Az elmúlt években sokat jártam Pécsre. Judit barátnőnk odaköltözött, azóta időnként hozzájuk is megyünk, ami mindig nagy élmény, illetve munkából adódóan is többször kellett mennem. Most az első vidékre szervezett coaching konferencia miatt mentünk és ráhúztunk még egy kulturális, töltődős napot. Ez volt az első, a szakmai szövetség által vidéken rendezett ilyen program és a változást, a fejlődést, az azokhoz való alkalmazkodást jelölték meg fő témaként a szervezők.

A kollégákkal, barátokkal eltöltött napokban, de a szakmai programok során is többször szóba jött a motíváció témája, ami szerintem az életben való boldogulásnak is az egyik kulcsa. Az egyik előadó idézett is egy angliai kutatást, ahol az egyetemistákat éveken keresztül tesztelték, kérdezték erre vonatkozóan és a végén érdekes eredményre jutottak. A vizsgálat elején azt mérték fel, ki mennyire motivált és milyen irányban, milyen módon. Felosztották három fő csoportra a válaszolókat:

1. motiválatlan, érdektelen
2. anyagi dolgok, vagyon, pénz irányába, annak elérése, felhalmozása irányába motivált
3. belső motiváltsággal, valamilyen életcél, életfeladat megvalósítása felé való fordulás, kvázi önmegvalósítás elérése a célja

Az egyetemi évek után néhány évvel megint megkeresték őket, megnézni, ki hova jutott, mit ért el. Azt találták, hogy nagyjából mindenki a ’helyén’ volt, azt érte el, amit szeretett volna. De igazán azok lettek boldogok, elégedettek, akik a harmadik csoporthoz tartoztak, a belső vágyukat tudták megvalósítani. Azok, akik a pénzre hajtottak, egy ideig elégedettek voltak, sőt, ez a fajta elégedettség akár életük végéig is kitarthat, de ebben a csoportban feltűnően sok lett a depressziós, kiégett ember.

Nincs ebben semmi meglepő vagy rendkívüli, józan ésszel is erre jutunk, ha kicsit belegondolunk, vagy körülnézünk magunk körül. Félelmetes viszont látni, amikor fiatal emberek azt mondják, őket nem érdekli semmi, nem éreznek örömöt szinte semmiben, nincs kedvük szinte semmihez. Lehet, hogy mindig is hasonló arányban voltak ilyenek, csak én nem foglalkoztam vele, én nem voltam kihegyezve ennyire erre a témára? Az biztos, hogy ez nem jó, foglalkozni kell vele.

Biztos, hogy ismerik például Chagallt??

Aztán Pécsre visszatérve, ha már ott voltunk, mindenképpen meg akartuk nézni a Chagall kiállítást. Egy német gyűjtő képei, litográfiái vannak kiállítva, rengeteg mitológiai, bibliai téma. Valahogy Chagall-al úgy vagyok mindig, hogy elvarázsol, más tudati szintre képes vinni. Amikor életemben először betévedtem a zürichi Fraumunster templomba és megláttam az üvegablakokat (és bevallom, előtte nem néztem utána, mi lesz ott), teljesen hatás alá kerültem. Aztán persze rájöttem, miért.

Persze nem sok olyan szerencsés ember van mint ő, vagy a másik csoda, Csontváry (aki most szintén Pécs kapcsán jár sokat a fejemben), akikből ilyen elemi erővel tör elő a tehetség, alkotóvágy.

A Csontváry kiállítást persze már többször láttam, de ha már ott voltunk Pécsett és időnk is volt rá, be kellett menni, hogy Chagall angyalai és földöntúli látomásai után megcsodáljuk Csontváry földközelibb látomásait is.

Csontváry élete olyan izgalmas és annyi tanulságot hordoz, nem csoda, hogy film is készült belőle és sokan elemezték már.

Csak úgy egy mondat az önéletrajzi írásai közül:

„Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének néztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemile csattogását hallani s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött hímporos szirmokon.”

Már felnőtt férfi volt, gyógyszerészként dolgozott, amikor látomása volt és valamiféle üzenetet kapott arra vonatkozóan, hogy „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb, mint Raffaello”. Több mint 40 éves volt, amikor elment rajzolni tanulni, 41 évesen festette első olajképét. Valójában nagyon rövid volt, 16-17 év az az aktív korszaka, ami alatt festette életművét, utazgatott és szívta magába az ihletet, látott és örökített meg olyan dolgokat, amik előtt ma is döbbenten állunk és torkunkon ragad tőlük a szó.

Évekig szorgalmasan dolgozott, hogy előteremthesse magának az anyagi alapokat a festészetéhez, tudatosan készült. Ez is az önéletrajzából van: „tavaly Párizsban történt kiállításomon a New York Herald kritikusa egyenesen kimondá, hogy minden a világon létező festmény túl van szárnyalva; ezt a hatást csak húsz évi komoly munka után vártam s hogy előbb következett be, a Teremtőnek köszönhetem és senki másnak.”

Fantasztikus gondolatokat írt még le, ugyanakkor szomorú vége lett szegénynek, a pszichéje nem bírta el a földi világ terheit. De miket hagyott ránk!?

Most külön élmény volt még számomra, hogy István barátommal, kollégámmal és feleségével, Zsuzsával néztük meg a kiállítást. István kb. 7-8 éve veszítette el a látását, teljesen. De ahogy visszaemlékezett a képekre és mesélte, mire is emlékszik belőlük, az félelmetes, döbbenetes volt. Csontváry-t nem lehet elfelejteni!

Nekem eszembe jutottak persze a mostari élményeink is, hiszen tavaly és tavalyelőtt is eltöltöttünk egy-egy napot ebben a csoda városban, ott is aludtunk, hallgattuk a minaretekből az imára hívást, ültünk azon a helyen, ahonnan Csontváry is nagyjából festette a képét és nem győztünk betelni a látvánnyal. Még így, képen visszaadva is látszik, mennyire igaz, mennyire meseszerű ez a hely.

Közben persze szétbombázták a hidat, de most megint áll, újraépült. De ugye hiába közel ugyanaz a látvány, tudjuk, már többé sosem állhat ugyanúgy, ugyanaz a híd. Már többé soha nem lehet könnyű szívvel csodálni ezt a képet, mindig belénk fog marni annak az emléke, hogy mire is képes az ember.

Persze csodákra is képesek vagyunk, főleg, ha sokan, jó ügyért dolgozunk és próbálunk optimistán viszonyulni az élet adta nehézségekhez is. Amikor például mély krízishelyzetben vagyunk, bízhatunk benne, hogy - ha túléljük - utána esélyünk van egy nagy felemelkedésre, újjászületésre, valami új, magasabb minőségű élet megélésére. Ha például visszagondolok most életem legdrámaibb időszakára, ma már úgy tudok rá visszanézni, hogy ezt és ezt tanultam meg belőle, akik szerettek, azok ott voltam és vannak mellettem akkor is és most is, segítettek kimászni a gödörből. Igen, talán ez a legfontosabb: a minőségi emberi kapcsolatok, a bizalom és a szeretet (akiknek ez már sok, azoktól bocsi, nem akarok 'kózsós', csöpögős lenni, csak öregszem...) . Akkor is így van és kész!

Menjetek Pécsre és nézzétek meg a kiállításokat!!