Van az úgy, hogy a coach is nehezen találja a megfelelő szavakat és érzi, itt már annyi feszültség és keserűség halmozódott fel, amit nem lesz egyszerű megoldani.

Konkrétan a címben szereplő kérdéssel keresett fel valaki.
Persze fő a pozitív hozzáállás és igyekszünk mindig pozitív érzéseket előhívni, azokra építve haladni, de van, amikor ez már nagyon nehezen megy.

Például itt:

- Felidéznél egy olyan konkrét esetet, amikor még azt érezted, ez az ember jó vezető, érti a dolgát, tudja mit akar és jó, hogy az ő kezében van a cég?
- Válasz: számtalan ilyen esetre emlékszem. De nagy különbség, hogy amíg még eleinte valóban azt gondoltam, tényleg jó kezekben van a cég, ma már akkor sem gondolom ezt, ha néha egy-egy kérdésben megvillantja vezetői kvalitásait.
Időnként olyan meglepő dolgai vannak, hogy csak nézünk, mi történt vele pár óra leforgása alatt. Van, hogy végig egyeztetve előkészítünk egy komoly döntést, aztán az utolsó pillanatban ő minden józan ésszel szembemegy, mintha nem is történt volna semmi egyeztetés és egészen más döntést hoz. Aztán ha valaki rákérdez, üvölt mint a sakál, vagy bosszút áll azon, aki akár szóba merte hozni a korábbi egyeztetést.

- Persze egy vezetőnek lehetnek olyan információi, amiket nem oszthat meg mindenkivel, lehetnek olyan szempontok, amelyek nem lehetnek publikusak, ilyenre nem gondoltál?
- Válasz: dehogynem! De akkor azt is lehetne normálisan, emberi módon kommunikálni. Nálunk ez ma már szinte soha nem történik meg. Valahogy mindenki annyira fél tőle, hogy bármit csinál, bármit mond, szó nélkül elfogadjuk, benyeljük. Csináljuk, mint a birkák a napi, aktuális feladatokat. Aztán ha nem gondolkodunk előre, nem vagyunk proaktívak, akkor azért üvölt velünk, hogy itt mindenre neki kell gondolnia. Őrjöng, üvölt, mint egy elmebeteg. Félelmetes! Teljesen lefagyunk tőle.

… nem folytatom. A helyzet elég sötét, tényleg kezdem én is elfogadni, hogy egy – ha nem is „idióta”, de totálisan frusztrált, stresszes vezető kiszámíthatatlan, hisztériás működése keseríti meg ügyfelem életét és odáig jutunk, hogy felteszem a következő, megoldáskeresésre irányuló kérdést:

- Nem gondoltál rá, hogy otthagyd a céget, máshol folytasd a karriered?
- De! Másra sem gondolok, másra sem vágyon jobban. De a keze olyan messzire elér, hogy meg vagyunk félemlítve, ezt sem tehetjük meg úgy, mint más normális helyeken. Volt, még régebben, amikor valaki, egy vezető kolléga átment egy partner céghez és az lett a vége, hogy a partner céget kicsinálta, addig nem nyugodott, amíg – a csőd szélére jutva – elbocsátották szerencsétlent. Nagyon csúnya történet, rágondolni is rossz.

- Milyen egyéb megoldások lehetnek? Senki nem oldotta még meg ezt a problémát a csapatból?
- De. Volt, aki elment szülési szabadságra (csoda, hogy teherbe tudott szegény esni, annyi stresszt nyelt le ő is, hogy több sikertelen terhessége is volt) és tervei szerint soha nem fog visszajönni. Volt, aki családilag külföldre ment, szerencsére a párja talált külföldön munkahelyet, volt jó alibi. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ők elmenekültek. De őt is a végén annyira megalázta, hogy már tényleg attól tartottunk, még a végén valami baja lesz idő előtt. Sajnos nekem nincs családom, mellesleg a párkapcsolatom is erre ment rá, a rengeteg túlórára, a sok stresszre, amit sajnos óhatatlan, hogy hazavittem nap-mint-nap.

- Vannak-e olyan napok, amikor örömödet leled a munkádban, amikor élvezed amit csinálsz?
- Most már odáig jutottam, hogy szinte soha. Nem is emlékszem ilyenre. Ha csend van, mondjuk a főnök vidéken van, vagy szabadságon (sajnos maximum néhány napra megy el), akkor sem vagyunk nyugodtak, mert valahogy mindig mindenről tudomást szerez. Mintha beépített emberei lennének, vagy távolról is figyelne minket (lehet, hogy így is van…). Szóval nagyon durva. A kollégáim jelentős része nyugtatókat szed, vagy munka után jelentős mennyiségű alkohollal (sőt, bizonyos vélemények szerint egyesek más szerekkel is) próbálják enyhíteni a nyomást. Én is odáig jutottam, hogy sokszor altatóval alszom és teljesen el vagyok keseredve.

- És mi az a tevékenység, az a közeg, ami mégis megnyugtat, ahol el tudod felejteni mindezt?
- A sport. Annyit edzek már, hogy egyesek szerint ez már túlzás. Majd minden nap megyek az edzőterembe, hétvégente futok. Pedig néha már érzem én is, hogy a testemnek ez túl sok. De úgy érzem, ha itt nem engedném ki a gőzt, akkor beleőrülnék.

Nem zárhatjuk ki annak sem a lehetőségét, hogy a főnöknek is nehéz a dolga. De az, hogy így működik, semmiképpen nem elfogadható és hosszú távon nem mehet. Meg lehet próbálni belebújni a cipőjébe és megpróbálni megérteni, miért viselkedhet így, de ha nincsenek meg az információink, nem osztja meg a problémáit a kollégáival, nem kér soha elnézést, semmi empátiát nem mutat irányukba, akkor nem várhatja el, hogy megértsék, elfogadják. A megfélemlítés pedig ma már nem elfogadható módszer. Reméljük, hogy nem!

Nem folytatom a sztorit. Szomorú történet. Főleg az, hogy előfordulhat ilyen. Ez sok dologra rávilágít, sok következtetésre ad okot, amiket itt most nem folytatnék, mert nagyon máshová vezetnének, illetve terjedelmi korlátok is vannak.

Nincs mese. Ilyenkor menekülni kell. Ha nincs rá kilátás, hogy a főnököt leváltsák, ha nincs rá lehetőség, hogy normalizálódjanak a viszonyok, akkor onnan muszáj elmenni, ha túl akarjuk élni. Nincs az a szép feladat, az a nemes szakterület, ami érne annyit, hogy az egészségünket, a fiatal életünket beáldozzuk neki! Kivéve, ha az önfeláldozás az életünk fő célja…

De fontos a megtervezés, az, hogy körültekintően és célirányosan építsük fel a folyamatot.
Ti mit tennétek hasonló esetben?

Koskovics Éva
közgazdász, coach
www.kokart.hu
Más, általam és kedves kollégáim által jegyzett írásokat itt olvashattok!