Ez itt az általános iskola, ahova jártam és ahol elkezdődött az én kamasz korom:

Ugye milyen szép? Ha jobban belegondolok, itt még nem voltak komolyabb kamaszos problémáim, inkább középiskolás koromban kezdődtek. Itt még valahogy magabiztos voltam, jól mentek a dolgok. 

De nem magamról szeretnék írni!

Ez a könyv ihletett meg: Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Franzen híres kortárs amerikai író, akitől a Szabadság c. regényt olvastam korábban, ami szintén nagy élmény volt (tíz évig írta, komoly családregény). Ő volt ősszel a Könyv Fesztivál díszvendége, akkoriban sokat riportoztak vele.

Ezt a másik könyvét önéletrajzi élményeiből, főleg gyerekkori, hetvenes évekbeli emlékeiből írta. De érinti a párkapcsolatok, a gyerekvállalás, a politika, a környezetvédelem és úgy általában az amerikai középosztálybeli életforma témáját is. Mindezt természetes könnyedséggel (vagy éppenséggel súlyossággal), valahogy olyan formában, mintha egy ismerős mesélné. Én legalábbis sokszor éreztem valamiféle lelki rokonságot, szimpátiát felé.

Valahogy azt szűrtem le belőle, hogy mindegy, hol él az ember a civilizált, fejlett világban, a gondolkodásmódja, értékrendje lehet nagyon hasonló, rokon egymással. Egyfajta fejlődés-lélektani jegyzet is ez a könyv, amiből visszaköszönnek a tanult törvényszerűségek, maga az ember személyiségének érése, a korának megfelelő (vagy kicsit elcsúszott) stádiumok beköszönte, bezavarása.

Az, ahogy megírja egy kamasz fiú (saját maga) élményeit, érzéseit, számomra eddig talán a legjobb leírása a kamasz-létnek. Annak ellenére, hogy én lányként voltam kamasz, szerintem itt a nemek közti különbség nem annyira mérvadó, illetve ami van különbség, azt megértjük, elfogadjuk egymástól  (részben már akkor, részben később).

Amit ő itt leírt, az számomra nagyon ütős, nagyon hatásos volt. Eszembe jutott róla, hogy így haladva előre a negyvenes éveinken, sőt, már belépve az ötvenesbe, sokszor hallja az ember a kortársaitól, hogy ’el sem hiszem, hogy ennyi idős vagyok, sokszor úgy érzem magam, mint fiatal koromban, ugyanolyan bolond tudok lenni, ugyanúgy tudok élvezni egy jó zenét, filmet, bulit, baráti összejövetelt, mint régen’. Persze nem mindig van ez így, vannak nehezebb napok és élethelyzetek, nem is beszélve az egészségügyi problémákról, de biztos értitek, mire gondolok…

Mit szóltok ehhez?:

 „Kamasznak lenni úgy jó, ha közben valaki nem is tudja magáról, hogy kamasz, de sajnos a kamaszkornak épp az az egyik legfontosabb tünete, hogy az ember nagyon is a tudatában van a saját kamaszságának. Még amikor valami fontos dolog történik vele, amikor összetörik a szívét, vagy éppen túlcsordul a boldogságtól, és még akkor is, amikor az ember azzal van elfoglalva, hogy megpróbálja lefektetni a személyisége alapjait, akkor is mindig jön egy pillanat, amikor beléhasít a tudat, hogy ez még nem az igazi. Mert hacsak akkor rögvest meg nem hal, az igazi még hátravan…

De mikor kezdődik az igazi? Negyvenöt évesen szinte naponta hálás vagyok, amiért olyan felnőtté váltam, mint amilyen lenni szerettem volna tizenhét éves koromban. Lejártam a tornaterembe az izmaimat fejleszteni; elég jól megtanultam bánni mindenféle szerszámmal. Közben szinte naponta csatát vesztek a még mindig bennem lakó tizenhét éves kamasz ellen. Képes vagyok megenni ebédre egy fél doboz Oreo kekszet, leragadni a tévé elé, nagy erkölcsi kinyilatkoztatásokat tenni, szakadt térdű farmerben járni, martinit inni kedden este, belefeledkezni egy sör-reklám dekoltázsába, leszólni minden olyan társaságot, amely nem fogad be, és ha meglátok egy Range Rovert, kedvem lenne végighúzni az oldalán egy kulcsot, és kiszúrni a gumiját; közben meg úgy viselkedem, mint aki örökké fog élni.

Ez a kettős szorítás, a magabiztossággal kevert jelentéktelenség tudata, persze sosem múlik el. Az ember folyton azt várja, hogy mikor kezdődik már el végre az igazi élet, aztán a végén csak úgy egyszerűen meghal.”

Ütős mondatok, nagyon ott vannak…

Az is lehet, hogy sosem növünk ki ebből az állapotból? Ha belegondolok, annyi ember (főleg vezető pozícióban lévő, vagy valamiféle hatalmi helyzetet megélő ember, akár egy buszvezető, politikus, vagy sorolhatnám még…) közvetít kifelé túlzott magabiztosságot, amiről egy idő után kiderül, valójában a jelentéktelenségtől való félelmet próbálja vele leplezni és a végén ettől olyan szinten tud rettegni, hogy átcsap a dolog agresszivitásba. Ahelyett, hogy a feladatára, a céljaira összpontosítana, megpróbálná elfogadni a környezetét is olyannak, amilyen (persze nem a végletekig) és ő arra törekedne, hogy legyen önazonos, hiteles. Egy idő után nevetségessé válnak az ilyen vezetők, maguk is elhiszik amit közvetítenek, túltengenek rajtuk a nárcisztikus vonások és a végén… De erről inkább ne is beszéljünk.

Olvassatok Franzent és másokat! A könyvekben én még sosem csalódtam (igaz, megválogatom, mit olvasok).

Ja és ha tehetitek, legyen kutyátok! Bennük sem lehet csalódni, feltétel nélkül szeretnek, jó társaságot jelentenek és mindig, mindenkinek tudnak vigaszt nyújtani! Kamasznak, magányosnak, szomorúnak, bárkinek. Egyesek a cicákra esküsznek, de ez megint egy másik téma...