Ki ne hallott volna már ilyen és hasonló mondatokat: Magának köszönheti a depresszióját! Miért vett mindent a szívére, miért stresszelt annyit, miért nem lépett már régen le, úgy kell neki!? Vegyen erőt magán,
ne igyon/drogozzon annyit! Mit keres egy ilyen kiégett, vállalhatatlan figura gyerekek/betegek/emberek között?! Kemény, ítélkező mondatok.
Mit szólnál, ha ugyanebben a stílusban a Te arcodba vágná valaki:
Mit nyafogsz, hogy rossz a munkád, hagyd akkor ott és keress olyat, amit szeretsz! vagy: Miért nem bírsz megtartani egy nőt sem? Legyél végre férfi és nézz körül, válassz egy hozzád illőt, aztán köteleződj el és élj úgy, ahogy mások! vagy: Jaj, már megint ez a panaszkodás, hogy nincs kedved semmihez, hogy nincs energiád! Mi lett volna, ha apád is ezt csinálta volna, nem lett volna kedve bejárni a gyárba? Hogy taníttattunk volna ki titeket, hogy neveltünk volna fel a testvéreiddel együtt? stb...
Korábban már írtam egy érdekes könyvről, George Kohlrieser: Túszok a tárgyalóasztalnál (avagy: Konfliktuskezelés mesterfokon). A szerző több évtizedes túsztárgyalási és vezetőfejlesztői tapasztalatainak felhasználásával foglalja össze könyvében, hogy melyek a konfliktusmentes, minőségi emberi élet alapjai, miket kellene megértenünk ahhoz, hogy ezt a lehetőségekhez mérten produkálni tudjuk. Nem egyszerű kérdés, sok aspektusa van.
Arról már rengetegen írtak és mind tisztában vagyunk vele, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolataink, hogy mennyire nem mindegy, hogyan, milyen családi, emberi közösségben élünk, kikre számíthatunk, kiknek adhatunk és kiktől kaphatunk együttérzést, szeretetet. Mind ismerünk olyan történeteket, hogy idős házaspár egyik tagja halálát követően a másik is nagyon hamar követi, de az is ütős példa, amit a könyv említ (egy mérés eredményeként). Eszerint, a szívrohamon átesett betegeknek attól függően, hogy egyedül élnek, vagy van családjuk, társuk, nagyon eltérőek az életkilátásaik. Az első csoportba tartozóknak mindössze kb. 20 %-a éli túl hat hónapnál hosszabb ideig, akik nincsenek egyedül, azoknál ez az arány kb. 75 %. Akár egy háziállat csodákra képes!
Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, a stressz (maguk a stresszreakciók) és az abból eredő stresszbetegségek, a pszichoszomatikus betegségek, a szenvedélybetegségek, a depresszió, az agresszió és az erőszak, a kiégés, illetve a szervezetekben megjelenő konfliktusok mind ugyanabból a problémából erednek?! Abból, hogy elszakadtak a kötelékek!
Nekünk, embereknek a kötődési vágyunk, viselkedésünk, működésünk olyan alapvető, velünk született rendszerünk, amely nélkül életképtelenek vagyunk, elvész alapvető igényünk, ami a biztonságot jelenti. Ezt még gyerekkorban, egészen csecsemő korban is, ösztönösen tudjuk, természetes módon megéljük, ha kell, küzdünk érte.
„Minden emlős alapszükséglete a proximitás, vagyis az, hogy egy másik emlős közelében vagy jelenlétében tartózkodjon. Ugyanez vonatkozik az emberre is, sőt az emberek fizikai közelsége, kötődése célokhoz, otthonukhoz, állataikhoz vagy hazájukhoz némelyek esetében erősebb, mint a más emberekhez való kötődésük.” - Figyelem! Ez nagyon fontos mondat volt, jegyezzétek meg! Sok dolgot megmagyaráz, amit esetleg nem értünk meg mások (vagy magunk) viselkedését, tetteit nézve.
Kísérletek bizonyították, hogy a kötődési viselkedés közérzetünk alapja is: biológiailag, testünkben hormonális változásokat indít be és akadályoz meg a jól, vagy rosszul működő kötelékteremtési mechanizmus. A saját kötelékteremtési „tudásunk”, tehetségünk onnan indul, hogy fizikailag hogyan alakítunk ki és tartunk fenn köteléket másokkal és ennek eredményeként hogy adunk és kapunk energiát viszonzásul.
Ahogyan a coaching folyamatokban is szoktam hangsúlyozni, a hármasság összhangja nagyon fontos:
- az agyunk, gondolkodásunk, tudásunk,
- a szívünk, érzelmeink, emócióink,
- a testünk üzenetei, a zsigeri működésünk jelzései.
Itt is, a kötelékteremtés témáját boncolgatva egyértelmű, hogy testi, emocionális és tudati szinten egyaránt kell, hogy működjön a dolog, hogy összhang legyen.
Tehát ha például valakinek telebeszélik a fejét, hogy kell neki egy pár, felfogja ésszel, hogy biztos nem véletlen az, hogy a többség párkapcsolatban él, aztán ezzel a ’tudással’ rászánja magát, hogy az első adandó alkalommal párkapcsolatot létesít, még ha érzelmileg (és testi szinten, vonzódás nélkül) ennek nincs is alapja, ez azt fogja eredményezni, hogy a kapcsolat hosszú távon nem lesz életképes. Az agyunkat, gondolkodásunkat valamennyire tudjuk irányítani, hagyni, hogy mások hassanak rá, de a testünket, a zsigereinket és az érzelmeinket nem tudjuk becsapni.
Az tud könnyen köteléket teremteni, aki nyitott, rugalmas egyéniség és ki tudja jól fejezni érzelmeit, empatikus másokkal. Aki nem képes erre, az előbb-utóbb elszigetelődik, és ha nem ismeri ezt fel időben, nem tesz ellene, akkor beleragad ebbe az elszigeteltségbe.
A kötelékteremtés, az elköteleződés nem csak a magánéletben, a munkahelyen, a karrierünk során is létfontosságú. Mennyivel jobb úgy dolgozni, hogy szívesen megyünk be, jó a kapcsolatunk a kollégákkal és a főnökséggel, büszkék vagyunk rá, hogy ahhoz a csapathoz tartozunk, stb.
Az a baj, hogy aki megtapasztalja az elszigeteltséget, sokszor beleragad ebbe az állapotba, aztán gyakran az élete minden területén ezt a mintát kezdi követni. Az elszigetelt emberek előbb-utóbb semmibe nem tudnak bevonódni, senkivel nem képesek igazi köteléket kialakítani (láttok ilyet a környezetetekben?)
Ha azt gondolnánk, ez csak egy szűk kisebbséget érint, tévedünk. A Gallup 2004-ben tette közzé egy 30 éven át végzett nemzetközi kutatása eredményét a kérdést vizsgálva. Arra voltak kíváncsiak, a széttört kötelékek mennyire mennek át a munkahelyi környezetbe, hogy vannak ott jelen. A megállapítás ütős: „a munkához való érzelmi kötődés mértéke közvetlen korrelációban áll a termelékenységgel, az ügyfelek elégedettségének mértékével, a kiesett munkanapokkal és a forgalommal – azokkal a kiemelt gazdasági tényezőkkel, amelyeket közvetlenül meghatároz a tudatállapot.” Vagyis egyszerűen tény, hogy a motiválatlan dolgozók csökkentik a cég nyereségességét.
A vizsgálatból kiderült, hogy a dolgozók 70 %-a nem érez kötődést a munkája, munkahelye iránt még a legjobb eredményt felmutató országban sem! Az is egyértelművé vált, hogy nem a munka jellegén múlik a dolog, hanem elsősorban a kollégákkal, leginkább a közvetlen vezetővel való kapcsolat minőségén.
/Az a saját tapasztalatom ezen a téren, hogy egy-egy vezető esetében már egy kis változás, hozzáállásának akár egy minimális pozitív elmozdulása jelentős eredményeket szokott jelenteni; szinte szárnyakat ad a beosztottaknak, ha látják, a főnök igyekszik, valamit másképp akar, jobban figyel rájuk./
A kiégés jeleit és a stresszreakciókat napi szinten tapasztalhatjuk embertársainkon, egy-egy jelét, csíráját akár időnként magunkon is. Így fogalmaz a kiégés témájával kapcsolatban a szerző:
„Ha az egyén tartósan képtelen köteléket teremteni, kiéghet. A kiégés egyfajta kimerültségként definiálható, amely cinizmushoz és szenvtelenséghez vezet. A kiégéstől szenvedő ember alvás közben nm képes újra feltöltődni energiával, fizikailag és érzelmileg kimerült marad. Mindent, ami körülveszi, negatívan él meg, ami viszont meggátolja, hogy köteléket teremtsen. Emocionális elszigeteltsége tartós maradhat, és tetemes energiát szívhat el másoktól. Bármit tesz, úgy érzi, hasztalan és értelmetlen. Negatívan viszonyul mindenkihez, aki körülveszi, sőt önmagához is. Végül képtelenné válik pozitív érzelmekre. A kiégett emberek negativitásuk révén túszul ejtenek másokat. Ilyen az orvos vagy az ápoló, aki többé nem képes empátiát érezni a beteg iránt, és megutálja a beteg embereket, a tanár, aki kezdi azt képzelni, hogy minden diák kihasználja, a rendőr, aki mindenkit bűnözőnek tart, stb… Mindenki, aki emberekkel foglalkozik, és konfliktusok közepette dolgozik, szenvedhet a kiégéstől.”
A stresszorokról sok elmélet, szakirodalom fellelhető, már a Lelkizónán is írtunk róla többször, itt most csak említésként hozom be őket, a tudatosítás érdekében. Négy stresszorról szoktunk beszélni, ezek:
- a veszteségek (halál, válás, valamilyen értékes dolog elvesztése)
- konfliktusokból, negatív kapcsolatokból eredő stresszek
- az élet irányának, céljának elvesztése, önmagunk értéktelenségének, tehetetlenségének az érzése
- a magányosság (sokak szerint ma ez a legfontosabb, legtipikusabb előjele a stresszhez köthető súlyos betegségek kialakulásának)
/De a magánéleti témáknál sokszor fontos stresszor a gyerekszületés is, ami nagy öröm és nagy változás is egyben a fiatalok életében./
Mielőtt nagyon stresszessé válna az olvasó, megnyugtatom: ő már sokat tesz a maga érdekében azzal, hogy ilyenekről olvas! Ugyanis amit tehetünk, az épp a megértés, a tanulás, a tudatosítás! Legalábbis első lépésben.
Érdemes elgondolkodni saját magunkon, az életünkön, számunkra mit jelentenek a kötelékek, ha esetleg a fentiekhez hasonló problémákkal küzdünk, azok hátterében mi lehet, mit is tehetünk annak érdekében, hogy megerősödjenek a saját kötelékeink.
A beszélgetések, az emberi kapcsolatok, a csoportos programok ezért is olyan fontosak, ezért tudnak annyira feltölteni, ezért fontos, hogy éljünk az ilyen jellegű lehetőségekkel.
Legközelebb arról írok majd, a szervezeti konfliktusok esetében mi a helyzet, hogyan lehet azokat kezelni, milyen módon javítható a szervezetek működése, a kötelékek megerősítése hogyan eredményezhet jobb, hatékonyabb teljesítményt az adott szervezetnél.
Koskovics Éva
közgazdász, coach
www.kokart.hu
