy általában árnyaltabbak a dolgok, nem szabad elkapkodni az ítéletalkotást, sőt, a legbölcsebbek talán odáig is eljutnak, hogy nem szabad ítéletet alkotni.

Szóval, ezzel a ’bölcsességgel’ felvértezve működöm mostanság. Kenyeret nem tudok belőle venni, azt sem mondhatom, hogy boldoggá tesz, de valahogy úgy vagyok vele, szívesen megosztanám néhány gondolatomat másokkal is, hátha tudnak hozzátenni valamit, vagy ha nagyon rossz vágányon vagyok, akkor visszatérítenek, szerencsés esetben pedig hátha kisül belőle valami jó. Annyira szeretném, ha kevésbé frusztrált, stresszes és ideges környezetben élhetnénk és normalizálódnának a viszonyok körülöttünk!

Ebből tehát már az is kiderült, hogy szerintem nem normálisak a viszonyaink. Hát nem. Tényleg nem. És itt most a közéletre, a politikára, azon keresztül persze a napi életünkre is gondolok. Egyre több ismerőstől hallom, hogy ő abszolút nem foglalkozik a politikával, nem hallgat híreket, nem néz tévét, nem olvassa el a neten az ilyen jellegű oldalakat, bezár. Lehet, hogy a komfort érzete miatt, sőt, az egészsége érdekében is igaza van, jól teszi. Ugyanakkor én úgy gondolom, ez egyfajta felelőtlen struccpolitika. Ha kicsit is úgy érezzük, hogy szeretnénk ha a világ jobb lenne és az emberek boldogabban élnének (a világbékéről nem is beszélve…), akkor muszáj tennünk érte nekünk is, nem vonhatjuk ki magunkat az információkból. Szerintem valamilyen szinten kötelességünk tisztában lenni az aktuális információkkal attól függően persze, ki mire képes, nyitott és kíváncsi. Nem lehet elvárni, hogy az aktuális gazdaságpolitikai döntéseket részleteiben kövesse például valaki, mondjuk egy művészember, akit kiráz a hideg a számoktól, fogalma sincs róla, hogy működik a gazdaság. (Az más kérdés, hogy a bőrén érzi a döntések hatását. Ezért vannak szegény és gazdag művészek többek között.) Én például képtelen vagyok lépést tartani a technológiai változásokkal, kínszenvedés számomra egy telefonváltás, egy új ketyere érkezése a háztartásba, rosszul vagyok, ha meglátok egy műszaki leírást. Viszont ezért nem is nyilvánítok véleményt ezekben a kérdésekben. Tehát vannak alkati dolgok, egyéni fogékonyságok, azt el kell ismerni és nem is szabad erőltetni, hogy mindenki mindenhez értsen (mostanában ilyen tendenciák biztos, hogy nem is fenyegetnek).

Egyszer valakitől, egy ismert embertől hallottam (jó lenne megtudni kitől, de az is lehet, hogy sokan mondták, hiszen annyira igaz) hogy nem tekinthető értelmiséginek az az ember, aki – bárhány diplomát is gyűjtött össze – nem érdeklődik a társadalmi kérdések, a közügyek iránt, immunis arra, hogy milyen jövő vár a következő nemzedékekre. Ez számomra tökéletes megfogalmazása a gondolatnak, ami mocorog bennem is és nem hagy nyugodni.

Már régen terveztem, hogy indítanék egy blogot, részben azért, hogy a céges dolgaink kapcsán (szervezetfejlesztés, coaching, pszichodráma és ezekhez kapcsolódó tapasztalatok, olvasmányélmények) ilyen formában is feldolgozzak dolgokat, részben azért, hátha rokon lelkekre találok, hátha hozzá tudok tenni valamit a jövő nemzedékek életminőségéhez, boldogulásához. Nem mondanám, hogy ettől értelmiséginek érzem magam, hiszen első diplomás voltam a családunkban, sőt a teljes rokonságban, vidékről jöttem fel Budapestre sok évvel, évtizeddel ezelőtt és ez még mindig szorongást, megfelelni vágyást vált ki sokszor belőlem. Igazából nem is érdekel, hogy ki hogy aposztrofál, egyre kisebb jelentősége van számomra annak, hogy ki milyen pozíciót tölt be és értelmiségi vagy sem, sokkal többre nézem a becsületet, az intelligenciát, az érzelmi intelligenciát és ezen belül is az empátiát.

Viszont az számomra egyértelmű, hogy az igazi értelmiségi ember sokoldalú, tájékozott, elfogadó, érzékeny a társadalmi kérdéseket illetően, nyitott és kíváncsi. (Bár újraolvasva ezt, lehet, hogy ez a liberális értelmiség leírása, ami az én szívemhez közelebb áll. Csak ez a liberális jelző mostanában inkább szitokszóként hallható, ami nekem bevallom, nagyon fáj.) Akit ilyennek látok, azokat mérhetetlenül tisztelem, felnézek rájuk.

Visszatérve a blogra: most, a 2014-es választások végére érve (hálistennek…), anélkül, hogy aktuálpolitizálni szeretnék, már annyi dolog feszül bennem, hogy végképp itt az ideje a beindulásnak. Előre bocsátanám, hogy nem kötődöm pártokhoz, annak ellenére, hogy politikus alkat vagyok (vagy épp ezért). Azért elevenen élnek bennem a rendszerváltáskor megélt eufórikus élmények, munkám kapcsán többször beleláttam az ország, a főváros, önkormányzatok működésébe, vezetésébe, multinacionális vállalatok működésébe, ugyanakkor látom a vidéket is, az egyszerű, fővárostól távol élő, más világhoz tartozó embereket. Azt hiszem, nem vagyok már naív ezekben a kérdésekben, sőt, néha hajlamos vagyok túl sötétnek látni a dolgokat. Itt is azt tapasztaltam, hogy semmi nem az, aminek látszik, pláne nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

Mielőtt részletekbe bocsátkoznék, egy irodalmi élményt szeretnék Veletek megosztani. Visszakanyarodva az írásom elejére, ahol a történelmi témákat említettem. Egyik kedvenc íróm, Ken Follett (jó, tudom, hogy sokan finnyáskodnak, ugyanakkor el kell ismerni, hihetetlen életmű van mögötte, akárhányan dolgoznak is neki, bárhogy is születnek ezek a gigantikus könyvek). Megírta ezt az évszázad trilógiát. A 20. századét. Az első kötet az első, a második a második világháború körüli időszakot öleli fel, a harmadik, ami most nemrég jelent meg, a hidegháborús korszakot. Persze, ahogy egy jó történelmi regényhez illik, több helyszínek játszódik (Anglia, Németország, USA, Oroszország) és több család szövevényes életén keresztül, érintve mindenféle társadalmi kérdést az amerikai feketéktől a homoszexualitáson keresztül a tipikus családi, szerelmi és egyéb emberi konfliktusokig. Szeretnivaló és gyűlölt szereplők, politikusok, művészek. A főszereplők, akik a történelmet formálták, mind történelmi hűséggel lettek megformálva (bár szegény Kennedy lehet, hogy forog a sírjában, ha látja, hogy teregették ki a magánéletét), az író rengeteg történésszel dolgozott együtt és a történetek a történelmi eseményeknek megfelelnek.

Most csak – részben vitaindítónak – egy 1962-es részt emelnék ki a könyvből, ami egy fiatal fekete jogásznak a gondolatait írja le. Ő az egyik első feketebőrű jogász, aki bekerült az amerikai elnök (illetve fivére, az igazságügy miniszter) közvetlen munkatársai közé. Ebben az időszakban Amerikában még a feketék küzdöttek a jogaikért, irdatlan előítéletek voltak velük szemben, ugyanakkor már érezhető volt az, hogy muszáj tenni valamit. Kennedy elnök érzékelte ezt, de a fehérek pénze és támogatása egyfajta béklyót jelentett számára. Martin Luther King és környezete azonban egyre elszántabban küzdött az igazáért.

Így szól az idézet:

„George vállat vont, és nem szólt többet. Mostanában kerülte a politikai vitákat a laikusokkal. Nekik rendszerint könnyű válaszaik voltak: küldjünk minden mexikóit haza, sorozzuk be a Pokol Angyalait (egy szélsőséges szervezet K.É.) a hadseregbe, heréljük ki a buzikat. Minél nagyobb volt a tudatlanságuk, annál szilárdabb volt a meggyőződésük.”

Ennél a mondatnál megállt bennem az ütő, hogy ez milyen frappánsan fogalmazza meg azt, amit ma is látok magam körül.

A bejegyzés trackback címe:

https://coachco.blog.hu/api/trackback/id/tr996803147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.